13. oldal Irodalom
Bodor Pál 75 éves
Hetvenöt éves Bodor Pál író, újságíró, szerkesztő, a Magyar Újságírók Szövetségének volt elnöke, aki az egykori Magyar Nemzetben Diurnus néven megjelentetett rövid írásaival új fejezetet nyitott a magyar sajtótörténetben – megmutatva: így is lehet újságot írni.
Bodor Pál 1995 óta a Klapka utcában lakik, ma is fáradhatatlanul alkot, szervez, szerkeszt és tanít. Születésnapja alkalmából három egykor a Magyar Nemzetben megjelent írásának újraközlésével köszöntjük őt.
Milyen ország?
Voltunk a hó végi, év végi hajrák országa – és vagyunk hét végi ország. Vagyunk a végletek hazája – és szeretnénk lenni a higgadtságé.
Túlzottak vagyunk minden túlzásban – és türelmetlenek a türelemkövetelésben. Minden áron közép-európaiaknak tudnánk magunk – de csak szélsőségekre telik. Szeretni igazán csak a halottainkat szeretjük – főképp, ha az áldozataink. Nagyok vagyunk a temetésben és kicsik az újjászületésben.
Vajon kívülről ki érti ezt a Magyarországot?
|
Bodor Pál Klapka utcai otthonában
F. A. felvétele |
Csöndért lármázunk. Békességért vagdalkozunk. Öklünket rázva szidjuk a sorsot: miért nem simogat. Gyűlölködő-szomorún dadogjuk: a történelemben miért csak a balszerencse hűséges mindig hozzánk? Miért nem fakad arábiai kőolaj ezen a cseppnyi földön? Miért ne bukkanhatnánk gyémántmezőkre?
Miért fogyunk szüntelenül?
Miért csak pálinkaszintünk nő szakadatlan: már az állunkig, a homlokunkig: az agyunkig ér.
És főleg: miért csak a túlzásaink, a tragédiáink, a tehetetlenségünk fölött tépelődünk örökké?
A tárgyilagos külvilág miért látja meg tehetségünket, talpraesettségünket, rátermettségünket is - és mi alig. Miért bíznak mások jobban a jövőnkben, mint mi magunk: mi, kishitűek. S ha ki közülünk távolba szakad, miért bizonyul versenyképesebbnek, szívósabbnak, rugalmasabbnak, keményebbnek, mint itthon?
Ki érti ezt az országot?
Az érti igazán, aki igazán szereti. Aggodalmait is csak az sorolja gyötrődve: mert titkon maga is a gondjai ellen, a balszerencse ellen szurkol. Erős, egészséges, sikeres hazát remél.
Fixa idea
Külföldi vendégem ismét hosszú hónapokat töltött Magyarországon, és mint tréfásan mondja: mégis és még mindig szereti a magyarokat. Van azonban egy rögeszméje, amely sehogy sem huny ki, ellenkezőleg. És bármennyire is igazságtalan ez a fixa idea, idemásolom, hátha mégis okulunk belőle: „Öregem – mondja –, nektek, magyaroknak egyetlen bajotok van. Előbb van véleményetek, és csak azután keresitek meg az érveket hozzá. A szentencia előbb érzelmileg, indulatilag fogalmazódik meg, csak azután kezdődik a bizonyítékok összekapargatása. Ha leülök egy magyarral vitatkozni, látom a szemén: amikor éppen én beszélek, voltaképpen nem a szavaimra, az argumentumaimra figyel, hanem önmagára. Arra, hogy mit fog majd ő mondani. Valamilyen öncélú nárcizmus jellemez ilyenkor benneteket; mintha szerepelni akarnátok, nem meggyőzni. Ha van árnyékbokszolás, talán van árnyékvívás is; nos, így vív, így vitatkozik egy magyar úr, és ha nem úr, akkor is. Jóformán a tükörben. Ha egy angollal vitatkozom, nyugodtan számíthatok rá, hogy egy adott pillanatban elgondolkozik, összeráncolja homlokát és megjegyzi: uram, hát ebben alighanem önnek van igaza. Ha egy magyarral vitatkozom, ezt a lehetőséget ki kell zárnom. Inkább rögtönöz, megsértődik, tekintélyekre, szemtanúkra hivatkozik, végszükség esetén későbbre halasztja, vagy félbeszakítja a vitát – mert neki presztízskérdés és hiúsági kérdés a vita. Nem pedig az igazság megismerésének eszköze. Ha kiderül, hogy nem neki van igaza – ezt veszteségnek, kudarcnak fogja fel. Érthetetlen. Pedig legalább annyit megtanulhattatok volna, hogy azért győztök oly ritkán, mert nem tanultatok meg veszteni...”
