12. oldal Oktatás
Őszből a nyárba
2005 november 3-10. között egy nagy zenei fesztiválra kapott meghívást a pilisvörösvári Cziffra György Zeneiskola Ifjúsági Fúvószenekara Hoós Sándor karmester vezetésével. Ezúttal azonban olyan helyre juthattunk el, melyet álmunkban sem képzeltünk volna. Zenekarunk egy majorettcsoport kíséretében Tunéziába, Monastirba repülhetett.
A Ferihegyi repülőtérről, igazi őszi időben indultunk a rejtélyes, forró arab világ „meghódítására”. 30 C-os hőség és vakító napsütés fogadott minket az óvárosi reptéren, Tunisban. A két és félórás repülő út után tényleg egy egészen más világba csöppentünk.
Türelmetlenségünket és kíváncsiságunkat fokozta a reptértől Monastirig tartó majd három órás buszozás.
Végre elértük végcélunkat, a szemet gyönyörködtető Ruspina Hotelt. A szállás nyújtotta lehetőségeket kihasználva gondtalan pihenésben volt részünk. Kedvünkre teniszezhettünk, golfozhattunk és úszhattunk az édesvizű medencében. Szállásunktól 50 méterre már meg is mártózhattunk a Földközi- tenger hűsítő hullámaiban. Homokos tengerpartja alkalmas volt a napozásra és a röplabdázásra.
Miután napközben átadtuk magunkat az élvezeteknek, estéinket az izgalmas fellépések töltötték ki. Kisebb fajta félelem érzet volt bennünk attól tartva, hogyan fogadják majd az általunk képviselt zenei stílusokat.
Első koncertünket a hotel vendégeinek adtuk. A kivilágított medence partján az ízes magyar ritmusoktól kezdve a latin- amerikai zenén át a keringőkig, minden szerepelt széles palettánkon. Produkciónk iránt a lelkesedés határtalan volt. Sokan táncra is perdültek.
Monastirban Ben Ali, Tunézia Köztársasági Elnökének jelenlétében az ország függetlenségének évfordulójára megrendezett ünnepségen remegő lábakkal vonultunk végig a fürkésző sötét tekintetekkel megtelt utcán. Annak ellenére, hogy az ország szigorú óvintézkedései feszélyeztek minket, megtisztelve éreztük magunkat, hogy olyan eseménynek lehettünk részesei, melyet eddig csak a tévében láthattunk. Felvonulás közben zenekarunk és a táncosok képviselője a dísztribünön ajándékkal kedveskedett az elnök úrnak és az állami vezetőknek, ahol a kultuszminiszter kifejtette, hogy nagy jelentőséggel bír a két ország kulturális kapcsolatában jelenlétünk ezen az eseményen.
Másnap a nemzetiségi esten megmutattuk, mi is az az igazi magyar induló. Mellettünk még görög és két olasz csoport mulatatta a nézőket. A majorettes lányok táncukkal kápráztatták el a nagy tiszteletben álló közönséget, így az ismét megjelenő elnök urat is, aki a csoportok vezetőinek személyesen is megköszönte a produkciókat és okleveleket valamint emléktárgyakat adott át.
Tunisz csodálatos külvárosában Sidi-Bou-Saidban (az elnök rezidenciája is itt található) adtuk utolsó koncertünket, ami ismét nagy sikert aratott a helybeliek és a szép számú turisták körében. Ezt a fellépésünket sok állami vezető mellett megtisztelte Magyarország meghatalmazott nagykövete is, aki szintén örömét fejezte ki műsorunk után. (Erről a fellépésünkről egész oldalas cikk jelent meg egy országos napilapban, melyet a nagykövet úr el is küldött)
Ha már Tunéziában jártunk, úgy éreztük, betekintést kell nyernünk a helyi kultúra sajátos világába. Mindenek előtt a csodálatos Khartago romjai tettek ránk mély benyomást. Ottani túránk alatt kicsit mintha mi is a történelem részévé váltunk volna. Ezen kívül egy városnézés erejéig Tunisban is megfordultunk, ahol a francia és arab világ összefonódása érezhető. Itt található a fejetetejére állított háromszög alakú hotel, mely az ország egyik büszkesége, és a londoni Big Ban kicsinyített mása is.
Ha már e furcsa világban jártunk, nem hagyhattuk ki a tevegelést sem. Arab kendővel a fejünkön ültünk fel a szépnek és illatosnak legjobb indulattal sem mondható állatok hátára. Fantasztikus élmény volt egyes testrészeink kisebb-nagyobb fájdalmától eltekintve.
