 |
Tuti néni történetei
VízbetörésA bányairoda titkárságának ajtaja hosszú, keskeny, sötét folyosóról nyílott. Ahogyan az ilyen kis titkárságoknál szokás, ez a helyiség a tulajdonképpeni elõszoba, innen lehet bejárni jobbra az igazgatói, balra a fõmérnöki irodába.
Írógépem szakadatlan kopácsolása egy pillanatra elhallgatott, amikor Miklós bácsi kijött a fõmérnöktõl. Õ dolgozott másodmagával azon a munkahelyen, ahol meghatározott idõre lyukasztani akartak egy külszíni vágatra, amit Nagykovácsiból hajtottak lefelé. Ez volt a terv, összekötni a Pilisszentiván-altárói bejáratot a nagykovácsi külszínnel.
Elõttem ismeretlen labirintus volt a hegy belseje, melyben különbözõ szinteken folyt a bányamûvelés, de a külszíni népesvonaton rendszeresen együtt utaztam a bányászokkal a tárói irodáig. A bánya belsejérõl a mûszaki leírások, s az általam gépelt telepítések alapján volt némi elképzelésem.
A „Rajk László” Jóreménység altáró ünnepélyes átadása. Az ünnepségen Rajk László is részt vett. 1954-ben a csillék helyett víz zúdult ki a bejáraton... Ez a vidék szûkebb hazám. Én is a pilisvörösvári Bányatelepen születtem és ott is nõttem fel. Gyermekkoromban a pilisi hegyláncolat minden csúcsát és minden erdejét bejártam a többi bányászgyerekkel. Egy levegõt szívtunk; a Lipót-akna örökké füstölgõ meddõhányója felõl a telep fölé ereszkedõ gázos sifer-szagot. A régi bányatelep poros kis utcáin együtt keveredett lábunk nyoma a gesztenyefák alatt, még a késõ esti órákban is, amikor „hunyót” játszottunk, vagy „adj király katonát!”.
Miklós bácsi az idõ tájt, mikor ez az eset történt, naponta bejárt a fõmérnökhöz, megbeszélni az elõrehaladást s a rályukasztás további terveit. Ilyenkor mindig volt hozzám is egy-két kedves, tréfás szava.
Aznap, hogy kijött a fõmérnöktõl, a kijárati ajtó kilincsét fogva visszamosolygott rám. Nyár volt, meleg volt, tikkasztó hõség. Élire vasalt fehér vászonnadrágban, lyukacsos kihajtott nyakú fehér ingben, aranyfogait kivillantva válaszolt, amikor – tudja Isten, miért – önkéntelenül azt kérdeztem tõle:
– Miklós bácsi nem fél?
– Á, ilyen öreg róka, mint én vagyok? Nincs mitõl féljek! Pár nap és rályukasztunk! Na, megyek is haza átöltözni, mert délutános vagyok, sietnem kell, hogy elérjem a népest. Jó szerencsét!
– Jó szerencsét, Miklós bácsi…
Nem fél… Nem fél… Kopogta fülembe az írógép visszhangja… De mitõl is félne? Bennük talán már nincs szorongás, megszokták. Az is mindegy, milyen mûszakba járnak, délelõtt, vagy délután? A bányában mindig éjszaka van.
A bányászok három mûszakban jártak dolgozni. Mûszakváltás elõtt a bánya kürtjei mindig kétszer „fújtak”. Az elsõ volt a jel arra, hogy mikor kell otthonról elindulni, a második, amikor a beszállás kezdõdik, pontosan, precízen, fegyelmezetten.
Ezen a napon történt, a délutáni mûszak elsõ felében, még világos volt, amikor riadójelzést adott a bánya. Végtelennek tûnt az idõ, amíg a riadót fújták. A riadójelzés a bányamentõknek szól;
– Baj van… siessetek… segítsetek…
– Baj van… siessetek… segítsetek…
Nem tudtuk, hogy mi történt, csak azt, hogy nagy baj van, halálos veszedelem. A bánya kürtje állandóan, szaggatottan jelzett. A levegõt betöltötte a szüntelenül búgó segélykiáltás…
– Baj van… siessetek… segítsetek…
E mozgósító parancsszóra megindult az egész külszíni vidék, mind a három falu. Azok is, akiknek a hozzátartozói éppen mûszakon voltak és azok a bányászok is, akik otthon voltak. A bányászok, családtagok, gyerekek, öregek rohanva Pilisvörösvárról, Pilisszentiván-ról, Nagykovácsiból a táró irányába, futott a nép lélekszakadva fel a hegyoldalba. Mi történt? Jaj! Mi történt?
