Vörösvári Újság Online

Az Old Boys zenekart senkinek sem kell bemutatni. Az „öreg fiúk” ma is ugyanolyan fiatalos lendülettel zenélnek, mint negyed százada, a megalakulásukkor. Elsõ lemezük, meglepõ módon nem hazánkban, hanem az egykori NSZK-ban jelent meg. Sikerük azóta is töretlen mind itthon, mind külföldön. Szerte a világon játszottak közös színpadon világhírû zenészekkel, s a közönség mellett a szakma is elismerõen beszél róluk. Pályafutásukról a zenekar vezetõjével, az egyik „old boy”-jal, Szidor Lacival beszélgettem.

– Igen, 25 éve alakultunk, amikor néhány, zenébõl kicsit „kiöregedett” (harminchoz közeli) úriember úgy gondolta, hogy a polgári hivatása mellett hiányzik neki a zene. Ez volt az alapja, hogy elkezdtünk gyakorolni. Én tizennégy évet lehúztam elõtte, úgymond' „nagy” zenekarokban, de a többiek nagy része is. Aztán mindenki abbahagyta, és mindenkinek elkezdett nagyon hiányozni. Ezek után azt mondtuk, olyan zenét fogunk játszani, amin mi is felnõttünk: az 50-es, illetve elsõsorban a 60-as évek zenéjét. Hiszen, akkor még nem volt fúvósunk, csak gitárzenét tudtunk játszani: Shadows-t, Cliff Richard-ot, Rolling Stones-t, Beat-lest… Minden olyat, amihez elég a három gitár, dob, billentyû és ének.

– Azzal próbáltunk bekéredzkedni a Benczúr utcai Postás Mûvelõdési Házba, hogy csináltunk egy nagyon jó zenekart. Itt játszottam elsõ zenekarommal (SYNCOM) '63-tól '67-ig. Aztán 1979. november 20-án felléptünk az Ifjúsági Klubban, ahová nyolcvan-száz havert lecsõdítettünk. Nagyon jól éreztük magunkat, akárcsak a közönség. Egy hónap múlva, a második bulira eljött több korabeli klub akkori vezetõje. Ennek köszönhetõ, hogy 1980. február elsõ hétfõjén kezdhettünk a patinás Eötvös Klubban. (Itt játszott az õsidõben, azaz a hatvanas években a Metró és az Omega) Aztán nagyon gyorsan jött minden. Elõször hetente egyszer, kétszer, háromszor, majd ötször játszottunk, és aztán így lett az elsõ évnek az eredménye 180 koncert, a második évben 240, és így tovább…

– Alakulásunk után fél évvel rászakadt Európára egy nosztalgia hullám. Mi pedig saját ötletként azt akartuk játszani, amit megtanultunk annak idején, és amit tudunk. Akkor azt hittük, hogy tudunk, de ma már látjuk, hogy valami katasztrófa volt, amit akkor csináltunk.

Nekem még megvan az Eötvös Klubbeli, öt éves jubileumi koncert felvétele. Elgondolkodom néha, azt hogy tudták élvezni? Bár manapság is van olyan zenekar, ami a közönség szíve csücske, így elnézik nekik, ha melléfognak, vagy egy kicsit hamisabban szólnak.

– Igen, az évek alatt a zenekar is gyarapodott. Volt, hogy hatan, nyolcan, kilencen is voltunk. Ma tizenketten. Kialakult a profi hangzás. Nekem mindig az volt a fixa ideám, hogy a számok mindig eredeti módon szólaljanak meg, megpróbálni maximálisan visszaadni az eredeti hangzást és annak minden nüanszát. Ezért volt az, hogy az elsõ három évben játszottunk még Rolling Stones-t, amíg az akkori gitárosunk el nem ment hét évre Japánba. De a szaxofonosoknál is volt váltás, '92-ben jött Borhi Miki és Tarczali Jenõ (ma többek között a Bolero tagja – szerk.), akiket két év múlva követett a mostani szaxis, Fülöp Ervin. Ekkortól kezdtünk Elvis-számokat játszani. Korábban nem volt olyan énekesünk, akinek a hangja Elviséhez hasonló lett volna. Így inkább azt mondtam, nem játszunk Elvis-t. Vannak olyan zenekarok, ahol egy énekessel énekelnek végig mindent, és ez nem igazán jó. De ez csak az én véleményem. Egy Joe Cocker-megszólaláshoz kell a négy fúvós és a nõi vokál. Ezért vagyunk ilyen sokan.

– Nem. De nem is akarunk ebbõl megélni. Ezért van a csapatban mindenkinek „rendes” munkája is.