Tunéziában fel kell még keresni a bazársort! Az árusok rendkívül erőszakosak, csak hogy megszabaduljanak portékáiktól. De minket sem kellett félten! Ha nem tudtunk velük megegyezni az árban, máshol kezdtünk alkudozásba.
Hamar elérkezett az utolsó nap, és bár fájó szívvel de búcsút intettünk a nyárnak, s e titokzatos országnak.
Budapesten már a nyirkos és ködös november várt minket. Ez a turné azonban biztosított bennünket afelől, hogy van értelme mindannak, amit csinálunk. Szorgalommal és kitartással ezt még tovább építhetjük, mert ezek a felejthetetlen élmények egységesebbé, összetartóbbá teszik csapatunkat.
Köszönetet mondunk mindazoknak, akik támogattak, segítettek utunk során.
Feldhoffer Renáta, Hoós Renáta
A zeneiskola új koncertzongorája
Az október 23-i városi ünnepség emelkedett percei voltak, amikor a zeneiskola új koncertzongoráján Berchy József és Szlovencsák Péter megszólaltatta Liszt Rákóczi-indulóját. A négykezes zongoradarab futamai betöltötték a termet és a szíveket, hatalmas tetszést aratva.
|
| Szlovencsák Péter az új zongorán játszik |
Az új zongora három nappal korábban érkezett meg a zeneiskolába. Sokan vállaltak áldozatot azért, hogy ez a pillanat elérkezhessék.
1996-ban jött létre a zeneiskola Pán Zenei Alapítványa, amely fő céljaként jelölte meg egy új zongora beszerzését. A régi, több mint százéves Bösendorfer zongora már kiszolgált, és hiába lett felújítva, néhány év múltán a rezonáns aljzat tovább repedt, s tudták, hogy sokáig már nem húzhatja szegény... (Egy emlékezetes eset: Jandó Jenő zongoraművész itteni koncertjén lerepült az egyik billentyű fedele...)
Közel 10 év kellett azonban ahhoz, hogy egy új zongorára a pénz összejöjjön. Kisebb zongorát viszonylag olcsón lehetett volna vásárolni, de egy két méteres koncertzongora, amelynek hangja be tudja tölteni a zeneiskola jelenlegi (és az elképzelések szerinti új) koncerttermét, már nagyon sokat kóstál.
Az új R. Hermann típusú koncertzongorát végül is igen kedvezményesen, az eredeti ár 80 %-áért sikerült megvásárolni. A vételár az alapítvány által szervezett jótékonysági koncertek bevételéből, a zeneiskolának felajánlott 1 %-okból és adományokból jött össze.
Egy cégtulajdonos szülő – aki szerényen kérte, hogy nevét ne közöljük – egymaga 1 millió forinttal járult hozzá a hangszer megvételéhez. További adományozók voltak: a Pilisvörösvár és Vidéke Takarékszövetkezet Kulturális Alapítványa és a Zimbo Perbál Húsipari Termelő Kft.
A zongora tartozékokkal együtt 3,5 millió forintba került.
Az elegáns, szép hangú és kitűnő mechanikájú zongora kinézetre nem különbözik a Yamaha koncertzongoráktól, ez nem is csoda, hiszen ugyanaz a gyár készíti mindkét típust. (Ebben a gyárban készülnek továbbá a kis Stenway zongorák is.)
Ahhoz, hogy ez a zongora hosszú ideig kifogástalanul működjék, 50 %-os páratartalmat kell biztosítani a koncertteremben. Ezt a két újonnan vásárolt párásító berendezéssel egyelőre csak 30-40 %-ig tudják biztosítani, az 50 % eléréséhez további berendezések vétele szükséges.
Hoós Sándor, a zeneiskola igazgatója köszönetét fejezi ki mindazoknak, akik támogatásukkal, munkájukkal segítették és lehetővé tették az új koncertzongora megvásárlását. Az új hangszer a következő években, évtizedekben sok örömet fog még szerezni számunkra.
F. A.
Pilisvörösvárra jöttünk…
A pilisvörösvári német nemzetiségi gimnázium kollégiumában nemcsak magyarországi tanulók, hanem az anyaországon kívül lakó magyar diákok is laknak. Velük készítettünk interjút, és kérdeztük őket arról, hogyan látják Magyarországot, Pilisvörösvárt, a magyar diákokat; miként töltik az ünnepet.
