13. oldal Nemzetiség
Sváb történelem
Krivinger József és Schreck Mária a háború után, 1945. szeptember 29-én kötöttek egymással házasságot. Az eskető pap utalt is rá, hogy a legrosszabb időt választották, nehéz életük lesz. Marlok István plébánosnak igaza volt.
|
A Krivinger házaspár és gyermekeik: József, Tamás, György,
Teréz és Mária a plébániatemplom előtt |
A fiatalok szerettek volna már korábban is egybekelni, de nem volt rá módjuk. Jóska bácsi 1940. december másodikán vonult be katonának, és csak a háború befejezése után, 1945 júniusában került végleg haza. Majdnem öt esztendőt töltött a hadseregben, az orosz fronton is szolgált. Aratás előtt érkezett haza. Amint megjött, aratómunkát vállalt, hogy legyen télire kenyérre valója. Nem volt idegen számára a munka, legényemberként parasztoknál volt cseléd. Dolgozott a faluban is több helyen, szolgált Solymáron és Csobánkán. Dolgozott a fővárosban is, a Kender Juta Gyárban, fonógyárban, vasöntödében, textilfestő gyárban.
– Hatvanhat filléres órabért kaptam, reggel nyolctól este hatig dolgoztam. Naponta 20-25 vagon szenet kellett kilapátolni – mondja Jóska bácsi. – Előfordult, hogy a munkáért kapott 1 millió billpengőért a gyár melletti trafikban egy doboz gyufát sem tudtam venni.
Rici néni fiatal korában hat évig Esztergomban dolgozott cselédként. Egy évben egy hetet volt itthon, havi 25 pengőt keresett.
– Bementem a Széchenyi térre, és láttam, hogy a cukrászdában 10 fillér egy adag fagylalt. Szerettem volna megkóstolni, de sokallottam érte a pénzt. Inkább vettem helyette egy képeslapot, és írtam haza néhány sort. Úgy gondoltam, ez többet ér, mint a fagylalt – emlékezik Rici néni. – Amikor 1944 decemberében már Esztergomban is lőttek, sokakkal együtt az egyházi szeminárium pincéjében húztam meg magam. Előfordult, hogy nem volt villanyunk, és ha valaki este óvatlanul az épület folyosón dohányzott, a parázs fényére a bazilika felől belőttek az épület ablakain. A háború miatt a szüleim csak húsvétkor tudtak eljönni, hogy megnézzék, élek-e még. Dorogig járt a vonat, onnan gyalogoltak be Esztergomba, hogy megkeressenek – mondja.
|
| Hatvan év után ismét az oltár előtt |
Mind a ketten népes családban nőttek fel, Rici néniék öten, Jóska bácsiék hatan voltak testvérek. Tudták, hogy mi a nélkülözés és mi a kemény munka. Aki nem ette meg azt, ami jutott, az nem kapott semmit.
Miután megesküdtek, albérletbe mentek. 10 év telt el, mire saját házat tudtak vásárolni. Rici néni odahaza nevelte a cseperedő gyerekeket, és ellátta a háztartási munkákat. Jóska bácsi 1946-ban Dorogon beállt bányásznak.
– Apám, aki aknavájár volt, megkérdezte tőlem, hogy minek megyek a bányába? Maga miért ment? – kérdeztem vissza – mondja Jóska bácsi. – Élni akartunk, dolgozni kellett. Sok vasárnapot és ünnepnapot töltöttem a föld alatt. Három műszakban dolgoztam, csilléztem, lapátoltam, később vájár, robbantómester lettem. Mindennap olyan fekete voltam a széntől, mint egy néger. Nem sokkal azelőtt, hogy odakerültem, 31-en vesztek oda füstmérgezésben.
– Nem félt?
– Azt tudtam, hogy bemegyek a föld alá, de hogy kijövök-e, azt nem. De csináltam, mert ez volt a feladat. Dorogon négy km-t mentünk a föld alatt, mire a munkahelyünkre értünk. Amikor a bányavállalat átalakult, a pilisszentiváni részlegnél is dolgoztam. Gyalog indultunk munkába, több mint egy órát mentünk, mire Nagykovácsiban beértünk a föld alá. Aztán ugyanígy haza. Sokat dolgoztunk. De a bányától kaptunk egy évre 58 mázsa szenet, hó elején előleget, hó végén fizetést adtak. A Gazdakör Vendéglőnél és a szentiváni kultúrházban élelmet és ruhát vételezhettünk. Az igaz, hogy volt olyan sérvem, amit több mint 10 év után volt csak időm megműttetni, de muszáj volt bírni. Közben még a bányaipari technikumot is elvégeztem, Albertfalván jártam iskolába. Munka előtt, munka után, vagy vasárnap pedig, a szőlőben vagy a földeken dolgoztunk. Néhány éve volt egy szívinfarktusom, kórházba és szanatóriumba kerültem. A kisebb ház körüli munkákat azonban most is ellátom.