Az altáróhoz érve elnémulva, döbbenten álltak meg a bányamentõk alkotta kordon mögött. A táró bejáratán ömlött, zuhogott kifelé a víz, olyan szélességben, amilyen a tárói bejárat torka. Zuhogott sárosan, zagyosan, tört fõtefákat, gerendákat, csilléket hömpölyögtetve. Sírás és jajveszékelés szakadt fel a torkokból.
– Mi van a bent rekedtekkel?
– Mi van a bányászokkal?
– Elzárta a víz a kijáratot!
– Ha leáll a légáram?
– Ha összedönti a víz az alámosott ácsolatokat?
A sok szívszorító kérdésre nem volt felelet. A zúgó, jajveszékelõ tömeggel szemben némán sötétlett a hegyoldal, ott vannak bent, a hegy mélyében az emberek, a délutánosok, a víz pedig zuhog, ömlik a táró torkán kifelé, mint kegyetlen, halált hozó zuhatag, amely áthatolhatatlan, ahol bemenni, a bányászokat megközelíteni nem lehet, amíg a hegy, a nagykovácsi hegy a gyomrában összegyûlt összes vizet ki nem okádta.
Várni kellett… várni. Mindenki érezte, tudta, életeket olt ki ez a várakozás…
A táró szája felett a fenyõk, mint néma sorfal, sötét, szigorú rendben álltak, a velük szemben a bányamentõk csapata, sötét, szigorú rendben sorakoztak, bevetésre várva, fegyelmezetten, elszántan.
Az irodában másnap reggel kezdték a jegyzõkönyvet diktálni.
Másnap reggel már köztudottá váltak az események. Reggel hatkor kezdõdött a kihallgatás és éjjel kettõig tartott. Rögzíteni kellett a tényeket a szakértõk, a mûszakiak s bányabeli munkahelyekrõl kiszállók elmondása alapján. Éjfél utánra fáradt, kimerült agyamban összeállt a kép.
Az X. vágaton vízbetörés keletkezett. Oly nagymennyiségû víz zuhogott alá, hogy teljesen elzárt egy bányarészt a kivezetõ vágatoktól. A mentés a már víztelen területen is nehéz volt a csúszós iszapban, felszakadt sínek, elsodort csillék, talpfák, kilazult fõtefák kupacokba sodort ácsolatok, szén és meddõ, zagy és vízzsompok között.
A katasztrófa bekövetkeztekor az egyik szinten bent rekedt 34 bányász. Mártai Jósza szaladt fel innét – élete kockáztatásával, akadályokon és zuhogó víztömegeken keresztülgázolva – a Miklós bácsi vágatába, figyelmeztetni õt és társát, hogy azonnal jöjjenek le, mert betört a víz. Az otthagyott társai kiutat keresve elmenekültek egy olyan szintre, ahol eddig még nem volt széntermelés, de az iszapoló csövek már be voltak építve. S ez volt a szerencséjük. Mert bár az õ útjukat is elzárta a víz és szabályosan berekesztette õket iszappal és törmelékkel, de felnyitották a már beépített csövet s ezen keresztül jött kintrõl a levegõ. Az életet adó levegõ.
A másik munkahelyen, Miklós bácsiéknál a víz egyre emelkedett.A kihallgatás folyt.
A szemtanúk beszéltek.
A bányamentõk fáradhatatlanul kutattak az eltûntek után.
Írógépem szünet nélkül kopogott.
Már dél volt, már délután, a gyerekeim otthon lesik az ajtót, várnak…
Már este van, vacsorát kéne adni…
Késõbb már csak arra gondoltam; most már nem kell másra gondolni, csak az események hibátlan rögzítésére. A gyerekeim biztosan alszanak már.
Diktáltak és írtam. Közben lelki szemeim elõtt Jószát láttam, ahogy felkapja a lámpát és ordítva rohan Miklós bácsiékhoz; menekülni! Menekülni! Fölrohant, vitte a hírt, de visszajönni már nem tudott. Egy közeli munkahelyrõl még két bányász futott oda, így öten voltak már a Miklós bácsi vágatában. Öten voltak foglyok, a víz egyre zuhogott, zuhogott. S ez a halált hozó bányavíz nem elégedett meg azzal, hogy hömpölyögve elöntötte az alsó vágatokat, hanem emelkedett, egyre feljebb.
Õk öten tudták már, mi vár rájuk, mert onnét nem volt kiút.
A víz egyre csak nõtt.
Már a derekukig ért. Kis kört alkotva egymásnak szemben álltak és egymás vállát átölelve összekapaszkodtak a sötétben. A lámpáik már régen elaludtak, fejük felett a légüres tér egyre fogyott, a víz egyre nõtt. Arcukat felfelé emelték s talán reménykedtek. Talán az utolsó percig reménykedtek, hogy történik valami csoda, hogy hirtelen kiutat talál a zuhogó víz és levonul, hogy õk nem fognak megfulladni, mint a lyukba szorult patkányok, tartották, ölelték egymást, amíg erejük bírta, lélegeztek, amíg a víz össze nem csapott a fejük felett.
