Vörösvári Újság Online

Október 23-án, az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének 48. évfordulóján Pilisvörösváron ünnepi mûsorral, fáklyás felvonulással és koszorúzással emlékeztek meg a dicsõséges történelmi eseményekre és a hõsökre.

Délután négy órakor a zeneiskola dísztermében a Himnusz hangjai után Grószné Krupp Erzsébet tartott ünnepi beszédet, majd a Közösségi Ház színjátszó szakköre és a zeneiskola tanárai adtak ünnepi mûsort. Ezután került sor a „Pilisvörösvárért” emlékérmek átadására. Az emlékérmeket Grószné Krupp Erzsébet polgármester adta át Majerczyk Waldemárnak, Mátrai Mátyásnak, Drávecz Ferencnek és Koós Ferencnek.

A polgármester asszony ezután az ünnepeltek tiszteletére pohárköszöntõt mondott a gimnázium aulájában.

Háromnegyed hatkor indult a gimnázium elõl a fáklyás felvonulás. A menet a Szabadság út – Iskola utca – Hõsök tere útvonalon haladt.

A téren az önkormányzatok, intézmények, pártok, egyesületek képviselõi megkoszorúzták az 1956-os hõsök emlékmûvét. Közremûködött a Német Nemzetiségi Fúvószenekar

A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Pesti Imréné, az 1956 novemberében mártírhalált halt Fedor Lajos nõvére.

1989. június 15-én hatalmas tömeg gyûlt össze Budapesten, a Hõsök terén, hogy leróják kegyeletüket az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjai elõtt. Kétszázezer ember várakozott néma méltóságban Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál és Szilágyi József ravatalánál, hogy megadhassák számukra a végtisztességet, amit az õket legyûrõ, elítélõ hazug, aljas és gyáva hatalom megtagadott. A képernyõk elõtt is sok millióan követték az eseményeket – köztük jómagam is. Az igazság pillanata volt ez. Az igazságé, amely búvópatakként tört a felszínre és mindent elsöprõ, megfékezhetetlen folyammá áradt ezen a kora nyári napon. Éreztem, tudtam, hogy olyasvalami történik, ami alapvetõen megváltoztatja majd mind a magam, mind honfitársaim életét.

Ezen a megrendítõ és egyben erõt, friss lendületet adó napon nemcsak a forradalom mártírjainak újratemetése, felemeltetése történt meg, hanem az igazság feloldozása, a hazugság trónfosztása is. Egy olyan elnyomó és népbutító rendszer sírját ásták meg a szónokok, amely alapvetõen és félreérthetetlenül hazugságokra épült, s amely a lelkeket mételyezte meg.

„Az igazság a lélek lényeges szükséglete, s kielégítésének már legkisebb gátlása is zsarnoksággá válik” – mondta Lessing, német drámaíró.
Duplán is zsarnokságban élt ez az ország évtizedeken, majd két emberöltõn át. Elvették legnagyobb kincsét: szabadságát, és olcsó hazugságokkal mételyezték, mérgezték meg a lelkét. „Hazudtak éjjel, hazudtak nappal, hazudtak minden hullámhosszon!”
De minden elhallgatott igazság méreggé vált. Minden hazugság szög volt a rendszer koporsójába. Egy társadalmat, egy országot nem lehet hazugságra építeni, mert az olyan mintha homokra építenénk házat.

Az ötvenes évek nagy hazugsága a kommunizmus eszméje volt. Miközben egy Moszkva által irányított, autokratikus, barbár és paranoid rendszer volt kibontakozóban, demokráciáról, szabadságról, haladó gondolatokról, jólétrõl és békérõl harsogott hamis szólamokat a hivatalos propaganda.

Tények és valóság még soha nem került oly elviselhetetlenül távol egymástól Magyarországon, mint a fojtóan és szégyenletesen hazug ötvenes években. Kialakult egy olyan közbeszéd, amelyben a szavak elvesztették eredeti jelentésüket, a mondatok nem a valódi gondolatokat tükrözték, s az igazság a sorok között, a ki nem mondott, le nem írt mondatokban, végig nem gondolt gondolatokban lapult meg gyáván.

