 |
Dopping és valami másNagy kár, hogy az athéni olimpián elsõsorban a doppingügyek miatt kerültek reflektorfénybe a magyar sportolók. Nagy kár, hogy a magyar sportvezetõk rosszul vizsgáztak az esetek kommunikálásában. És nagy kár, hogy nem tettek meg mindent a botrányok elkerülése érdekében.
A doppinggal kapcsolatban számos cikk jelent meg a közelmúltban, sok rádió- és tévémûsor foglalkozott a témával. Akit ez érdekelt, mostanáig már bõséges ismeretanyagot szerezhetett róla. Joggal gondolhatnánk, hogy ennyi idõ alatt már mindazt elmondtak a doppingolásról, amit tudni érdemes. De sajnos nem ez az igazság. Vannak olyan szempontok is, amelyekrõl még senki sem szólt. A cikk második részében abban a reményben ejtek szót ezekrõl, hogy az alábbiak talán elgondolkodtatnak néhány olvasót arról, hogy mennyire bonyolult a világ. És hogy milyen sokszor csak felületes információk alapján alkothatunk véleményt fontos dolgokról. Nemcsak doppingügyekben.
De maradjunk a sportnál! Valószínûleg kevesen tudják, hogy már az ókori görög olimpiákon sem csak nemes lelkû, feddhetetlen ifjak küzdöttek a gyõzelemért. Kertész István, a TF sporttörténész tanára szerint már akkor is akadtak versenyzõk, akik tiltott teljesítményfokozó szerekkel éltek. Sõt, volt bunda, korrupció és egyéb csalási kísérletek. Egy bajnok ugyanis hírnevet, élete végéig tartó jólétet és dicsõséget szerezhetett. Jó, ha tudjuk, hogy a sport már akkor is politikailag kényes terület volt. Hiszen az ún. olimpiai béke ragyogó alkalmat kínált, hogy a háborús csaták szünetében a diplomáciai ütközeteket vívják meg a szembenálló felek. (Persze nem mindig volt botrány, nem kellett mindig politizálni sem, de tagadhatatlan, hogy ez is a játékok része volt.)
Pierre de Coubertin bárónak, az újkori olimpiai mozgalom atyjának az volt az álma, hogy a sport legyen a béke, és az emberek közötti barátság megnyilvánulásának az eszköze. A sport a mai napig képes is eleget tenni ennek a feladatának. Ugyanakkor az egyre erõsödõ gazdasági és politikai érdekek miatt a küzdelmek sokszor átlépik a sportszerûség határait.
Az eredmények javulásában nemcsak az edzésmódszerek, hanem a gyógyszeripar és az orvostudomány fejlõdésének is nagy szerepe van. Ma már köztudott, hogy létezett, és alapos a gyanú, hogy ma is létezik államilag irányított doppingolás. Az elõbbire az egykori NDK a klasszikus példa, amely agyondoppingolt sportolók sokaságát küldte a világversenyekre. És akik közül ma sokan súlyos egészségügyi problémákkal küzdenek. Mostanában pedig sokan nem értik, mitõl ilyen jók a kínai sportolók, a bolgár súlyemelõk, az amerikai atléták stb.
A sportban az állandóan növekvõ eredménykényszert teljesítményspirálnak nevezzük. Sok egyesület, versenyzõ, sportvezetõ, edzõ, orvos érdeke, hogy legyenek eredmények, mert erre fizetnek. Erre (is) ad pénzt az állam, erre ad pénzt a szponzor. (Tisztelet a kivételnek.) Ezért a színfalak mögött kíméletlen gazdasági és politikai harc is zajlik. A pénzért folytatott csatának ékes bizonyítéka az, ami ma a profi kerékpáros versenyeken zajlik. Az elmúlt évtizedekben bekövetkezett 18 haláleset sem volt elég ahhoz, hogy megtisztuljon a sportág. Az óriási nyomás miatt egyre több egykori vagy aktív kerekes vallja be, hogy doppingolt. De hiába a tragédiák sora, a beismerõ nyilatkozatok egyre nagyobb száma, a legtöbben még most is megszegik a szabályokat. EPO, vérdopping és még számtalan egyéb módszer ismeretes, amellyel be lehet csapni a világot. Ma már egyre többen beszélnek arról, hogy a géndopping is feltûnhet, ha ugyan fel nem tûnt már Sydneyben vagy Athénban.
