 |
Csak az jöjjön katonának, aki ilyet szeret!Életem korábbi szakaszának tapasztalataira támaszkodva soha nem hittem volna, hogy sor kerül arra meglepõ fordulatra, hogy ezt a magam részérõl is mélyen igaznak vélt óhajt a legmagasabb rangú magyar katonai vezetõk torkából hallom majd kinyilatkoztatni. Pedig én ennek voltam szem- és fültanúja 2004 októberének utolsó napjaiban Budapest talán legszebbik terén, mely a Hõsökrõl neveztetett el.
A mikrofonnál, a forgató tévékamera elõtt a felsõ katonai vezetõk egymást váltották. Veretes ünnepi beszédüket ezzel a csattanóval zárták. Vagy egymástól puskáztak vagy a már elõre megírt és betanult, elõre nem egyeztetett szónoklatukon nem tudtak a helyszínen hirtelen változtatni. Esetleg meghallották az idõk szavát, hogy most ezt a véleményt célszerû hangoztatni. Az ötödik parancsolatot (Ne ölj!) mégsem tehetik parancskihirdetés tárgyává.
Bár ki tudja? Ha már azt a fonákságot nézhetem végig, hogy katonai tiszteletadással vonják le a „centi-zászlót”, körbemasírozzák a teret, majd szögletes díszmozdulatokkal összehajtogatják a levágott „aznapi centit”. Van-e valaki, aki ne tudná, hogy a sorköteles kiskatonák egyméteres szabómérõszalagja volt ez? Napi egy egységnyi rövidítéssel a közelgõ leszerelésük napját idézték boldog várakozásban ezzel a liturgikus hagyományápolással. A centivágás gyakorlatát a laktanyai szigor régebben büntette, tiltotta, majd tûrte és lám-lám, végezetül ilyen látványos demonstrációval támogatja. Legnagyobb meglepetésünkre ezt maga az intézmény, az immár Magyar Önkéntes Haderõ teszi.
Itt a Hõsök terén a jelenlegi, katonailag megdíszelgett centiegység egy kb. 3 x 3 méteres selyemzászló, amit naponta vágnak le egy majd 30 méteres acélrúdról. Az acélrudat katonazöld-színû, hatalmas autódaruk emelik a Mûcsarnok oszlopfõinek magasságába.Tudatosítani kell mindenkiben a változást és ünnepelni.
Csak kapkodom a fejemet, benne csapongó gondolatokkal. Mi is történik itt? Ezek a derék vitézek „saját visszavonulásuk alkalmából” díszelegnek?
Tizenöt-húsz évvel ezelõtt még bebörtönöztették azokat a hadköteleseket, akik a most harsogott jelmondatot („Csak az jöjjön katonának, aki ilyet szeret!”) már akkor is komolyam gondolták. Akik már akkor a polgári szolgálatot választották volna, amikor az törvényileg nem volt lehetséges. A legtöbbjük különféle Biblia-alapú vallási meggyõzõdésre, egy kisebb részük „vallás-semleges” lelkiismeretére, de akadt olyan is, aki politikai meggyõzõdésére alapozta a katonáskodást elutasító döntését, vállalva ennek minden lehetséges következményét.
A kor törvényi környezetében és gyakorlatában, hazánk Varsói Szerzõdés-beli szövetségesi státuszában, az emberi jogok akkori olvasatában, tehát a szocialista erkölcs alapján ez csak 2,5 - 3 év börtönbüntetést vonhatott maga után. Ki emlékszik ma már erre az összességében néhány ezerre tehetõ ártatlanul meghurcolt fiatalra? Talán rosszkor születtek? Talán kicsit az õ akkori áldozatvállalásuk is kényszerítette ki ezt a mostani „rossz szájízû önünneplést”.
Gondolhatnánk azt is – ezekre a korábbi történetekre visszatekintve –, hogy célba értünk. Megvalósult sokak régi álma.
Nem kényszeríthetnek többé senkit világnézetével, erkölcsi alapelveivel ellentétesen arra, hogy parancsra embert gyilkoljon, vagy ennek hatékony megvalósíthatóságát kitanulja. Mások, akiknek nem okozott lelkiismereti konfliktust a behívóparancsnak eleget tenni és a katonai eskü szövegét aláírni, azok is általában úgy tekintették ezt az idõszakot, hogy felesleges megaláztatásoknak voltak kitéve. Ésszerûtlen idõpazarlás volt értékes éveikbõl.