De ezzel együtt nem csak a szavak, hanem az eszmék, erkölcsi normák, emberi értékek is leértékelõdtek. Ebben a kifordult világban az emberek jó része elvesztette realitásérzékét, tetteik és gondolataik meghasonlottak egymással, eltompult igazságérzetük. Már nem tudták, mi a jó, mi a rossz, mi a fent és a lent. A hatalom agymosó-gépezete tökéletesen mûködött, s kezdte alámosni a társadalom alapjait is.

1956 októberében ezt a velejéig hazug diktatúrát, ostoba, embertelen rendszert, a kommunista eszmékbõl skizofrén módra összetákolt, s a félelem által mûködtetett rendszert söpörte el a népharag. S ahogy az a magyar történelemben oly sokszor már elõfordult, mindez az ország függetlenségért folytatott élethalálharccal párosult.

Dicsõ napok voltak ezek. Az ember ismét a magasba emelhette a fejét, teli tüdõvel szívhatta be a levegõt, szabadnak érezhette magát. A félelem, a rettegés, a mindennapok csengõfrásza elmúlt. A szavak jelentése visszatért, a gondolatok kiegyenesedtek. Az igazság, a becsület és a hûség ereje hatotta át ismét a társadalmat. A hatalomnak emberarca lett. A sötét erõ vereséget szenvedett.

A sötét erõ azonban sokkal hamarabb újraszervezte erõit, mintsem azt bárki is várta volna. November 4-én hazánkra zúdult a szovjet hadsereg, hogy eltiporja a magyar nép újra kivívott szabadságát.

Rövid, de hõsies harc után a szabadságharc elbukott, s a gyõztes birodalom véresen megtorolta egy kis nép lázadását.

Sokakat megöltek, sokakat börtönbe zártak, még többeket megaláztak, zaklattak, lehetetlenné tették életpályájukat, emberhez méltó életüket, családjuk boldogulását. A börtönbüntetésük után kiszabadult foglyokat a rendszerváltásig az ország ellenségének tartották.

A hazugság ismét alapvetéssé vált.
E korszak legfõbb hazugsága november 4-ének igazolásából, jogszerûségének bizonygatásából állt. Az MSZMP történészei minden tehetségüket latba vetve azon mesterkedtek, hogy a dicsõséges napok történetében megtalálják a fekete foltokat, a lincseléseket, közönséges gyilkosságokat, s alvilági alakokat állítottak reflektorfénybe, velük alacsonyították le a forradalom eszméjét. A forradalomból ellenforradalmat kreáltak, s több évtizedre számûzték a közbeszédbõl az 56-os forradalom és szabadságharc valódi, igazi történetét.

Nemzedékek nõttek úgy fel, hogy a XX. század legnagyobb magyar szabadságharcáról szinte semmit sem tudtak. S ha tudtak is róla valamit, azok féligazságok vagy rút ferdítések voltak.

Az elfojtott, megalázott igazság azonban néhány évtized múltán felszínre tört a társadalom mindahány rétegében. Inogni kezdett a talaj a hatalom képviselõi alatt. A homokra épült ház repedezni kezdett, azaz a nyolcvanas évekre a kommunizmus általános válságával egy idõben a kádárizmus is válságba jutott. Egyre hangosabban tért vissza a közbeszédbe az 56-os forradalom. Sorra jelentek meg az errõl szóló szamizdatok, 1986-ban félig illegális körülmények között megrendezték az elsõ tudományos konferenciát is, amely az események pontos leírását és kiváltó okaik feltárását tûzte ki céljául. Ahogy mélyült a válság, a reumás hatalom úgy volt kénytelen mindjobban engedni a szorításból. 1988 júniusában megalakult a Történelmi Igazságtétel Bizottsága, amely felhívásban követelte a megtorlás áldozatainak teljes erkölcsi, politikai és jogi rehabilitálását, a kivégzettek méltó eltemetését.

