Isten éltesse, Annus néni!

Izsák Annus nénivel körülbelül négy évvel ezelõtt készítettem interjút a farsangi szokásokról. Április 7-én 90. születésnapja alkalmából kerestem fel.
 

Annus néni a négy év alatt semmit sem változott, ugyanolyan életvidám, víg kedélyű néni, mint amilyennek elsõ találkozásunk alkalmával megismertem. Idõs kora és betegsége ellenére, majdnem minden nap saját maga fõz. Büszkén meséli, hogy Húsvétra még hét beiglit sütött. Egyedül a takarítás okoz neki nehézséget a fájós lábai miatt.

Kérdésemre, hogy mi a hosszú élet titka, azonnal rávágta a választ: „Sok munka, jó étvágy, minden nap egy kisfröccs és jókedv.”

Élete során bizonyára sok nehézséget, bosszúságot, szomorúságot élt meg, de a jókedvét sosem veszítette el. Büszkén meséli, hogy 74 éves koráig járt Budapestre dolgozni. Szívesen gondol vissza fiatal korára, amikor férjével sokat járt bálokba táncolni. „Régen minden vasárnap volt valamelyik kocsmában zene. Délután háromkor elmentünk a litániára, utána pedig éjfélig táncoltunk. Sokkal jobb életünk volt, mint a mostani fiataloknak. Nekik nem nagyon van szórakozási lehetõségük, és ha elmennek valahová, az rengeteg pénzbe kerül. Arról nem is beszélve, hogy nekünk nem kellett félnünk, amikor éjszaka sötétben mentünk haza” – meséli.

Annus néni rengeteg esküvõn is megfordult; vagy a sütés-fõzésben segédkezett, vagy bohócnak öltözött be.

„Elégedett vagyok az életemmel. Nekem nincs szükségem semmire, mindenem megvan. Csak azt sajnálom, hogy már nem tudok a német nyelvű nagymisére járni. De sokat imádkozok, énekelek – fõleg, ha egyedül vagyok” – folytatja. – „A szomszédok gyakran meglátogatnak, és a barátnõim minden nap összegyűlnek nálam, akikkel jókat beszélgetünk és snapszlizunk.”

Legkedvesebb emlékét számára négy unokája, három dédunokája és két ükunokája jelentik.

Végezetül Annus néni még elárulta nekem az öregség titkát, mely szerint nem szabad magunkat elhagyni, és a három alapigazságot: 1. Mindenki meztelenül jön világra! 2. Mindenkinek meg kell halni! 3. Az idõjárásba nem tudunk beleszólni!

„Magamnak pedig nem kívánok semmi mást, csak egészséget és víg kedélyt!”

Kifelé menet kicsit alaposabban szemügyre vettem Annus néni otthonát, az „Ohákozn”-ban (mai Zöldfa utcában) álló sváb házacskát, amirõl kiderült, hogy pontosan 100 évvel ezelõtt épült. Az udvar közepén álló kút és a borospince talán még öregebbek.

A ház elsõ része mindössze három helyiségbõl áll: konyha, speiz és egy szoba. A szobában hagyományos régi padló van, a falon egy szentkép lóg, a régi sublóton pedig két angyal áll. A mai korra szinte csak a televízió emlékeztet. A konyhában is megvan még a régi épített kályha helye, melyet késõbb a csikókályha, az asztali kályha, majd a modern gázkályha váltott fel. Itt a falat falvédõk díszítik, melyeket Annus néni saját maga készített kivarrással vagy keresztöltéssel. A ház másik részében található a padlásfeljáró és az istálló, amelyek mára már elvesztették funkciójukat. A mellékhelyiség azonban a mai napig csak az udvaron van.

Sax Ibolya

Tuti néni történetei
Egy színházi díszelõadásról

Ez is a mi bányászainkról szól, de ez egy vidám történet. Abban az idõben történt, amikor a legnagyobb megtiszteltetés a Sztahanovista kitüntetés volt.

Élcsapatunk, a Husztics-brigád elnyerte ezt a címet. A kitüntetéseket a Nehézipari Minisztériumban ünnepi keretek között nyújtották át. Utána díszebéd volt, délután pedig díszelõadásra került sor a Nemzeti Színházban, mégpedig a nagy dráma II. Rákóczi Ferencrõl. Meg is jelent – a sok többi ünnepelt között – a mi élbrigádunk, szép bányászegyenruhában, jól fésülten és nagy érdeklõdéssel. Hiszen õk még a Nagy Nemzetiben soha nem voltak. El is foglalták helyeiket, illemtudóan, kit hová vezettek a jegyszedõk, a felmutatott biléták szerint. Üldögélnek, nézelõdnek.

Egyszer csak az egyik ünnepeltünk meglátja Vasbányai János bányamestert az egyik oldalpáholyban, a bányaigazgató, a fõmérnök és egyéb elõkelõségek társaságában. Két ujját a szájába dugja, és harsányat füttyent: „Hé! Johann! Te oda felmásztál? Mi is itt már jól ülünk a Fritz Pödörrel!”

Nem tetszõ morajlás fut végig a nézõtéren, de felhúzzák a függönyt és megkezdõdik az elõadás.

Megy is minden szépen, rendben, mint a karikacsapás. A mi híveinknek tetszik is az elõadás, különösen a délceg Rákóczi az aranygombos dolmányában. Abban is kedvük telik, hogy a szünetekben fel lehet keresni a színházi büfét, s õk a jó konyakot nem vetik meg. No meg hát a hõs Rákóczi egészségére is koccintanak, nemkülönben egymás közt az élbrigád tagjaira külön-külön és együttvéve.

De a tragédia csúcspontjára ért.

II. Rákóczi Ferencet, a kurucok vezérét saját ágyasházában éjnek idején megtámadják a labancok. Jaj, mindjárt bilincsbe verve elhurcolják!

Ezt már nem nézhette a kitüntetett Husztics-brigád vezetõje. Felpattant a helyérõl és elordította magát:

„Tarts ki Fránzl! Ne hagyd magad! Mi, pilisi bányászok segítünk neked!”

Egy emberként ugrott fel az egész brigád és egymás hegyin-hátán felugráltak a színpadra. Neki a labancoknak! „Üsd, vágd!” Markolták, rugdosták az ellenséget, ahol érték. Szerencsétlen statiszták, ha tudtak volna, menekültek volna, de „Bányászököl vasököl!”

A színfalak mögül jött végre segítség, jöttek az ügyelõk, kellékesek, tűzoltók s egyéb színházi személyek a szegény labancok kiszabadítására. Majd leereszkedett a vasfüggöny.

A díszelõadás hirtelen véget ért. A szövegkönyvben feltehetõleg nem egészen így volt megírva, de egy biztos: II. Rákóczi Ferenc ezúttal megmenekült a rabságtól! Igaz, nem ment könnyen, mert még a függöny mögött is ment egy kicsit a csetepaté…

Végül a mi gyõztes élbrigádunkat külön busszal szállították az ünnepi vacsorára a híres Gresham palotába.

Az ünnep elmúlt, az élet ment tovább a megszokott rendes kerékvágásba. De azért még sokáig emlegették: „Jó volt az egész cécó, de a bunyó a labancokkal, az volt az igazi!”

/tuti/