 |
Magyar föld szent virágai
Ohmüllner Márton emlékezete
Részletek Galamb Imre atya írásábólMindent a lelkekért!
Egy alkalommal a sekrestyés nõvér egy gyónót elküldött azzal, hogy már nincs itt Márton atya, és fáradt is lehet. Mikor Márton atya ezt megtudta – a gyónóért aggódva – nagyon komolyan és szigorúan meghagyta a nõvérnek: „Jegyezze meg magának mindenkorra, hogy soha egyetlen gyónót sem küldjön el! Mert egyetlen lélek sokkal drágább és értékesebb, mint a világ minden kincse!!!”
Márton atya valóban a halhatatlan lelket tartotta a legdrágább értéknek a világon, mert Jézus drágalátos vérén váltotta meg lelkünket:
„Nem tudjátok, milyen drága áron lettetek megváltva? A mi Urunk Jézus drágalátos vérével!”
Midõn a nõvér látta Márton atya rettenetes aggódását, valóságos gyötrelmét, bocsánatot kért és õ is három napon át sírt e könnyelműségéért.
(…)
Márton atya mint káplán Budakeszin és Zsámbékon működött. Papi buzgósága csakhamar kisugárzott belõle. Papi jelleme példakép lett.
A legkisebb hívei: a gyermekek nagyon szerették õt. Két nyelven tartotta a hittanórákat: magyarul és németül.
Márton atya a szentekrõl és a szentek tiszteletérõl tartott hittanórát az egyik község iskolájában. A végén megkérdezte a gyermekeket, hogy láttak-e már szentet? Az egyik
gyermek értelmesen ezt a választ adta: Sie sind es! (Ön az!)
Az egyszerű gyermekek is úgy képzelik el a szenteket, mint Márton atyát, akibõl sugárzott a tiszta szeretet: Jézus szeretetét sugározta, és ezt már a gyermekek is megérezték.Öregek, betegek, koldusok Márton atya szívében
A jó pap kimagasló erényei közé tartozik a szegények és betegek, öregek lelki gondozása. – Márton atya jó pap volt. Kezdõ káplán korától jó szívvel kereste fel a betegeket.
Amikor Budakeszin működött, vasárnap délután, a litánia után elment egy-egy utcába, a ház elõtt üldögélõ családokhoz. (Falusi szokás vasárnap délután a ház elõtt üldögélni és társalogni.) Márton atya is közéjük ült a kis padkára és elbeszélgetett velük. Ezúton ismerte meg hívei problémáit és lelki igényeit. A társalgás végén mindig megkérdezte, van-e beteg az utca lakói között? Érdeklõdött, ki az, hol lakik, és máris indult a beteg felkeresésére.
A betegek panaszait, kéréseit türelmesen végighallgatta. Mindenrõl beszélgetett velük és a társalgás vége csaknem mindig õszinte, töredelmes szentgyónással végzõdött. Így a betegek megtisztult és megbékélt lélekkel viselték tovább életük terheit. Hálásak voltak jóságos papjuknak, aki ily nagy gonddal törõdik velük.
A betegek szeretetével kezdte, folytatta és fejezte be lelkipásztori munkáját, pályafutását. (…)
Koldusok, kéregetõk gyakran felkeresték a plébániát, ahol Márton atya működött. Ismerték jóságos, adakozó szívét. A kéregetõ koldusnak Márton atya saját kezűleg adta át adományát, és mindig volt hozzá egy kedves szava is, ha ideje engedte, szívesen elbeszélgetett vele.
Ha éppen ebédidõben érkezett a szegény kéregetõ, asztalához ültette és együtt evett vele. Azt gondolhatta Márton atya eközben, ma az Úr Jézust látta és szolgálta.
Lelkigyermeke így ír róla
Márton atyának haláláig gyónógyermeke voltam. Bõséges alkalom nyílt számomra, hogy megtapasztaljam az isteni kegyelem felmérhetetlen nagyságát imáiban, gyóntatásában, lelki vezetésében. Õ igazán kegyelemmel dolgozott! Olyan hódoló tisztelettel végzett imádságot még embernél sohasem láttam… A gyónás végén szívébõl jövõ fohászimákkal igaz bűnbánatra, erõs elhatározásra indította lelkünket:
„Jézusom, irgalmazz nekem, szegény bűnösnek! Bánom bűneimet! Jézusom, többé nem vétkezem! Istenem és mindenem! Jézus, szeretlek!…”
Ezen imájára a lélek valóban feloldódott a bűntõl és Isten szeretetére gyulladt!
Köszönetet mondunk Gromon Andrásnénak, hogy rendelkezésünkre bocsátotta Galamb Imre atya írását. – a szerk.)