A hatalom meghátrálásra kényszerült, és kénytelen-kelletlen megbízott egy történészekbõl álló munkacsoportot a kérdés megvizsgálására. E kutatások nyomán jelentette ki Pozsgay Imre a rádióban, hogy 1956-ban nem ellenforradalom, hanem népfölkelés zajlott.
A dolgok menetét ezután már nem lehetett megállítani.

Az 1956-os hõsök újratemetése sokkszerûen hatott az ország népére. A temetésen egy órán keresztül olvasták fel a harcokban elesettek és a megtorlások nyomán kivégzettek névsorát. Minden egyes név egy újabb szög volt a hatalom koporsójába.

A hazugság, amellyel az 56-os forradalom és szabadságharcot egyszer s mindenkorra el akarták temetni az emlékezetben, korrodálta a hatalom vértezetét.

1989-re ez az örökkévalónak és megbonthatatlannak hitt vért szétesett és porba hullott.
Micsoda elégtétel a sorstól, hogy a legfelsõbb Bíróság ugyanazon a napon helyezte hatályon kívül Nagy Imre és pertársai halálos ítéletét, amikor Kádár János meghalt!

1955. november 8-án született Mátészalkán. Munkáscsaládból származik. Általános iskolai tanulmányait Csengeren végezte el, ezt követõen a mátészalkai Szakmunkásképzõ Iskolában szerzett villamos szerelõi képesítést. Tíz évig dolgozott villanyszerelõként, majd 1981 május 1-jétõl a Belügyminisztérium alkalmazottja.

1982 óta teljesít hivatásos rendõri szolgálatot Pilisvörösvár területén, 1985-tõl helyi körzeti megbízottként látja el feladatát.

Szolgálati munkáját a lelkiismeretesség, törvényesség jellemzi, az állampolgárok biztonságérzetének emelése motiválja. Fontosnak tartja, így idejének jelentõs részét fordítja arra, hogy a településen történõ eseményekre azonnal reagálni tudjon, hogy azokat hatásosan, rövid idõn belül eredményesen oldhassa meg.

A bûncselekmények számának visszaszorításában, a felderítés eredményességében, a bûncselekmények megelõzésében jelentõs szerepet vállal.

A Pilisvörösvári Rendõrõrs egyik legtapasztaltabb tagja, kiemelkedõ személy- és helyismerettel rendelkezik. Feladatait mindig is lelkiismeretesen, példamutatóan látja el. Hivatásos szolgálata mellett 1995 óta aktívan segíti a Pilisvörösvári Polgárõr Egyesület munkáját.

Eredményes szakmai munkájának elismeréseként 1991-tõl 6 alkalommal kapitányságvezetõi, 7 alkalommal megyei fõkapitányi, 1 alkalommal országos rendõr-fõkapitányi jutalomban részesült.

2001. március 1-jén a belügyminiszter sikeres felderítõ munkája elismeréseképpen soron kívül elõléptette.

1944. november 22-én született Kisterenyén. 1963-ban tett érettségi vizsgát a pásztói Mikszáth Kálmán Gimnáziumban, majd 1968-ban biológia-földrajz szakos középiskolai tanári diplomát szerzett a szegedi József Attila Tudományegyetemen

1968. március 1-jén került a Pilisvörösvári Általános Iskolához, mint földrajz-biológia szakos tanár, mely elsõ és egyetlen munkahelye volt. Szakmai, pedagógiai felkészültsége kiváló, amit oktató-nevelõ munkájában rendkívül jól kamatoztatott.

1973. március 1-jétõl ez évi nyugdíjbavonulásáig igazgatóhelyettesként is tevékenykedett. E beosztásában jó szervezõkészségérõl, átfogó lényeglátásáról és a feladatok gyors, pontos, szakszerû elvégzésérõl tett tanúbizonyságot.

Tanítványaival türelmes, megértõ volt. Képességeiknek megfelelõen, differenciáltan foglalkozott velük. A gyermek szeretete, tisztelete pedagógiai hitvallásának alapja. A tanulókkal való bánásmódja és a hozzájuk való viszonya a következetességre, a határozott követelménytámasztásra és a gyermekek iránti szeretetre épült.