– Igen, olvastam, hogy a közgazdásztól, a mérnökön át, a mûszerészig mindenféle szakmákkal találkozni az Old Boysban.

– Pontosan. Ezek a „fõ” hivatások. De 25 év alatt nehéz volt eldönteni, hogy ki mit tekint fõ hivatásának, mert többet töltöttünk a színpadon, mint a szakmánkban.

– Én például kétszeres mérnök és közgazdász vagyok, három cégem van. Nekem mindig az volt a jó, hogy ingázhattam a zene és a hivatás között. Amikor beleuntam az üzletemberségbe, vagy valami sikertelenség ért ott, akkor belemenekültem a zenébe. Fordítva is igaz ez. Az embernek megvolt ezzel a kétlakisággal a lehetõsége, hogy mindig jól érezze magát. Persze hiányossága is van azzal, hogy csak napi három-négy órát alhattunk.

– A régi szocialista korban tulajdonképpen nem akartak tudomást venni rólunk. Se rádió, se hanglemezgyár, se televízió. Van egy Old Boys, akinek több bulija van, mint bármelyik zenekarnak abban az idõben, aki bárhol, bármikor teltházat csinál, de nem kell a hivatalos médiának, mert nem játszunk magyar számot. Akkor sem játszottunk és most sem. Ez is az arculatunkhoz tartozott, és nem akartunk beállni a többi háromszáz zenekar sorába. Voltak, akiknek ez nem tetszett, és nem akartak a zenénkkel foglalkozni. Azután jelent meg az elsõ lemezünk 1986-ban, hogy '83-tól rendszeresen jártunk Németországba koncertezni, turnézni (Münchentõl és Brémáig rengeteg városban léptünk fel). Ezekre a helyekre a mai napig visszajárunk. Az elmúlt napokban is a München-i Olympiaparkban játszottunk, tegnap éjszaka érkeztünk haza.

– Napjainkban is megfigyelhetõ az, hogy a média nem foglalkozik a jó zenékkel…

– Igen, elég rossz irányba mutat a tendencia, de azért mi mindig bízunk benne, hogy az ilyen korszakokra a közönség elõbb-utóbb rá fog unni. Fontos lesz, hogy az ember hangszert fogjon a kezébe, ne a háta mögött szóljon a CD, és ne tátogjon, hanem énekeljen. Erre az igény szerte a világon négy-öt évente visszatér. Mi azt tapasztaljuk, hogy most újra nagy lett az érdeklõdés a valódi zenére. A hangszeres tudás legyen maga a zenész, és ne az, ami mögötte szól, miközben õ elkezd ugrálni két táncossal a színpadon.

– Két éve, mikor Joe Cocker-rel játszottunk együtt. Fantasztikus volt, mert Joe Cocker egyik nagy kedvencünk. Ott négyszázezer ember volt. De rettentõ sok nagy buli volt ezen kívül is. Külföldön, stadionban nyolcvanezer ember elõtt játszottunk. 2000. január 1-jén kilencvenezer ember elõtt a Hõsök terén. Mi voltunk az egyetlen zenekar. Nagyszerû érzés volt, hogy ez a sok ember a mínusz tíz fokban kijött, hogy bennünket meghallgasson és így köszöntse az új esztendõt.

– November 5-én a Petõfi Csarnokban lesz az igazi 25 éves születésnapi buli. Ahogy mondtam, november 20-án volt az elsõ koncertünk, de sajnos ebben ez évben már foglalt volt a 20-a a PeCsában, ami a második otthonunk. Így elõrébb hoztuk 5-ére. Ez lesz a 25 éves jubileumi idõszak zárókoncertje. A nyitókoncert március 27-én volt a Kongresszusi Központban. Az inkább egy koncert volt, ez meg egy óriási buli lesz, ahová meghívunk mindenkit, aki a 25 év alatt velünk fellépett, kezdve Pataki Attilától… Ezermillió ember ígérte, hogy eljön, és akkor mindenkivel játszunk egy számot, úgyhogy nagyon nagy buli lesz! Hívunk mindenkit sok szeretettel! A jubileumot, azt hiszem, tisztességesen ünnepeltük, megjelent a CD és a rólunk szóló könyv, a közeljövõben pedig egy DVD a márciusi BKK-koncertrõl.

– Igen. Rátesszük még a '97-es Beatles-koncert részletet, egy részt a húszéves Erkel Színházbeli koncertbõl és egy-két külföldi turnéból vágásokat… Ezek soha, sehol nem jelentek meg. Úgy gondolom, hogy olyan fellépéseket, mint amilyen 2002-ben a müncheni Olimpiai Stadionban volt, biztos mindenki örömmel megnéz. Ott az atlétikai bajnokság zárónapján léptünk fel, ahol olyanok játszottak elõttünk, mint Spencer Davis Group és a Gipsy Kings. Mi voltunk a záróegyüttes.