Az interjúban szereplő diákok: Csibi Zsolt (Borszék), Miklós Renáta (Borszék), Molnár Botond (Nagybánya), Nguyen Ngoc Han (Vietnam, Ho Shi Minh város), Stephanie Adler és Pásztor Patrizia (München), Nicole Limbach (Drezda), Petik Hédi (Losonc), Szegedi Szilvia (Tettnang).
– Mi volt az első benyomásotok, amikor Pilisvörösvárra érkeztetek?
Patrícia: Az emberek itt nagyon segítőkészek, és sokkal kedvesebbek, mint otthon.
Han: És tisztább a levegő, szebbek a tájak. Nálunk Ho Shi Minh városban minden szürke, nincsenek szép házak. És a közlekedés is sokkal jobb, mint nálunk. Az utcán pedig sokkal kevesebb ember van, otthon mindig tolongunk.
Patricia: De nemcsak Vörösváron, hanem Pesten is mindenki olyan kedves. Amikor nevettünk a metrón a barátnőmmel, akkor a mellettünk ülő ismeretlenek is velünk nevettek. Pesten nagyon szépek az épületek.
Nicole: Sok piacon jártam már itt Magyarországon, a szüleimmel. Németországban a pénz a fontos, de itt nem az a legfontosabb, hogy eladják az árut, hanem hogy beszélgessenek az emberek, és kedvesek egymással a piacokon is.
Botond: Én Nagybányán magyar osztályba jártam, de az utcán nem voltak kedvesek velünk, inkább nem is beszélgettünk. Itt sokkal kedvesebbek velünk, magyarokkal. Persze, ez most furcsán hangzik, de én ezt nem szoktam meg.
Hédi: Itt még a buszsofőrrel és a kalauzzal is tudok magyarul beszélgetni, és ez jó érzés. Losoncon ezt nem lehetett megtenni, mert nem értettek, vagy nem akartak megérteni.
– Mi az, ami eleinte nehézséget okozott?
Hédi: Nem bírok kibékülni a forinttal! Szórom. Az euróra sokkal jobban vigyázok.
Renáta: Nálunk Borszéken, de Romániában sokhelyütt az iskolákban külön tanári lépcső van. Azon a diákok nem közlekedhetnek. A volt iskolámban például, amikor egyszer ott akartam felmenni, nagyon leszidott az igazgató. Úgyhogy, amikor először beléptem ide, az volt az első kérdésem, hogy hol a tanári lépcső.
Zsolt: Romániában az osztályzás 1-10-ig van. Nehéz volt megszokni, hogy itt az 5-ös a legjobb.
Renáta: Én sosem tudtam eleinte, hogy örüljek vagy búsuljak a jegynek, amit kaptam.
Hédi: Nálunk meg a legjobb osztályzat az 1-es, a legrosszabb az 5-ös!
Botond: Itt a tanárok kedvesebbek, és Botinak szólítanak sokan. Otthon mindig a vezetéknevemen hívtak. Furcsa az osztályokban a csoportbontás is, nem mindig ugyanazokkal vagyok egy órán. Németen, törin, földrajzon más csoportokban vagyunk. Eleinte azt hittem, hogy közülük mindenki az osztálytársam. Gondoltam is, hogy milyen nagy osztály a miénk!
– Ha már az iskolai élet felé kanyarodtunk, mennyiben látjátok másnak az itteni tanítási szokásokat?
Botond: Érdekes, hogy itt a gimnázium és a szakközépiskola nem különbözik olyan sokban. Nálunk szakközépbe járni szégyen, itt meg a szakközepesek és a gimisek ugyanolyan jó fejek.
Szilvi: Németországban a tanítás fél 8-kor kezdődött, és ebédre már otthon voltunk.
Han: Vietnamban reggel 7-től délután 5-ig iskola van. Egy óra ebédszünetet tartanak. Az órák ott is 45 percesek, de szombaton is kell iskolába menni.
Zsolt: Borszéken is 7-kor kezdődött a tanítás… Mindig álmos voltam. 50 perces órák voltak, és csak 5 perces szünetek, a nagyszünet pedig 10 perces. Délután háromra értem haza.
Botond: Nálunk minden osztálynak külön terme volt, nem vándoroltunk soha egyik helyről a másikra. Igaz, csoportbontás sem volt az osztályokban.
Renáta: Ahol én tanultam, ott a tanároknak volt kabinetjük, oda ment az egész osztály. Némelyik olyan szép volt, mint egy szoba, még szőnyeg is volt benne!