A mai sportélet egyik legsúlyosabb problémája tehát valóban a dopping. A másik pedig a legális, vagy illegális szerencsejátékokon, fogadásokon, illetve csalásokkal, bundázással megszerezhetõ óriási pénzösszegek csábítása. Kolumbiában néhány évvel ezelõtt agyonlõtték az egyik válogatott labdarúgót, Andrés Escobart. Escobar az 1994-es világbajnokságon az Egyesült Államok elleni találkozón öngólt rúgott. A kolumbiaiak kiestek, a házigazdák továbbjutottak. A közvélemény a mai napig úgy tudja, hogy elvakult szurkolók végeztek a játékossal, mert nem tudták neki megbocsátani a vereséget. Ugyanakkor a mai napig sokan mondogatják, hogy valaki, vagy valakik, óriási pénzt vesztettek egy fogadáson emiatt… Ehhez képest az olasz és magyar totó-botrányok vagy a máig lezáratlan Tippmix ügy, szinte gyerekjátéknak tûnnek. Pedig itt sem kis összegekrõl van szó.
A nemzetközi szintû versenysportot tehát sok veszély fenyegeti. Mégis, fel kell tételeznünk, hogy a sportolók többsége becsületesen, a fair play szellemében készül a versenyekre. Ne feledjük, hogy mindig is voltak kivételes tehetségek, akik a saját erejükbõl jutottak a csúcsra.
Õket segíti, hogy a dopping visszaszorítására a nemzetközi sportmozgalom is komoly lépéseket tett. Ma már mindenütt rendszeres végeznek szúrópróbaszerû doppingellenõrzéseket. Mi a kötelessége tehát ebben a helyzetben a sportolóknak és a sportvezetõknek? A versenyzõknek tisztán kell dolgozniuk, a sportvezetõknek pedig biztosítaniuk kell ehhez a feltételeket és ezzel párhuzamosan mindent meg kell tenniük a doppingolás viszszaszorítása érdekében. És ha törik, ha szakad, mindent el kell követniük a versenyzõik védelme érdekében.
Egy olimpián az országát képviselõ sportoló hazájának legfontosabb képviselõje. Emiatt olyan védelem jár neki, mint egy diplomatának. Személyes biztonságát, nyugodt pihenését garantálni kell. Étkezését felügyelni, folyamatos orvosi ellátását és jogi védelmét biztosítani kell. Nézzük meg, ebbõl a szempontból mi történt Athénban Fazekas Róberttel és Annus Adriánnal. A többi magyar versenyzõhöz hasonlóan õk is az olimpiai faluban laktak és több más nemzet sportolóihoz hasonlóan a közös konyháról étkeztek. A nagy hõség miatt az õ szobájukban is volt légkondicionáló berendezés.
Mindez egyébként teljesen elfogadott a nemzetközi olimpiai mozgalomban, a versenyzõk egybehangzó véleménye szerint ez hozzátartozik a versenyek hangulatához. Mégsem minden ország él ezzel a lehetõséggel. Az Egyesült Államok versenyzõi például ezúttal is elszeparált szállodában laktak. Külön szakácsok biztosították az élelmezésüket, FBI ügynökök a védelmüket. Hogy miért? Dr. Opál Sándor rendvédelmi szakértõ szerint számtalan módja van annak, hogy egy versenyzõ ételébe vagy italába becsempésszenek valamit, amitõl az illetõ vizeletmintája megváltozik. Szellõzõ, vagy légkondicionáló berendezésen keresztül olyan színtelen, szagtalan gázokat lehet bejuttatni a szoba légterébe, amelyek belélegezve szintén megváltoztatják a versenyzõ vizeletmintáját. Ha például Epstein-Baar vírussal megfertõznek valakit, néhány órán belül felborul a szervezet egyensúlya és elképesztõ értékek jelennek meg a vizeletmintában. Mintha nem is ugyanaz az ember szolgáltatta volna a mintát. A sportolókat (különösen az éremesélyes versenyzõket) tehát nagyon körültekintõen kell óvni. Voltak országok, amelyek ezt meg is tették. A magyar csapat vezetõi azonban vagy nem tudtak ezekrõl a rendvédelmi követelményekrõl, vagy nem gondoltak rá.