Az „örömkatonák” kisebbsége büszke volt ezekre az éveire, szívesen épült a rendszerbe és engedelmeskedtetett parancsszóra. Igaz, hogy amikor anekdotáznak kalandos történeteikrõl, a megszépült múltat mesélik, a sorok között átszûrõdik a megtiport emberi méltóság, mely elégtételt kíván venni. Legalább úgy, hogy ezt más se ússza meg, ha már neki végig kellett csinálnia. Ezt az elégtételt általában még baka korukban kiélték a frissen bevonult kopaszokon.
Megszakadt hát egy ördögi kör, amiben mindenki benne volt. Család, fiú, menyasszony és a kérlelhetetlen intézmény, amely tekintélyét folyamatosan erre alapozta: „megnézhetnétek magatokat, hogy mi lenne veletek nékünk”. A másik, hogy „nem is igazi férfi, aki nem volt katona”.
A hazai keresztény történelmi egyházak „túlélési stratégiájával” ellentétes volt az a természetes, magától értetõdõ igény, hogy kiálljanak az olyan katonáskodást elutasítók mellett, akik ugyanarra az Evangéliumra hivatkozva hozták meg döntésüket, amelyet õk is hirdetnek templomaikban. Nagyon udvariasan megállapítás róluk: – A hatalommal ápolt „gyümölcsözõ jó viszony” prioritást élvezett a hithû meghurcoltak patronálása elõtt. A hatalom vagylagos állásfoglalást kívánt az egyházaktól és a döntésük egyértelmû volt. Nem akartak emiatt balhét, de lett. Itthon csak halk zörejû.
Külhonban meg az üldöztetésükkel védekeztek. Inkább a túlélés, ha kell törött vagy hajlított gerinccel. Nem tehettek mást – állítják –, ezért nem lettek az igazak védelmezõi. A magasabb szempontok. Az idõk, a rendszerek megváltoztak, csak az akkor meghurcoltakkal történtek megítélése nem változott sehol. Az akkor nem-katonáskodók „megmaradtak bûneikben”.
Még akkor is, ha 1990-ben, a szabad választásokon õk már voksolhattak. Akkor is, ha mostanáig már a polgári szolgálatra volt törvényes lehetõség. Akkor is, ha 2004. november 08-án eltörölték a kötelezõ sorozott katonaságot.
A szégyenletes múlt idézgetése helyett örüljünk annak, aminek lehet. Ez valóban egy lépcsõfok. Az óvatos eufóriám annak szól, hogy mostantól, amire minket és fiaimat már talán nem fogják kötelezni, megteszik helyettünk az adóforintjaikból profi önkéntes katonák. Tehát ez még mindig nem a rozsda enyészetévé vált fegyverek boldog békeideje. De törekedni kell rá! Ki kellene követelni, hogy az adóforintjaink azon része felett, amelyet katonásdira szórnak el, rendelkezhessünk valamely pozitív, az életet szolgáló igyekezet támogatására.
Én még középiskolás koromban hallottam az osztályfõnöki órán egy fõhadnagy elõadását. Kijelentette az osztályban, hogy õk mint katonák azon fáradoznak, hogy valójában soha ne kelljen bemutatni azt, amit õk produkálni tudnak egy háborúban. A békevágyát hangoztató katona egy osztálytársunk édesapja volt és valamiért nehezemre esett személyes, õszinte, logikus véleménynek elfogadni az állítását.
A mostani katonai demonstrációt lefotóztam a Hõsök terén. De csak azért, hogy soha ne kelljen õket szembesítenem vele, hogy õk is a kényszerkatonáskodás eltörlése mellett foglaltak állást.
Csontos Barnabás
A polgárok vegyenek részt a népszavazáson és szavazzanak mindkét kérdésre igennel!
A Fidesz szomorúan veszi tudomásul, hogy Gyurcsány Ferenc megbízásából, Hiller István Kuncze Gáborral Magyarország polgárai számára veszélyes megegyezést kötött, mert a két pártelnök a kórházak privatizációja mellett döntött. A kórházak privatizációja a magyar emberek számára azzal a következménnyel jár, hogy az egészségügyi ellátásért a jövõben fizetni kell, s így a szegényebb családok, nyugdíjasok nem részesülnének abban az ellátásban, ami megilleti õket.
Sajnálattal vesszük tudomásul, hogy a pártelnökök a kettõs állampolgárság pártok felett álló nemzeti ügyét pártkérdéssé silányítják. A Fidesz Magyar Polgári Szövetség nem változtat álláspontján: a privatizáció folytatását ellenezzük, a kettõs állampolgárság ügyét nemzeti ügynek tekintjük, így támogatjuk. Arra hívjuk fel Magyarország polgárait, hogy vegyenek részt a december 5-én esedékes kettõs népszavazáson, s szavazzanak mindkét kérdésre igennel.
Budapest, 2004. november 2.
Fidesz - Magyar Polgári Szövetség Országos Elnökség
