 |
Az élet védelméértDr. Mártai Istvánt, a Magyar Vöröskereszt 2004 decemberében megtartott tisztújító közgyűlésén az elnökség tagjai közé választották. A pilisvörösvári orvossal, aki a Forma 1-es Magyar Nagydíjon évek óta az egyik gyorsbeavatkozó kocsi vezetõjeként is dolgozik, már készítettünk korábban egy beszélgetést a sportmentésekrõl. A Magyar Vöröskeresztnél kapott mostani megbízása azonban idõszerűvé tette, hogy ne csak ilyen kérdésekrõl váltsunk szót. Hanem arról is, hogy a régi vörösvári családból származó orvosnak hogyan alakult eddig az életútja és milyen tervei vannak a jövõben.
Elsõsegélynyújtó versenyen – Bizonyára sokan tudják, hogy az Akácfa utca elején lévõ családi házunkban volt Botzheim Boris néninek, a nagymamámnak a zöldséges boltja. Gyerekként kézenfekvõ lett volna, hogy a Vásár téri Általános Iskolában járjam ki a nyolc osztályt, de mire felsõs lettem, az összevonások miatt a Templom téri iskolából ballagtunk el – mondja a most 40 éves Mártai doktor. – Az általános iskola után az esztergomi ferences gimnáziumba jártam, a budapesti orvosi egyetem elvégzése után pedig az Országos Mentõszolgálatnál kezdtem el dolgozni mint kivonuló orvos. Az óta is itt vagyok, jelenleg a Pest Megyei Mentõszervezet vezetõ fõorvos-helyetteseként dolgozom.
– Kivonuló orvosként kapta ezt a megbízást?
– Nem, itt is végig kellett járni a ranglétrát. Dolgoztam mentõállomás vezetõjeként is, késõbb Budapest budai oldaláért feleltem, majd megkaptam a jelenlegi beosztásomat. A nagy terület és a feladatmegosztás miatt Budapesten, Bács-Kiskun megyében és Pest megyében van szükség erre a posztra. A megyei mentõk munkáját egyébként furcsa kettõsség jellemzi, van, ami elõnyösen megváltozott, és van, amiben nem tudtunk elõrébb lépni.
– Például miben?
– Amikor én kezdtem, Pest megyében 14 mentõállomás volt. Most 21-nél tartunk, és márciusban Budaörsön megnyitjuk a 22.-et is. Zárójelben jegyzem meg, hogy ott az önkormányzat építette meg az állomást, mert nekik volt rá pénzük és igényük. Egyébként valóban fontos volt, hogy ez az új mentõállomás megépüljön. Az elmúlt idõkben tehát egyre több település kapott mentõállomást, ami jó. Az viszont már egyáltalán nem az, hogy minderre ugyanúgy 86 autónk van, mint amikor 14 állomásunk volt. Hosszú évek óta nem kapunk pénzt a szükséges fejlesztésekre.
– Érthetõen nagyon a szívén viseli a mentõk és a betegek sorsát. De ha ilyen kevés a lehetõsége, mit tehet a helyzet javítása érdekében?
– Szerencsére vagy sajnos, bõven van teendõ. Jómagam több szervezetnek is a tagja vagyok, hogy mind a szakmai munka javításában, mind az embereknek az egészségüggyel, elsõsegélynyújtással kapcsolatos alapműveltségének fejlesztésében segítsek.
– Melyek ezek?
– A Magyar Oxiológiai Társaság elnökségi tagja vagyok. Ez egy mentéstudománnyal foglalkozó társaság, amelynek nagy szerepe van abban, hogy a legkorszerűbb ismeretek a napi gyakorlat részévé váljanak. Ezen kívül az Oxiológiai Sürgõsségi Honvéd és Katasztrófa Orvostani Szakmai Kollégium tagjaként is dolgozom. Ez a szervezet végzi a felsorolt területek tudományos vezetését. Vagy ennek a 18 fõs kollégiumnak a tagjaiként írunk szakmai anyagokat vagy másoktól kérünk, illetve véleményezünk tudományos munkákat. Ezeknek a területeknek az egységes ún. „Guideline”-ját szeretnénk kialakítani, ami nem más, mint egy egységes szakmai útmutatás és cselekvésleírás. Én elsõsorban az oxiológiával, tehát a mentéstudománnyal foglalkozom, de emellett népegészségtani, valamint honvéd és katasztrófa orvostani szakvizsgával is rendelkezem, így van rálátásom a többi területre is. Ezekben a társaságokban tehát a szakmai munka fejlesztésén dolgozom.