És amikor kipattant a botrány, kitört köztük a káosz is. Összevissza nyilatkoztak és az elsõ napokban többen is elhatárolódtak a sportolóktól. Majd- talán érezve az itthoni nyomást - bekeményítettek, és kétségbeesetten próbálták védeni Annuséket. Majd másfél hónap elteltével nyilvánosan bocsánatot kértek a világtól a magyarok állítólagos doppingolása miatt.
Hát ez minden, csak nem a versenyzõk érdek és jogi védelme. Ez kapkodás a javából. Holott, egyelõre még senki sem bizonyította be, hogy Fazekas Róbert és Annus Adrián doppingoltak. Egyelõre csak eljárási szabálytalanságokkal, illetve mintamanipulálással vádolják õket, amelyeket a NOB-nak és a WADA-nak nemzetközi bíróságon kell bebizonyítania. A magyar sportvezetõk azonban ezzel a bocsánatkéréssel már elõre ítéletet mondtak fölöttük. A bíróság ítélete elõtt. Hát ez skandalum. Ha nem a saját két fülemmel hallom, nem hiszem el. Ez jogi nonszensz. Meg etikai is, mert ha nincs bizonyítékom, akkor hallgatok, ha meg van, arról nem hallgatok. Arról nem is beszélve, hogy a NOB és a WADA vádjai közül néhány elég gyenge lábon áll. Az Annusnál talált eltérõ tesztoszteron szint például nem bizonyít semmit. Fizikai erõkifejtés, vagy húsétel fogyasztása esetén is változnak az értékek. Nem véletlenül mondta Dr. Kamuti Jenõ, a NOB orvosi bizottságának a tagja, hogy ez nem bizonyít semmit. Vagy Dr. Bakanek György doppingszakértõ, hogy a NOB-nak és a WADA-nak bravúrra lesz szüksége, hogy bizonyítsa a vádjait. Nézzük a másik oldalt! A WADA azt állítja, a magyarok manipulálták a vizeleteket. Csak éppen azt nem mondták még meg másfél hónap elteltével, hogy hogyan. Pedig az õ laboratóriumukban az õ szakembereik végezték a vizsgálatokat. Ha õk nem láttak semmit, akkor a WADA öngólt rúgott, mert ez azt jelenti, hogy az emberei alkalmatlanok a feladatuk ellátására.
Ez utóbbit egyébként készségesen el is hiszem. Az olimpia után derült ki, hogy Tyler Hamiltonnak, a kerékpáros egyéni idõfutam verseny amerikai olimpiai bajnokának az "A" mintája vérdoppingot mutatott ki. A "B" próba viszont már semmit, mert kiderült, hogy Hamilton lefagyasztott vérmintájából kihaltak a vörösvértestek, így a szükséges második vizsgálatot nem lehetett elvégezni. Az illetékesek hallgattak is errõl, mint a sír, és ha Hamilton a néhány héttel késõbbi spanyol versenyen nem bukik le, most sem tudnánk az esetrõl.
Hamilton így megtarthatta az aranyérmét, és közben fennen bizonygatja az ártatlanságát. Dr. Arne Ljungqvist, a NOB orvosi bizottságának elnöke szerint a túlterhelt labor nem tudta tartani az elõírásoknak megfelelõ munkatempót. Dr. Kosztasz Georgakopulosz a laboratórium vezetõje szerint viszont õk nem hibáztak. Akkor meg mitõl pusztultak ki a vörösvértestek? Hát ennyit a mindenek felett álló doppingvizsgálatokról. És tudnék még sorolni régebbi és újabb keletû bakikat, amelyeket a doppingvizsgáló laboratóriumok követtek el az elmúlt években.
A NOB azt állítja, ha Annus aláveti magát a vérvizsgálatnak, tisztázhatta volna magát. Dr. Opál Sándor viszont azt mondja, hogy kriminológiai példák sokaságával tudja bizonyítani, hogy a vérvizsgálat sem elég megbízható módszer. Elmondása szerint sok olyan technológiát ismer, amelyekkel az embereknek a géntérképét is lehet manipulálni.