Rici néni 60 évesen ment el takarítani egy budapesti vállalathoz. Ő hivatalosan 12, Jóska bácsi több mint 35 évet töltött el munkában. A valóságban azonban egy teljes életet.
Jóska bácsi szerint ez a titka, hogy már hatvan éve együtt vannak.
Házasságukból hat gyermek született. József, Tamás, Teréz, István, Mária és György. Közülük István már nincs életben. Tíz unokájuk és hat dédunokájuk van. Október elején a rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel együtt mindannyian ott voltak a vörösvári Nagytemplomban.
Krivinger József és Schreck Mária a háború után, 2005. október 2-án újra oltár elé álltak. Hogy megünnepeljék házasságuk 60-ik évfordulóját. A pap megemlítette, hogy példát lehetne róluk venni, hogy ennyi ideig és ilyen szépen kitartottak egymás mellett. Boros Zoltán plébánosnak igaza volt.
Várhegyi Ferenc
Ébred a múlt
Mint aki havas téli utcáról néz be egy boldog otthonba a párás ablaküvegen át, szégyellve magát a szentségtörő lopott pillanatért – olyan a kívülállónak betoppanni Mida néni sváb nyelvtanfolyamára. Ragyognak az arcok, míg a nyelv botlik az ősi vörösvári idiómákon: minden kiejtett szótagot ezernyi emlék fűt és emel.
Harmadik éve már, hogy egy törékeny asszony, Andrus-Fóti Mária, Mida néni harcot vív a feledéssel. A kezdeti huszonhat főből a bekapcsolódókkal együtt az idei tanévben tíz fővel indult újra csütörtök esténként héttől nyolcig a hagyományőrző és nyelvtanfolyam a vörösvári gimnázium egyik osztálytermében.
– Az ötlet nem enyém - emlékezik Mida néni -, Bence atya keresett meg három évvel ezelőtt telefonon. Tudta rólam, hogy örömmel beszélek svábul, anyanyelvemen, és a tanítás sem idegen tőlem: harmincnyolc évig voltam tanítónő a Vásár Téri Általános Iskolában. Az atya azt kérte akkor, segítsek, hogy őseink nyelve ne merüljön feledésbe. Ma is emlékszem, mit válaszoltam: „Nemes feladatnak érzem, amire kér. Nehéz feladat, mert a sváb nyelvtanításnak nincs irodalma, a sváb nyelvnek nincs nyelvtana. A svábot nem lehet se olvasni, se írni. Nincs előzménye sváb nyelvtanfolyamnak, mégis vállalom. Megpróbáljuk.”
– Milyen tankönyvből tanít?
– Tankönyv? – mosolyog a tanárnő. – Én készítem az óravázlatokat, úgyszólván a semmiből. Kezdésképp végiggondoltam, milyen jelölést lehetne használni az egyes hangokra, amelyek a svábbal megvannak, de se a német, se a magyar nyelv ismeri őket. Először mindig ezt az átírást tanuljuk meg, aztán kezdünk belőlük szavakat, mondatokat összerakni.
– Nem érzi mindezt szélmalomharcnak?
– Dehogynem, sokszor. De mégis érzem, hogy valami ébred az emberekben, és nekem lendületet ad ez a megújuló érdeklődés: a „Magyarországon jártunk” műsorában a Magyar Rádió kétszer is leadta az egyik órámat, újságírók jönnek, kérdezgetnek, még a volt gröbenzelli polgármester, Rieder úr is meglátogatta a tanfolyamot. Az óra végén megölelt és azt mondta: „Tu pist ma liebling.”
1773-ban a német romantika előfutára, Johann Gottfried von Herder hasonló feladatra vállalkozott. A strassburgi egyetemről messzehangzott a kiáltványa: Költők, menjetek, gyűjtsétek múltatok emlékeit bölcs idős emberektől, mielőtt múltatokkal együtt elfelejtitek, kik is vagytok valójában! Mida néni és diákjai hasonló múltkeresésre vállalkoztak. Sok múltkereső, szorgos diáktársat kíván Nekik szerkesztőségünk, az olvasónak pedig svábul - boldog új esztendőt!
I wincs, i wincs á klicklihs neejoá,
Á páiszaz wia az óigyi wóá.