– És idesorolhatjuk most már a Magyar Vöröskeresztet, az egyik legismertebb, élet- és egészségvédelemmel, a rászorulók támogatásával foglalkozó szervezetet is. 2004 decemberében beválasztották az országos elnökség tagjai közé. Ez nyilván jelzi a tagság bizalmát, de egyben az újabb elvárásokat is. Mibõl származik ez a bizalom?
– A bizalom? Talán annak köszönhetõ, hogy az OMSZ orvosaként 1992 óta kapcsolatban vagyok a Vöröskereszttel. A Magyar Vöröskereszt mindig is szervezett elsõsegélynyújtó tanfolyamokat, amelyekre engem is hívtak tanítani, illetve vizsgáztatni. Az évek során ebben a kérdésben én lettem a két szervezet közötti kapcsolattartó. Segítettem az oktatási és a vizsgáztatási rend kidolgozásában mind a laikusok, mind az emeltebb szintű oktatásban résztvevõk számára. Valószínűleg ezért választottak meg elõször a budapesti XIII. kerületi Vöröskereszt szervezet elnökévé, most pedig ezért lettem az országos elnökség tagja is. Az országos elnökségnek egyébként a megyei szervezetek vezetõin kívül 7 szakmai tagja van. Én vagyok közülük az egyik.
– Mi a feladata a Magyar Vöröskeresztben?
– Úgy látom, hogy ez az 1881-ben alakult patinás szervezet a mostani tisztújító közgyűlés eredményeként kész a megújulásra. Talán az elnök személyét leszámítva több szakmabeli került be a vezetõségbe, így el tudunk indítani egy egyelõre 2010-ig tartó programot, amelyben én elsõsorban az elsõsegélynyújtással foglalkozom. Az elnök egyébként Habsburg György lett, neki a diplomáciai kapcsolatépítés a feladata. A Magyar Vöröskeresztet újra ismertté kell tenni, mert az emberek többsége legföljebb csak véradáskor vagy egy-egy árvízkor találkozik vele. Pedig ez egy nagyon fontos szervezet, amelynek sokkal jobban jelen kell lennie a társadalom életében. Az egyik ilyen szerepe például a társadalmi elsõsegélynyújtás minél szélesebb alapokra való helyezése. Személyes célom, hogy az emberek ismerjék fel ennek a fontosságát, és szerezzenek legalább alapvetõ elsõsegély-nyújtó ismereteket. Mentõorvosként sajnos nagyon rossz tapasztalataim vannak. Egy balesetnél döntõ lehet, hogy az elsõ 10-30 percben mi történik a sérülttel. Annak, hogy egy ott lévõ vagy odaérkezõ laikus felismeri-e, egyáltalán, hogy mi történt? Be tudja-e jelenteni, szükség esetén tud-e segítséget nyújtani? Az embereknek a legtöbb esetben igencsak hiányosak az ismeretei ezen a téren. Pedig az emberi élet védelmében még egy pici segítség is érhet 100%-ot.
– Mi az oka ennek?
– Sajnos, Magyarországon az önkéntes tanfolyamokra nagyon kevesen jelentkeznek. Nincs még meg az a társadalmi tudatosságunk, amely nyugaton már évtizedek óta tapasztalható. Ott sokkal fontosabbnak tartják az emberek, hogy megszerezzék ezt a tudást.