– Bizony, jó a társaság, különben nehéz lenne elviselni egymást. Többet vagyunk együtt, mint a családdal.

Somló Tamás zenész, énekes, artista és legújabban már doktor is, hiszen elvégezte a jogi egyetemet. Játszott – többek között – az Omegában, s oszlopos tagja volt az egykori Lokomotív GT-nek, amely a hazai zenei élet meghatározója mind a mai napig. Zenésztársaival olykor-olykor felbukkan a semmibõl egy újabb búcsúkoncert vagy egy lemez erejéig. Emellett szólókarrierjét egyengeti, koncertezik és gyereket nevel.

– A jogi diploma egy régi vágyam volt. Az apám majdnem befejezte az egyetemet, de az államvizsgáknál elvált és abbahagyta. Egy szálka maradt az életében, hogy nem tudta befejezni, és úgy gondolta, alkalomadtán majd én megcsinálom helyette. Aztán el is kezdtem, de szegényke már nem élte meg a végét, mert két éve meghalt. Úgyhogy neki már csak úgy tudtam bizonyítani, hogy elvégeztem, hogy meglátogattam õt kint a temetõben és elmeséltem neki, hogy sikerült. De így már csak félig értékes a dolog.

– Ez hogy van? Jön egy pillanat, és azt mondod, hogy akkor én most elmegyek felvételizni, mert egyszer megígértem az apámnak?

– Én már '79-ben jelentkeztem a jogra, csak akkor nem vettek fel. Aztán most indult ez a posztgraduális levelezõ szak, és erre a húgommal együtt jelentkeztünk. A húgom orvos, és szeretett volna még egy jogi diplomát is. Teljesen véletlenül én is elkísértem, amikor beadta a papírját. Aztán a dékáni hivatalban a hölgy azt mondta nekem, hogy „maga is töltse ki a papírokat, emlékszem, maga már jelentkezett régen”. Aztán nemsokára kaptam egy papírt, hogy felvettek.

– Áh, nem. Õk nem veszik figyelembe, hogy valaki zenész. Néha szerencsém volt vele, mert könnyebben abszolváltam egy vizsgát, vagy elnézõbbek voltak, aztán volt, amikor direkt kifaggattak, kikérdeztek. Volt, amikor bukdácsoltam, aztán végül mégis sikerült valahogy befejeznem.

– Feltett szándékom, hogy a közeljövõben szeretnék valami hasznosat tenni a zenésztársadalomban. Ez egy elég rendezetlen, joghézagos szakma. Nincs kialakult jogi rendszere, szerzõdésformái. De nemcsak ezért volt fontos a jogi diploma, hanem a fiaim elõtt is jó példával akartam elöljárni.

– Akkor térjük át végre a zenére. Az LGT fontos része volt az életednek, de végül jött a búcsúkoncert…

– Egyszer-kétszer ugyan feltámadtunk halottainkból, de végül, azt hiszem, sajnos, az enyészeté lett az LGT. Pedig zenei életem legjobb és legkomolyabb zenekara volt, amihez a legboldogabb emlékeim fûznek. Aztán a végén egy kicsit elszomorodtunk, így szomorú emlékek is maradtak belõle, ezzel lett teljes a kép…

– Presser azt mondta egyszer, hogy a 424-es nem érdekelte a nagyobb rádiókat. (Az LGT 424 Mozdonyopera c. lemeze – a szerk.) Nem volt, vagy nincs ma sem igény erre a zenére?

– Nincs igazán. Ma a könnyebb mûfajt keresik az emberek. Ha nehéz az élet, a könnyebb zenére van igény, mert azzal ki tudnak kapcsolni, el tudnak szakadni a gondoktól, problémáktól. Úgyhogy valamilyen szinten érthetõ, hogy ilyenek a rádiók. Inkább az a baj, hogy nincs egy olyan rádió, amelyik vállalná, hogy igényes zenéket játszik, amiknek van tartalmuk, mondanivalójuk, amik igényesen hangszereltek, komoly szerzemények. Lehetne ma már egy olyan rádió, ahol ténylegesen komoly rockzenét játszanak. De nincs. Talán majd késõbb. Ez a jövõ zenéje.

– A magánéletedrõl kevésbé hallani, bár legutóbb a kutyád miatt volt hangos a média.

– A Tabánban május elsején elvesztettük a kiskutyám a délelõtti próbán, de aztán négy nap múlva meglett a média jóvoltából. Nagyon rendesek voltak, hogy segítettek. Tv-ben, rádióban, újságban benne volt, hogy eltûnt, és aztán négy nap múlva jelentkezett egy néni a VIII. kerületbõl, hogy megtalálta. Akkor írtam meg örömódám második felvonását.