A jegyzõkönyvben ez nem így volt leírva, mert a jegyzõkönyv csak a tényeket rögzítette szárazon, hivatalosan, hogy „elindult futva Mártai József vájár az Y. vágatba és közölte a vészhírt”. Bányamentõ volt és kötelességének érezte értesíteni õket, menteni, ha még az élete árán is.
S a kihallgatások órái alatt, míg szaporán kopogott az írógép, idõnként újra meg újra felrémlett elõttem Jósza alakja. Szépszál fiatalember, fekete a haja, fekete a szeme, mint a fekete gyémánt. Szív alakú sápadt arca volt. Mikor néhány éve egy operettben együtt játszottunk, mint mûkedvelõk, õ volt a legbetyárabb betyár. Én voltam a fogadósné. Egyik jelenetnél, mikor a primadonna a betyár karjaiba ájult, mint egy pelyhet, úgy vitte ki, nagyokat kurjantva. Ezt a jelenetet mindig visszatapsolták. S õ újra bedobbant a színpadra, kackiásan, fekete szemei villogtak… most ez volt az utolsó jelenete. Ez volt az utolsó nekifutás. A víz, mint sötét függöny csapott össze mögötte. Örökre.
A jegyzõkönyvet hajnali kettõkor ideiglenesen bezártuk.
A felnyitott iszapoló csövek mellett kuporgó bányászok kopogtatással életjelt adtak. Három szakaszosan jelezték; két hosszú, három rövid, két hosszú, három rövid, ami azt jelentette: „Élünk, itt vagyunk”. Élünk, itt vagyunk…Holnap folytatjuk a jegyzõkönyvet, mondták a kivizsgálást folytató hatósági személyek. Tessék az iratokat elzárni, tessék hazamenni, lefeküdni, pihenni. Majd holnap folytatjuk a jegyzõkönyvet. Vagyis nem holnap, hanem még ma. Mert már hajnali két óra volt és délelõtt 8-kor ismét kopogni fog a gépem; …„Jegyzõkönyv… folytatólagosan felvéve, stb., stb…”
Egy bányamentõ kísért haza. Némán mentünk hazáig, szótlanul. A kapuban kezet nyújtott. Jó szerencsét!
Hullafáradtan, ruhástól dõltem az ágyra. Ujjaim és csuklóim zsibbadtak. Az elalvás pillanataiban szinte hallottam, hogy csavarodnak, recsegnek, dõlnek a fõtefák és láttam Jószát rohanni, kezében a lámpával.
A vízbetörés következtében emberi sorsok kétféleképpen alakultak; akiket kimentettek, akik bent rekedtek.
Akiket kimentettek:
A sötét vágatban kuporogtak három napig. Lámpáikat eloltották, hogy ne fogyasszon oxigént. Felváltva kopogtatták a csövön a jeleket: két hosszú, három rövid. Két hosszú, három rövid… A csövön keresztül már másnap csokoládét, vizet, konyakot, kekszet eresztettek le a nagykovácsi külszínrõl, hogy élelemhez jussanak, amíg kimentik õket. A mérnökség dolgozói, s a környék összes bányamentõi éjjel-nappal szünet nélkül dolgoztak. Harmadnapra sikerült a rályukasztás.
Három nap múlva éppen a délutáni órákban, amikor a katasztrófa történt, az idõ tájt tudta megközelíteni õket a bányamentõk csapata. A nagykovácsi új vágat szája elõtt már ott sorakoztak a mentõautók, az orvosok és az emberek, tömegek, tömegek…
Sápadtan jöttek. Lassan, támolyogva. De a saját lábukon. Volt, akit úgy vezettek, de jött, roskadozva. A szemüket behunyták, amikor felértek, mert nem bírták elviselni a nappali fényt. Egy nõ is volt köztük, egy csillés, a Kõnig Manci. Amikor kiért, össze-vissza kezdett csapkodni a kezeivel, mint a cséphadaró és hangosan kacagott, felváltva sírt és nevetett, sírt és nevetett, nyugtató injekciót adtak neki, befektették az egyik mentõkocsiba. Olyan vitézül viselkedett, mondták a társai, míg lent volt a föld alatt, nem sírt, nem is panaszkodott, várt fegyelmezetten, türelmesen, mint a többi bányász.
Egy embert hoztak csak hordágyon, aki halva volt. Szívbénulás ölte meg. A többi lábon jött, a saját lábán, egészen a mentõ-autókig…
Akik bent rekedtek:
Öten voltak, akik megfulladtak, Miklós bácsi és társai. Ezt a munkahelyet csak az ötödik napon tudták megközelíteni.