– A legtöbb ember a jogosítvány megszerzéséért folytatott tanfolyamon hall elõször ezekrõl az ismeretekrõl…
– Így van. Nálunk ma évi 120 ezer új jogosítvány adnak ki, mégsincs áttörés. Talán azért, mert kis túlzással, az elsõsegély-nyújtással kapcsolatos tudnivalókat ma bárki oktathatja. Szerencsére az Egészségügyi Minisztériumban megalakult egy munkacsoport – ennek magam is tagja vagyok –, amely ezt a kérdést rendezni kívánja. Jelenleg a törvénytervezet szövegezése folyik. De nagyon sokat segíthet ebben a Magyar Vöröskereszt is. A felnõttkori oktatás egymaga nem hozza meg a kellõ eredményeket. Nyugati példák is bizonyítják, hogy a segítségnyújtás és ismeretszerzés motivációja középiskolás korban a legnagyobb. El kell tehát jutnunk a diákokhoz. De ezt a munkát el lehet már kezdeni általános iskolás, sõt óvodás korban is. Mind az Országos Mentõszolgálat, mind a Magyar Vöröskereszt kész arra, hogy ebben a képzésben részt vegyen, nagyon számítunk az iskolák, a pedagógusok segítségére is. Nem mi akarunk elsõsorban az iskolákban tanítani, mert a tanítás olyan szakma, amihez a pedagógusok értenek a legjobban. Mi ezért nekik szeretnénk átadni azokat az ismereteket, amelyeket õk megtaníthatnak a diákoknak.
– Tavaly már elindult egy hasonló kezdeményezés…
– Valóban, az Országos Mentõszolgálat és a Sulinet szervezésében, a Vöröskereszt támogatásával elindult egy középiskolásoknak szóló, több fordulós internetes verseny, amelyen már az elsõ évben több mint 500 csapat vett részt. Ebben a versenyben a tanulók a biológiai, élettani ismereteiket, egészségnevelési tudásukat és elsõsegély-nyújtási ismereteiket vethették össze. A négyfordulós verseny végén gyakorlati ismereteikrõl is számot adtak a legjobbak. Nagy örömmel mondhatom, hogy a Pilisvörösvári Német Nemzetiségi Gimnázium csapata is elindult ezen a versenyen, sõt, már az idei viadalra is beneveztek. Szintén vörösvári vonatkozású információ, hogy ezt az országos versenyt anyagilag támogatta a Pilisi Medence Egészségügyi Alapítvány, illetve a döntõ helyszínén szakmai bemutatót tartottak a pilisvörösvári önkéntes tűzoltók.
– Kinek az ötlete volt ez a verseny?
– Marsi Zoltánnal, az óbudai Alternatív Közgazdasági Gimnázium biológiatanárával közösen dolgoztuk ki a kérdéseket. Az ötlet, úgy tűnik, bevált, a Sulinet internetes oldalán bárki megtalálhatja az ezzel kapcsolatos tudnivalókat (www.sulinet.hu). Egyébként a www.mentok.hu, valamint a www.akg.hu/elsõsegély oldalon is ingyenesen letölthetõ, elsõsegély-nyújtással kapcsolatos anyagokat találhatnak az érdeklõdõk. De egy pillanatra hadd térjek még vissza a felnõttoktatás kérdéséhez! A nagyvállalatok idõszakában könnyebb volt az elsõsegély-nyújtási ismeretek oktatása. Ma, amikor rengeteg a kis cég, sokkal nehezebb eredményeket elérnünk. De legalább a nemzetközi nagy cégek fontosnak tartják ezt a képzést. Oktattam például az IBM-nél, vagy az M6-os autópályát építõ konzorciumnál is, ahol a német mérnökök is nagy figyelemmel és fegyelemmel hallgatták végig az elõadást. A nyugati kultúrában láthatóan nagy hangsúlyt fektetnek erre. Remélem, ez a szemlélet nálunk is elterjed majd.
– Ennyi befektetett munka után mivel lenne elégedett?
– Ha ezeknek a megszerzett ismereteknek a hatása érzékelhetõen kimutathatóvá válna a mindennapokban, mely nagyban segítené a mentõk munkáját. Ne feledjük, itt emberek, és adott esetben a magunk életérõl van szó.
Várhegyi Ferenc
Az orvosi ügyeletrõl
Családunkban egy kétéves kislány súlyos vírusfertõzést kapott. Egész éjjel hányt, az édesanyja attól félve, hogy kiszárad a gyerek, hajnalban felhívta az ügyeletet. Az ügyeletes orvos közölte, úgysem tudna vele mit kezdeni, és nem jött ki.
Talán néhány nyugtató szót mégis tudott volna mondani a kétségbeesett édesanyának, ha már orvosi tudománya cserbenhagyta.
A gyereket reggel kórházba szállították, egy hétig volt infúzióra kötve.
Köszönjük az orvosi ügyelet „segítségét”!