– Mind a három fiam zenél, kisebb-nagyobb sikerekkel. A kislányom, hála Istennek, teljesen botfülû. Olyan jókat énekel a kocsiban nekem, hogy néha karambolozom miatta. Teljesen be van oltva zene ellen. De viszont teljesen elbûvöl, néha eszméletlen dolgokat tud mondani. Úgyhogy néha emiatt is szoktam karambolozni, és most már elég rossz állapotban van a kocsim.

– Hrutka Robi írta a zenét. Megmutatták nekem a nótát, és kérdezték, hogy akarom-e elénekelni? Én szívesen elvállaltam, mert tetszett. Aztán felvettük, megcsináltuk, egy darabig játszották a rádióban. Most már nem játszszák. Szerintem jópofa dal lett belõle, de már ez is a komoly rockzene kategóriájába tartozik, igényesebb. Jobban oda kellene figyelni a szövegére, a zenei tartalmára. Tudod, ebben már benne van az, hogy a népszerûség ellen vall. Ezek azok a nóták, amiket akkor szeretnek meg az emberek, ha sokat hallják, ha többet hallják, mint a könnyû zenéket, ugyanakkor nehezebb is megjegyezni, nehezebb a motívumait felismerni.

– Lett most egy lemezem a Rózsa Kiadónál. Ez egy Best of. In memoriam Somló. Ez egy régi-új lemez, mert van rajta kilenc régi dal, ami végigkísérte a pályámat, azoktól a zenekaroktól, ahol elõfordultam: Omega, Kex, Non-Stop, LGT. Kiválasztottunk egy-egy nótát és újra hangszereltük Závodi Gáborral, aki szintén itt volt ezen a vörösvári bulin. Van egy új dal, aminek Demjén Rózsi írta a szövegét, és a kislányomnak szól (Lili I love You – a szerk.) Egészen jól fogadták, ahhoz képest, hogy nem nagyon fogadnak semmit. Négy hónapja piacon van a lemez, és állítólag, már az elsõ hónapban nagyon sok fogyott belõle.

– Szeptemberben elmegyek Amerikába koncertezni, ahogy minden második évben. Aztán szeretnék csinálni egy Somló-koncertet, ahová meghívnám a zenész barátaimat, a gyerekeimet… Ha sikerül összehozni a költségvetést, akkor a Körcsarnokban lesz az év végén, ha nem, akkor tavasszal. És jövõ tavasszal talán nekiállok egy új stúdiólemeznek.

– Örülök, és köszönöm, hogy itt lehettem! Csókoltatom egész Pilisvörösvárt, még azokat is, akik nem lehettek itt, nem tudtak eljönni. Majd integetek legközelebb a rádióból.

Szeptember 10-én bábmûsorral fogadta vendégeit a Mû-hely Galéria. A teltházas esten Grimm-meséket elevenítettek fel, de nem a megszokott bábjátékkal, hanem sokkal egyszerûbb és több fantáziát igénylõ tárgyakkal. Hófehérke történetét gyertyákkal, míg Piroskát paradicsommal jelenítették meg; s a siker nem maradt el, kicsik és nagyok egyaránt jól szórakoztak a meseesten.

Egy héttel késõbb, szeptember 18-án, irodalmi mûsor keretén belül borkóstolót tartottak a galériában. Darvas Ferenc író és költõ mûvészetének egy szeletét hozta el, s felesége, Pálffy Irén zeneszerzõ férje költeményeit adta elõ zenei kísérettel. Mindketten Szekszárdról érkeztek, akárcsak a festményeivel bemutatkozó Szabó Ernõ festõmûvész, akinek képeit szintén megcsodálhatták az érdeklõdõk. Az est záró részeként jobbnál jobb borokkal ismerkedhetett a közönség, melyeket egy igazi borlovag mutatott be. Ferenc Vilmos a szekszárdi borvidék közel négyszáz pincéjének tulajdonosa már gyermekként is részt vett a borkészítésben, s ez életének meghatározójává vált. Mint elmondta, Szekszárd borkultúrája több mint 2000 (!) éves, s ez elsõként a hely szõlõtermesztésre tökéletesen alkalmas adottságaiban rejlik. A borászat nemes mesterségének titkaiba most a vörösvári érdeklõdõk is betekintést nyerhettek.

A Mû-hely Galéria októberi mûsora: Örkénységek. Groteszk irodalmi mûsor. Elõadják: A Szabad Ötletek Színházból Botos Karolina, Szabó Gertrúd, Bor Viktor, Lénárt László. Idõpont : október 8. 19 óra.