Eddig a vendégem. Mélységesen igazságtalan. Ezt már akkor tudtam, amikor még ki sem fejtette a véleményét.
Önérzetünkről
Dölyfre és önbecsülésre mindig egyaránt hajlamosak voltunk. Hol úgy viselkedtünk, mintha már a szőnyeg alá – vagy a térkép alá – sepert volna bennünket a történelem, hol meg úgy, mintha az ég csak a mi kézitükrünk volna. Csepüljük magunkat rendületlenül, ám teszünk úgy is, mintha Európa csak Budapest garnírungja volna. Kishitűek vagyunk, nagyralátók vagyunk. Kitűnő a humorérzékünk, de nem a kudarchoz. Nyugodtak is tudunk lenni, de nem mindig, amikor kell. Néha azt hisszük, mi találtuk fel a magfizikát, néha meg azt, hogy egy gombostűt sem tudunk gyártani. Tudjuk, hogy nem a Margitsziget a világ köldöke, közepe – de nem mindig tudjuk, mivel tartozunk a világ magyarságképének. A sikereknek már nem tudunk úgy örülni, mint amennyire lesújt a balsiker. Van bennünk versenyszellem, de örökké szidjuk a pályát. A hétvégét jobban megszervezzük, mint a jövőt. A történelemből kitűnően megtanultuk a tévedéseket, de nem vontuk le a tanulságokat. Szerénységünk nem a vágyainkban, a vállalásainkban, - hanem a teljesítményeinkben mutatkozik meg.
Pedig sejtjük, mi a jövő újrafelosztásának szabálya: kinek-kinek teljesítményei szerint.
Mi tagadás, az elmúlt fél évezredben nem sok szerencsénk volt. Az ezeréves Magyarország második félidejében. Mirákulum, hogy fennmaradtunk. Megférünk kis helyen: tízmillió ember kis helyen megfér. Kicsin, hisz e földön kívül alig van számunkra hely. Kérdés, hogy milyen okosan, önművelően, összefogásban élünk tovább. Végképp szembenézve azzal, hogy kis nép lettünk, s menekvésünk csak a minőség lehet. Emberi minőségünk, teljesítményeink minősége, magyarságunk minősége. Se dölyf, se önbecsmérlés: higgadt felmérése annak, mit adhat a magyar a világnak. No meg annak is, amit várhatunk a világtól. Nem sokat. Annál semmiképp sem többet, amennyit mi adunk. A múltért senki sem fizet kártérítést, s a történelmi jövőre nem lehet CASCO-t kötni. Nincsenek pártatlan kárbecsüsök.
A fontos az, hogy a teljesítőképesség és a remény sosem legyen totálkáros. A fontos az, hogy minden kudarcunk is csak az állóképességünk edzése legyen. A fontos az, hogy dölyf nélkül is legyünk büszkék magyarságunkra, tehetségünkre, emberségünkre. Vagyunk, mint minden nemzet: fenség. Egy strigulával sem kevesebbek másoknál. Legfennebb néha egy kicsit szomorúbbak. És reménykedőbbek. Jó sorsra érdemesek. Jó sorsot nem mások rovására remélők. Abban bizakodók, ami csak rajtunk múlik.
Az itt közölt írások megjelentek a „Diurnus – Bodor Pál 365 jegyzete a régi Magyar Nemzet-ből (1985-1990)” c. kötetben.
Diurnus
Diurnus példát mutatott arra, hogyan kell áttörni nemcsak a közöny, az érdektelenség és az írástudatlanság vastag falát, hanem arra is, hogy kell az ezerarcú közönségnek írni. A magyar képzelet kevésbé kötött képhez és szöveghez, inkább kapcsolódik a meséhez, a történethez, a helyzethez. Diurnus apró, fontos tényeket történetekben írt meg. Látjuk magunk előtt, ahogy önmagán és helyzetén töpreng, csetléssel és botlással járkálva a homo kadaricus, a kádári kisember világában. Inkább volt ezekben az írásokban szamáron baktató Sancho Panza, mint soványka lován elől járó Don Quijote. Kicsit ámuló, kicsit értő, a rendszerváltás csodáit szkeptikus hittel szemlélő emberke. Olyan természetes hangon szólt az újságon keresztül, miként Sancho beszélhetett gazdájához, a búsképű, álmodozó lovaghoz. Diurnus felemelte az újságírói parasztfejet, amikor íróként megmutatta, hogyan lehet minőségi, erkölcsi értékeken alapuló újságírói munkát végezni – hogyan lehet és kell a faluból elindulni, a nevetőket hátrahagyni, hogy kövessük szabadság-gazdánkat, a búsképű lovagot. Diurnus mellett váratlan becsülete lett az újságírónak.
(Részlet Lengyel László előszavából)