An paúnfúj pródwiást
An khölafúj wee
Az szúj ólaz páisza szee!
Faragó Tímea
Geburtstag von Maria Hasenfratz-Angeli
Am O1. Oktober 2005 konnte Maria Angeli, geb. Hasenfratz ihren 95. Geburtstag feiern. Zum Ehrentag gratulierten nicht nur ihre Kinder, sondern auch elf Enkel und zehn Urenkel, viele Bekannte vom Ort, sowie Verwandte aus der alten Heimat.
Sie ist in Pilisvörösvár geboren und verbrachte dort in ihrem Elternhaus eine wohlbehütete Kinder- und Jugendzeit. 1930 heiratete sie den im Jahr 1910, ebenfalls gleichenorts geborenen Landwirt Josef Angeli. Aus der Ehe gingen acht Kinder hervor, von denen zwei Kleinkinder unmittelbar nach der Flucht verstarben. 1945 konnte sie mit ihrer Familie das Flüchtlingslager Weismain/Oberfranken verlassen und hat eine zweite Heimat in Burkheim - ein Ortsteil von Altenkunstadt in Bayern/ Bezirk Oberfranken - gefunden. Bereits 1952 wurde dort mit dem Gatten unter Mithilfe der Kinder ein neues Eigenheim gebaut. Bis heute verbringt sie in der eigenen Wohnung den Lebensabend. Liebevoll umsorgt wird sie von ihrem Sohn Andreas, unter Mithilfe der Töchter und Schwiegertöchter. Seit 1996 ist sie Witwe. Glaubensstark begleitete sie ihren Mann zu Grabe, im Jahre 2001 den ältesten Sohn Josef und dessen Enkel mit 10 Jahren - ihren Urenkel. In ihrer bescheidenen Lebensweise ist sie für alle ein Vorbild.
Bis vor wenigen Jahren besuchte sie noch regelmäßig die Gottesdienste und informierte sich selbst durch Lesen und Fernsehen über alle Tagesthemen. Seither sind die sonntäglichen Fernseh- und Radiogottesdienste Bestandteil ihres Alltags. Wegen eingetretener Sehschwäche lässt sie sich durch Vorlesen und Erzählen aus der Tageszeitung, der Heimatzeitung "Unsere Post" und der Werischwarer Zeitung über das Zeitgeschehen informieren. Ihrer Trachtenklei-dung treu und heimatverbunden ist sie in all den Jahren geblieben. Im Jahre 1997 war die letzte Heimreise nach Werischwar zu ihren beiden weitaus jüngeren Geschwistern, die in kürzester Zeit hintereinander in diesem Jahr verstarben.
Auf diesem Wege grüßen die Jubilantin alle Landsleute von nah und fern in der jetzigen und alten Heimat und diesen Glückwünschen schließt sich auch die Redaktion der Werisch-warer Zeitung an.
Tímea Faragó
PaThália im Thália
Die deutschsprachige Theatergruppe PaThália des Ungarndeutschen Wirtschafts-gymnasium Werischwar wurde am 04. Dezem-ber 2005 5 Jahre alt. Aus dem feierlichen Anlass versammelten sich die einstigen und jetzigen PaThálianerInnen um 14.00 Uhr in der Schule und weihten den neueingerichteten Fundus ein. In der winzigen Stube auf dem Korridor des Schülerwohnheims wurde ein Baum an die Wand gemalt, in den Blättern befinden sich die Fotos von den 43 Mitgliedern.
Die vergangenen erlebnis- und erfolgreichen Jahre wurden auf spielerische Art - aber nicht dramatisch oder theatralisch - beschworen: der Reihe nach wurden die einst gespielten Stücke (2001 - WirrWarrázslat, 2002 - Ein Menschen-leben nach András Sütő, 2003 - Der Bettler oder der tote Hund von Bertolt Brecht, 2004 - Eine Schulkomödie nach Johann Nepomuk Nestroy und 2005 - Demetrius von Friedrich Schiller) noch ein letztes Mal auf die Bühne gestellt.
Das fröhliche Beisammensein endete im Restaurant Gazdakör, wo nach den Grußworten der Sponsoren auch die Geburtstagstorte nach dem Abendessen aufgeschnitten wurde.
Als Geburtstagsgeschenk spielte die PaThália am 6. Dezember ab 11. 00 Uhr im Alten Studio des Budapester Thália Theaters. Am Landestheaterfestival der Minderheiten führte die Gruppe Friedrich Schillers Demet-rius auf. In der neuen Spielzeit arbeiten sie wieder an einer Komödie.
Tímea Faragó