A bánya vezetõsége önkéntes jelentkezõt kért, aki vállalja a holttestek felkutatását és kihozását.
Kaposvári Gyula bácsi vállalta. Felvigyázó volt, úgy mondták „forhájer”. És bányamentõ. Bányában megöregedett, nyugdíj elõtt álló, tapasztalt, erõs lelkû öreg bányász. De szüksége volt néhány deci rumra, hogy a feladatot végre tudja hajtani.
A feladat végrehajtását éjszaka bonyolították. Gyula bácsi egyszerû szavakkal mesélte el, hogy történt, még a jegyzõkönyvezés elõtti percekben. Nekem úgy mondta el, ahogyan átélte.
„Miklós volt a legfölül. Tehát õ élt legtovább, Pedig õ volt a legidõsebb. Az egyik fõtefán fent a magasban még ráírta a napot, az órát, a percet és húzott egy keresztjelet odáig, ameddig a víz ért. Egymásra borulva feküdtek, össze voltak kapaszkodva. Igen nehéz volt egymásról leválasztani õket. Ezt Gyula bácsi elvégezte, egyenként, pokrócba rakva õ vitte ki õket a legközelebbi vágatig, ahol a többi bányamentõ várta õket. Azt mondta: Mikor a Miklóst, a vállamra fektettem, a karja lecsúszott, úgy megsuhintott. Miklóskám, ne vacakolj! Mindjárt kiviszlek! Tudtam, hogy õ az, mert megismertem a sok arany fogáról.”
Kortyolt a rumból.
„A testek már felismerhetetlenek voltak. Fel voltak puffadva, a ruha rájuk dagadt. Volt, akit a hajáról ismertek fel, volt, akit a derékszíjáról.”
Gyula bácsi végig ott volt az azonosításnál.
A jegyzõkönyv lezáratott az ötödik napon.
Gyula bácsi aláírta, mind az öt példányt. Elnehezedett, durva, nagy keze nehézkesen nagy betûkkel írta; Kaposvári Gyula… Mikor kiment az ajtón, még visszanézett. Akkor látszott nagyon az arcán, hogy törõdött, elfáradt, megöregedett, lehajtotta a fejét, úgy mondta csendesen: „Na, jó szerencsét!”. És kiment.
Az újonnan hajtott vágatrész, a rályukasztás helye úgy került a térképre: „felhagyott vágatrész”.
Nagykovácsiban, a Zsíros-hegy és Nagyszénás nyergében, bokrokkal, fákkal, tüskével sûrûn benõve megvan a lehajtott vágat betömedékelt, bedeszkázott nyílása. Fû és gaz nõtte be, olyan sûrûn, hogy az arra járók semmit se látnak belõle.A víz lefolyt.
A bányát már régen bezárták.
Jósza is nagypapa lenne már, ha élne.
De nem él. Meghalt fiatalon.
A sírjánál hõsként búcsúztatták. Azt mondták, hõs volt. Hõs bányász.Jósza nem tudta, hogy õ egy hõs. A bányában dolgozott úgy, mint az apja, a nagyapja, s ki tudja, még hány elõdje. Bajbajutott társain segíteni akart, hiszen õ életben maradt volna, ha nem fut a Miklós bácsi munkahelyére, közölni a veszélyt. De õ segíteni akart, elõször segíteni, csak segíteni, nem magát menteni. Úgy diktálta az egyszerû becsületes fiatal szíve. Azt tette, amit tennie kellett…
/:tuti:/
Köszönet Klinger Jánosnak a riporthoz mellékelt fotóért. Ez a felvétel is szerepelni fog a pilisi bányászatról szóló, hamarosan megjelenõ könyvben.
– a szerk.
Tuti néni történetei
Tuti nénit – Hoffer Károlyné született Dobozy Erzsébetet – a nagymamája nevezte el kedveskedõ szóval Tutinak. Ismerõsei, barátai azóta is így szólítják. A 80 éves idõs asszony hosszú élete során sok mindent átélt, tapasztalt. E gazdag élettapasztalat egy részével minket is megajándékoz most induló sorozatunkban, hol az általa írt – s eddig az íróasztala fiókjában porosodó – versek, novellák, riportok, hol a vele készült interjúk által.
Elsõ történetünk egy riport, amit Tuti néni – aki húsz éven át dolgozott a szentiváni bánya irodájában – az ötven évvel ezelõtti tragikus vízbetörésrõl vetett papírra néhány évvel az események után.
A megdöbbentõen életszerû és az eseményeket drámai hitelességgel bemutató írással tisztelgünk minden szerencsétlenül járt pilisi bányász emléke elõtt.