– Hát a kollégum? Hogy érzitek magatokat?
Han: Vietnamban nincs középiskolai kollégium…
Hédi: Nálunk meg sokkal csúnyábbak…
Patrícia: Németországban pedig nagyon szigorúak…
Szilvi: Németországban nincsen sok középiskolai kollégium, nem is lehetnék kollégista.
Renáta: Nekem ez szálloda! Egyáltalán nem ilyenre számítottam. Nem is álmodtam arról, hogy internet is lesz, meg külön tanulószobák. És saját szekrényem is van!
– Nem hiányoznak a szüleitek?
Renáta: Túl sok az élmény ahhoz, hogy ezen gondolkozzunk. Most, hétfőn például Budapestre megyünk, a Vörösmarty térre. Megnézzük az adventi kirakodóvásárt.
Botond: Mi hétvégén is gyakran itt maradunk. Akkor kicsit nehezebb. Sokáig alszunk, számítógépezünk, meg persze kimenőnk is van.
– Várjátok már az ünnepet?
– Persze, nagyon!
– Van-e valami érdekes történetetek a karácsonnyal kapcsolatban?
Renáta: Nekünk elsős korunkban azt mondta a tanító néni, hogy már elég nagyok vagyunk, nem hazudhat nekünk, hát tudjuk meg: nem létezik se Mikulás, se angyalka, hanem a szüleink hozzák az ajándékokat. Akkor azt gondoltam, hogy anyuék nagyon csúnyán becsaptak engem. Meg is mondtam nekik a magamét. És az volt a legrosszabb, hogy akkor még otthon bizonygatták is, hogy a tanító néni csapott be minket. Nagyon össze voltam zavarodva és dühös voltam.
Botond: Én még a szüleimnek eddig nem mondtam meg, hogy nem létezik az angyalka.
Zsolt: Nekem a barátaim mondták meg, hogy nincs angyalka meg Mikulás. De otthon még én sem szóltam.
– És az ajándék?
Nicole: Nem szeretem, hogy olyan drága dolgokat vesznek nekem…
Patrícia: Sajnos, sokan csak az ajándék árát nézik, és nem azt, hogy szívből jöjjön.
Renáta: Mi általában azt kapjuk, amire éppen szükségünk van.
Botond: Apukám gyakran hoz kiskocsikat az autógyűjteményemhez. De könyvet is szeretek kapni.
Zsolt: Nekem az ellenőrzőmet mindig ki kellett raknom az ablakba, hogy lássa az angyalka…
Hédi: Én addig szeretem az ajándékot, amíg be van csomagolva! Amikor kibontom, legszívesebben újra becsomagolnám, hogy megint kibonthassam!
Stefi: Én nem kapok nagyon sokat, de tudom, hogy szeretnek, és annak örülök.
– Hogyan ünneplitek otthon a karácsonyt? Hogyan zajlik a készülődés?
Han: Vietnamban Holdújévkor ajándékozunk. Mi másképp számoljuk az időt. De aki nem buddhista, az nálunk is megtartja a karácsonyt. Fát is állítanak, meg ajándékoznak is. Idén a karácsonyt Magyarországon töltöm a szüleimmel. Mi ugyan buddhisták vagyunk, mégis, itt Magyarországon lesz karácsonyfánk, és ajándékot is kapok majd.
Patrícia: Úgy látom, Németországban már nem olyan összetartóak a családok, mint Magyarországon. Sokszor még a nagyszülőkkel sem törődnek. Szerintem nagyon szomorú, ha valaki már erre sem figyel.
Botond: Apukám Párizsban dolgozik, én Magyarországon tanulok. Nagyon jó lesz végre együtt lenni. Elmegyünk a templomba este, és mire hazaérünk, ott vár az ajándék. Persze, induláskor az anyukám mindig sokáig készü-lődik…
Renáta: Én egyszer leskelődtem a kulcs-lyukon… azt hittem, az angyalkát látom, de nagyobb koromban rájöttem, hogy az édesanyám volt…
Zsolt: Emlékszem, mikor kicsi voltam, karácsonyeste apukám húzott szánkón hazafelé. Felnéztem az égre, és éppen láttam egy hullócsillagot. Azt gondoltam magamban, biztosan megjött már hozzánk az angyal. És mikorra hazaértünk, tényleg meg is jött.
– Köszönöm, hogy megajándékoztatok bennünket ezzel a beszélgetéssel. Kívánok nektek szeretettel teli karácsonyt!
Szeitz Teodóra
