Vörösvári Újság Online

Ötödik alkalommal rendezett nyílt napot a Speciális Otthon október 9-én a Közösségi Házban. A jubileumi rendezvényen az otthon lakói mellett felléptek a Napos Oldal Szociális Központ, a bélapátfalvai Módszertani Otthon és a Kispesti Értelmi Fogyatékosok Napközi Otthona lakói is. A mûsort a zeneiskola és a Pilisszentiváni Német Nemzetiségi Táncegyüttes színesítette. Közremûködött a Start Duó.

Szolári Sándorné, a Speciális Otthon vezetõje köszöntõjében hangsúlyozta, rendkívül fontos ez a rendezvény az otthon lakói számára, hogy mindenkinek megmutathassák: hogyan élnek, mire mennek együtt, közös erõvel és hogy mennyire fontos törõdni embertársainkkal, odafigyelni egymásra és segíteni egymást minden körülmények között.

A mûsorban fellépõk tanúsították, hogy kivétel nélkül minden ember fontos, s bár kinek-kinek különbözõ mértékben vannak fogyatékosságai, mindenkinek megvannak a sajátos értékei is.

El kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s meg kell tudnunk látni a jót másokban.
Mindezt a legszebben a mûsorban elhangzott egyik példázatban fogalmazódott meg:

„Kínában egy vízhordozónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított.
A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta. De a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak félannyit tudott teljesíteni. A két év keserûség után egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.
– Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:
– Észrevetted, hogy az ösvényen virágok csak a te oldaladon nyílnak, s a másik cserép oldalán nem? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a fogyatékosságodról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad õket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörû virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörûség nem ragyogná be a házamat.”

Aki megérti ezt a példázatot, megérti azokat az értelmi fogyatékos embertársainkat is, akik oly lelkesen készültek a nyílt napon bemutatott mûsorukra, akik oly lelkesen tapsoltak egymás produkcióit látva, s akik – ugyanúgy, ahogy mindenki – oly hõn vágynak a játék örömére, a sikerre, a tapsra, s a boldogságra.

Sokan megdöbbentek, amikor megtudták, hogy 2004. október 5-én, 58 éves korában elhunyt dr. Rubányi István. Ismét elveszítettünk egy jó embert! Bár a vörösvári közéletben nem volt aktívan jelen, úgy érezzük, mégis meghatározó, köztiszteletben álló személyiség volt.

Rengeteg barátja volt, sokan ismerték, tisztelték. Közvetlenség, segítõkészség, emberségesség jellemezte. Édesanyjáról olyan tisztelettel és szeretettel beszélt, amilyet manapság csak ritkán hall az ember. Kollégájának és barátjának, Szabó Péternek az emlékbeszéde tökéletesen tükrözi, milyen ember is volt õ valójában.

Emlékezni jöttünk, Rubányi István kollégánkra, a volt Metalimpexnél és a Bálintfy és Társai Ügyvédi Irodánál velünk dolgozó kollégánkra és barátunkra. Én csaknem 28 éve ismerem õt, ez annak az élettartamnak kb. fele, melyet számára az Úr megadott, 28 szép izgalmas és termékeny évet töltöttünk együtt és ezért ezekrõl az évekrõl fogok emlékezni.

De milyen élet is volt ez? Mi úgy ismertük meg õt és úgy szerettük meg õt, mint egy cselekvõ, energiával, humorral teli fiút, aki az egyetemi évek után már egy nagy küzdelmet, egy hõsi harcot megvívott és diadalmaskodott a mélység felett. Ezután a cselekvés, a termékeny munka, még több tanulás és tudatos építkezés következett. Elvégezte a Külkereskedelmi Fõiskolát is, hogy gazdasági ismereteit javítsa, fejlesztette nyelvtudását, fél Európát beutazta, megismert rengeteg európai várost, ezekben képviselte vállalatát és ügyfeleit. Elõfordult, hogy együttesen láttunk el feladatokat, mindig elmélyülten és komolyan fogta fel azt a feladatot, melyet teljesítenie kellett és lelkiismeretesen, pontosan hajtotta végre.

Teljes életet élt: volt benne munka, vitalitás, tanulás és sok humor. Én most humorérzékérõl is mondanék pár szót. A humorérzék az élet egyik nagy ajándéka, amely lehet mások gyengeségének, esendõségének megmutatása is, sokszor hallunk ilyet. Pista humora azonban nem ilyen volt, hanem õ az élet és környezetünk sok furcsaságát, ellentmondását mutatta fel, és ebbe egy leheletnyi öngúnyt kevert – talán ez a humor legemberségesebb, legszelídebb fajtája. Számunkra talán az egyik legnagyobb ajándék az, amit e humor által tõle kaptunk. Ha csak ezt kaptuk volna, máris gazdagabbak lettünk volna általa. De kaptuk tõle a megjelenés és a viselkedés, a modor eleganciáját és azt, hogy mindenek felett önmagunkkal szemben van elsõsorban kötelezettségünk.

Van még egy tulajdonság, amelyet Önöknek, Nektek, kedves Barátaim meg kell említenem: ez a sajátos diszkréció, zárkózottság, amely õt olyan megbízhatóvá, kiszámíthatóvá, komollyá tette, ez a megbízhatóság minden szakmai és magánkapcsolatát megnemesítette.

Áll itt egy kereszt Pilisvörösváron, mely minket keresztény gyökereinkre, Krisztus szenvedéseire emlékeztet – ezt Pista egyik elõdje állította. Nemrégen említette, hogy ezt a keresztet kijavíttatta és így megerõsítette õsei hitét. Tudom, hogy a jövõben lesz utam, mely e kereszthez elvezet. Az útról, melynek most tanúi vagyunk egy Kosztolányi-versrészlet jut eszembe:

„Egy szürke honba tér a föld fia:
Nézzétek – ez a nagy tragédia,
A legsötétebb, a mindennapos,
A szürke életnek komédiája -
Tekintsetek kacagva, sírva rája!”

Így õrzünk meg, Pista, finom eleganciáddal, humoroddal, komoly zárkózottságoddal – nem kell nekünk fényképet kirakni irodánkba, benne leszel napjainkban – így búcsúzunk Tõled. Nyugodj békében!

A Vörösvári Újság szeptemberi számában két örömteli eseményrõl számoltam be: Preszl Mária és Halmschláger Róbert aranylakodalmáról és a megújult „fõkeresztrõl” a temetõben. Az újság éppen a nyomdában volt, amikor eljutott hozzám a szomorú hír, hogy Preszl Mária, Mici néni váratlanul meghalt. Alighogy megjelent az újság, kaptam a következõ rossz hírt: meghalt Rubányi István. Szinte hihetetlen, hogy alig egy hónapja még mindkettejükkel vidáman elbeszélgettünk: Mici nénivel a múltat idéztük fel, István pedig lelkesen számolt be a temetõben található fõkereszt felújítási munkálatairól. Családjuknak, rokonaiknak, barátaiknak ezúton szeretném a magam és a szerkesztõség nevében õszinte részvétemet kifejezni.