– f –
A gyógyszertári ügyeletrõl
Egy szombati napon a lányomat elkapta egy vírusos betegség. A gyerek rettenetesen hányt. Ilyenkor a legkézenfekvõbb dolog jut az ember eszébe, hányáscsillapítót adni. Ha éppen nincs otthon, akkor vásárolunk a gyógyszertári ügyeleten, lévén a dolog szombat este történt.
A gyógyszertár elõtt nagy meglepetésben volt részem – a legnagyobb megdöbbenésemre. Az ablakban egy A4-es lapon – melyet sötétben alig lehet elolvasni – közlik a tisztelt lakossággal, hogy megváltozott a gyógyszertárak ügyeleti rendje. Nincs minden hétvégén ügyelet, a beosztást úgy alakították ki, hogy minden héten más-más környékbeli patika az ügyeletes. Esetemben éppen a pilisszentiváni. Mivel autónk nincsen – vannak még emberek, akik ezt nem engedhetik meg maguknak –, kénytelen voltam egy ismerõsömet megkérni, vigyen át Szentivánra, a gyógyszertárba.
Szerencsés voltam, mert csak szombat este 1/2 7 volt és ráért a barátunk. De mi van akkor, ha valaki éjjel 2-kor próbál gyógyszerhez jutni és nincs gépkocsija!? Ébressze fel a legközelebbi ismerõst, aki elvihetné? Vagy induljon neki gyalog, mondjuk Solymárnak vagy Piliscsabának? Nem hiszem, hogy az éjszaka közepén bárki is vállalkozna erre! Nem tudom, mióta él ez a rendszer, hála Istennek nem sokszor kell igénybe vennem ezt a szolgáltatást, gondolom ezzel mások is így vannak, de úgy gondolom, hogy egy városban, ahol két gyógyszertár is van, megoldható lenne, hogy hetente váltva egymást mindig legyen ügyelet. Vagy talán vannak, akik úgy gondolják, hogy akinek nincs kocsija, annak gyógyszerre sincs szüksége!?
– egy felháborodott édesanya
Hozzászólás a város hivatalos honlapjának Fórumában:
Szombatra virradó éjszaka (február 5-én) becsengetett hozzánk egy 30 év körüli, jól öltözött fiatalember, és segítséget kért, mert a Szent Erzsébet utca közepe felé a jeges úton elcsúszott, megsérült a lába. (Kint egyébként -14 C volt!) Elvittük a mentõállomásra. Eltört a bokája. Ez is baj, de a nagyobb baj az, hogy mi voltunk a negyedikek, akihez becsengetett! Az emberek nem mertek kimenni és segíteni neki. Emberek! Hová jutottunk? – zapor
Várjuk a mentõt
Várjuk a mentõt a Pilisvörösvári Mentõállomásról.
Beutalónk van az ORFI reumára. A mentõ megrendelve szerda délelõttre. Várunk. Az ablaknál figyelek. Már tíz óra. Eltelik fél óra, végre megérkezik. Sándor bácsi fogja a csomagokat. Szól a csengõ. Két fiatal mentõs férfi jön, beengedem õket. „Asszonyom, sajnos a kísérõ nem fér be. Sok a beteg!” – mondja egyikõjük. Sándor bácsi kétségbe van esve, a mentõorvos látván ezt, azt mondja, majd megoldjuk. Legfeljebb õ az ágy szélén elül majd.Engem az õ helyére ültet. Hálásak vagyunk. Két beteg már bent ül. Egy nõ és egy idõs férfi. Ismerem õket, falubeliek. Arcuk sápadt, õk nagyon betegek. A párom most megy elõször vizsgálatra a kórházba.
Elindulunk, egy faluval odébb. Újabb beteg. Sokára jönnek ki. A beteget látták el, hisz a beteg asszony tehetetlen, nincs mellette senki. Kiszáradásos, sápadt, szinte életveszélyben van. Az orvos azt mondja, késõn hívták a mentõt. A beteg nem akart kórházba menni. Õt is ismerem. Fiatalon óvónõként dolgozott. A mentõsök arcán aggodalom; két jó érzésű fiatal. Szemükben bársonyos szeretet, sajnálkozás és együttérzés.
Alig merek a betegre nézni, látványa elborzaszt. Vajon él-e még? Infúziót kötnek rá. A Pilisvörösvári Mentõállomásnál felhozzák a szükséges orvosi felszerelést. Végre elindulunk. Szirénázva, villogóval jelezve, hogy sürgõs az utunk a beteg érdekében.