Szóval egyik oldalról folyamatos tagadással, a másik részrõl pedig meglehetõsen bizonytalan vádakkal találjuk magunkat szemben. Középütt pedig a sokat hibázó magyar sportvezetõk állnak. Akik tudtak az Annu-sékról írott névtelen levélrõl, de valószínûleg bíztak a versenyzõk ártatlanságában. Ebben az esetben viszont a maximális rendvédelmi, egészségügyi és jogi védelmükrõl kellett volna gondoskodniuk, mert sejthették, hogy rászállnak a magyarokra. Ezt azonban elmulasztották, és emiatt õk maguk is kínos helyzetekbe kerültek. Nem csoda, hogy elõzetes sportpolitikai stratégia híján doppingellenes küzdelembõl, válságkezelésbõl, érdekvédelembõl, sportdiplomáciából és kommunikációból is rosszul vizsgáztak.
Holott semmi új nincs a nap alatt. Ma is ugyanaz történik, mint pár ezer évvel ezelõtt. De hát úgy látszik, mi csak a saját kárunkon tanulunk. Mások meg közben jókat nevetnek rajtunk.
Várhegyi Ferenc
Hobby lovasok
Mindig öröm, ha arról írhatunk, hogy az emberek saját kedvtelésükbõl, önszervezõ módon sportolnak. Ezúttal néhány lelkes fiatalember kezdeményezésérõl számolhatunk be, akik megrendezték az elsõ vörösvári hobby lovasversenyt. A szervezõk, dr. Krammer József, Hau Zoltán, Peller Gábor és Bogár Csaba évek óta lovagolnak, és hasonló rendezvényeken már többször is részt vettek. Így vetõdött föl bennük az ötlet, miért ne tudnának õk is megszervezni egy ilyen versenyt? A gondolatot tett követte, és szeptember 26-án 30 lovas versengett egymással a vörösvári erdõkben. Biator-bágyról, Monorról, Etyekrõl, Herceghalomról, Csákvárról is érkeztek indulók, akik remekül érezték magukat. Akadtak közülük olyanok, akik eddig jobbára csak sík vidéken lovagoltak, így számukra nagy élményt jelentettek a vörösvári dombok. Üde színfoltként western lovasok is eljöttek Vörösvárra. A 7,5 km-es versenytáv valóban hobby lovasokhoz illett, hiszen a rangos távlovas versenyek 60, 80, 100, sõt 120 km hosszúak is lehetnek. (A viadalt az Anivet Mezõgazdasági Bolt támogatta.)
Dr. Krammer József elmondta, hogy a jövõben szeretnék hagyományossá tenni a hobby lovasok számára kiírt versenyt. Terveik szerint díjugrató versennyel és militaryval (lovastusa) is bõvítenék a programot. A szervezõk örömmel vennék, ha a következõ versenyen a mostaninál több vörösvári lovas venne részt. Szeretnék, ha ez az esemény elnyerné a város lakóinak a figyelmét. Az erdõk adottak, a hangulat jó, a bográcsgulyás pedig finom. Ki tudna ellenállni ennyi csábításnak? A vendégek azt ígérték, jövõre is eljönnek. Most már a vörösvári lovasokon a sor.
Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy a lovaglás nagyon elõkelõ helyet foglal el a szabadidõsportok között (is). Az ember és a ló kapcsolata a régmúlt idõkre nyúlik vissza. Korábban talán idéztem már azt a lovas berkekben közismert mondást, mely szerint, aki a lovak történetét megírja, az megírja az emberiség történetét is. Mit jelent ma lovakkal foglalkozni? A mi világunkban elsõsorban azt, hogy a ló segít közelebb kerülni a természethez, és megtanítja az embert, hogyan vállaljon felelõsséget egy élõlényért. Egyre többen tudják, hogy a lovaglásnak testi-lelki gyógyító hatása is van. Sok érv szól tehát mellette. Pilisvörösvár és környéke egyébként is ideális lehetõségeket kínál a lovaglásra. Érdemes volna minél több embernek kihasználni ezeket.
Várhegyi Ferenc