Szakmai és vezetõi munkájában kiemelkedõ az a több évtizedes tehetséggondozó és versenyszervezõ tevékenység, mellyel iskoláját országosan is ismertté, elismertté tette. Kiemelkedõ feladatának tartotta az iskolai, területi, térségi és megyei tanulmányi versenyek szervezését, lebonyolítását.

Szakmai munkájának elismeréseként 1982-ben Kiváló munkáért kitüntetésben részesült.

1961. július 22-én született a Krakkó melletti Nasciszowában. Általános iskola befejezését követõen tanulmányait építészeti technikumban folytatta. A szakközépiskola befejezését követõen érdeklõdése a kereskedelem és a vállalkozási tevékenység felé irányult.
1986 óta él Magyarországon. Ma már városunkat tekinti igazi otthonának.
1990-ben gyermeke édesanyjával közös kereskedelmi vállalkozást indított Pilisvörösváron. A megkezdett vállalkozás sikeresnek bizonyult, mely lehetõvé tette, folyamatos bõvítését. Az évek során több településre is kiterjesztette üzleti tevékenységét.

Sikeres vállalkozásának alapja a családi összefogás, a közös tevékenység, és a jó üzleti érzék. Jelenleg 45 fõ részére biztosít munkát és megélhetést. Munkatársai, beosztottjai körében megbecsülésnek, tekintélynek örvend. Tervei között szerepel új munkahelyek létesítése, bõvítése Pilisvörösváron.

Nyílt, õszinte, barátságos személyiség. Rendkívül segítõkész, közösségi ember. Kedvességével, nyitottságával õszinte emberi kapcsolatokat alakított ki úgy a városban, mint országos viszonylatban.

Érdeklõdése nem csak vállalkozása felé irányul, hanem figyelemmel kíséri a városban mûködõ nevelési-oktatási, közmûvelõdési intézmények, egyesületek és alapítványok tevékenységét, melyeknek az elmúlt években komoly anyagi és erkölcsi támogatást nyújtott. Hobbija többek között a sport, így számos sportrendezvényt is szponzorált. Lehetõségeihez mérten önzetlenül nyújt segítséget a rászorulóknak. Közösségi munkája, önzetlensége példaértékû.

Mirk Ádám és Botzheim Mária gyermekeként 1944. augusztus 4-én született Pilisvörösváron.
Édesapja kõmûvesmester volt, s Mátyás szerette volna követni a mesterségét, ám édesapja elvitte barátjához, Pilczinger bácsihoz, aki üvegcsiszoló szakmunkás volt. Nála szerette meg ezt a szakmát, mely a rendkívüli kézügyesség mellett kreativitást is igényel. Õ vitte el ipari iskolába, üvegcsiszoló tanulónak, ahol a fizikai erõt követelõ munkák mellett az alkotás örömét is megismerhette. A motívumokat, díszítéseket a különbözõ üvegtárgyakba – vázákba, poharakba – kézzel csiszolta. A technikát az idõ múlásával továbbfejlesztette. Munkája a mai napig nagy örömet jelent a számára.

A szakmunkás-bizonyítvány megszerzése után tíz évig egy üvegipari szövetkezetben dolgozott. 1968-ban mestervizsgát szerzett, majd 1969-ben iparengedélyét is kiváltotta. Családi háza szuterénjában és udvarán kezdte meg munkáját, majd az egyre nagyobb kereset kielégítése érdekében – 25 évvel ezelõtt – a Fõ úton új és nagyobb mûhelyt épített.
Életútját a szakma szeretete, tisztelete, az alkotóvágy jellemzi. Mindig jókedvû, szívesen segít másokon. Szakmai munkájával, pozitív emberi magatartásával kivívta a város lakosságának megbecsülését, szeretetét. Szinte nem is létezik olyan ház Pilisvörösváron, amely ne dicsérné keze munkáját. Az Iparosok Országos Szövetségétõl kiváló kisiparos kitüntetésben részesült, 1981-ben bronz, majd 1998-ban aranykoszorús mesteri címet adományoztak számára.

35 év szolgáltató iparosként eltöltött idõ után, 2004. augusztus 31-ével nyugdíjba vonult.