Elöl ülök, figyelek. A szemben jövõ autósok 60 %-ban félrehúzódnak, a többiek nem. Közöny. A sofõrök 40 %-a érzéketlen; mennek, mint az õrültek. A vezetõ mentõs roppant ügyesen manõverezik az autók között. Ha valamelyik félrehúzódik, kezét emeli a vezetõ. Megköszöni. Neki erre is van gondja, figyelmes és figyel. Néha megjegyzi: „Látja, nem érdekli õket, hiába szirénázok.” Elképedve figyelem, hogyan siklik az autók között. Dicsérem, hogy nagyon rutinos vezetõ. A saját életüket teszik kockára a másik beteg emberekért. Ez az önzetlenség.
Gondolom, ilyen emberek kellenek mentõsnek. Orvosunk beszél a beteggel, és figyeli az infúziót. A betegeket nevükön szólítja, kérdezi õket, kedvesen mosolyog. Én meg közben hálás vagyok mindvégig.
Hálás vagyok, hogy elhoztak és megfigyelhetem a mentõsök munkáját, és megírhatom hitelesen, hogyan telik egy napjuk. Havi hetvenezer forint fizetésért. Igen, jól olvassák: hetvenezer forintot kapnak. Nem õk mondják. Másoktól tudom, akik a pilisvörösvári rendelõben dolgoznak. Tõlük hallottam, amikor megkérdeztem. Elmondtam, hogy láttam egy fél napjukat. Mert ennyit kellett utaznom velük ahhoz, hogy az ORFI kórházba érjünk Sándor bácsival.
A mentõben közben beszéltem az ismerõs betegekkel. Pár szó. Hogy jól vannak-e, bírják-e még az utat, milyen a közérzetük stb. A bácsi azt mondja, jobb lenne már nem élni. 84 éves, nemrég három hónapig feküdt hanyatt fekve, mert csak úgy bír. Csípõprotézis-beültetést és gerincműtétet végeztek rajta, no és prosztataműtétet is az elmúlt pár évben.
Az asszony még nem idõs, ismerem fiatal korából. Beteges. A lába ödémás, kiütéses, általánosan rossz a közérzete, úgyhogy indokolt a kórházba szállítása.
A mentõben indokoltan mind nagyon betegek. Sándor bácsi se tud járni, ezért hívtuk a mentõt. Kocsi nincs. Így a mentõvel való szállítás indokolt. Párom még boldog, arca piros a többi beteghez képest õ jól van.
Az elsõ beteg, aki infúziós, a Rókus bel-gyógyra kerül. Cipelik a hordágyon a mi mentõs embereink. Fél óra eltelik, jönnek, mehetünk az István Kórházba. Megérkezünk nagy nehezen át a városon.
A bõrgyógyászaton kiderül, hogy nem az István Kórház bõrgyógyásza-tára kellett volna vinni. Itt is fel és lecipelik. Az asszony reszket és fázik, pedig takaró és kabát van rajta. Sokat van a mentõ ajtaja nyitva, amíg a beteget ki- és beemelik.
Indulunk vissza. Az asszonyt majd a Tárogató úti kórházba kell vinni. A bácsit a János Kórházba. Így mi leszünk a következõk, akiket bevisznek a kórházba. Az ORFI-ba. Indulunk. Közben már egy óra van.
A vezetõ szendvicset eszik. Ebédel. Ásványvizet iszik. A mentõs orvos kólát kortyolgat közben. Figyelek, mindent látok. Milyen önfeláldozó élet, gondolom.
Közben arra is gondolok, felháborodva, hogy ezek az „igaz emberek” kevés bérért ilyen önfeláldozó, de mégis magasztos munkát végeznek. Kívülálló, laikus emberként néztem végig munkájukat, és nem tudom, és nem is akarom eltitkolni, magamba fojtani gondolataimat.
Ezért megírom, és mindenáron igyekszem mindenkinek tudtára adni, közüggyé tenni: megalázóan kevés a bérük azoknak az embereknek, akik embertársaikat mentik, pedig az utakon veszélynek vannak kitéve, amikor szirénázva sietnek betegekkel. Az õ szívükben szeretet van.
özv. Naszvadi Gézáné
