Vörösvári Újság Online

Végtelenül örülök, hogy a Vörösvári Újság – a Fogarasy-Fetter Mihály „Akik itt hagyták lábuk nyomát” címû könyvébõl vett idézettel – megemlékezett Ohmüllner Márton atyáról, ugyanis példaadó életérõl évek óta szeretnénk könyvet megjelentetni. Ezzel többek között Galamb Imrének, a volt székesfehérvári papi otthon egyik lakójának kérését és vágyát teljesíthetnénk, aki érdemesnek és hasznosnak tartotta Márton atya életrajzának megírását példaképül papoknak, híveknek egyaránt. Sok évvel ezelõtt „Magyar föld szent virágai” címmel kéziratot adott át nekünk, amelynek egyik fejezetében a Márton atya életérõl szóló visszaemlékezéseket gyûjtötte össze.

Az alábbiakban (s késõbbi számainkban is - a szerk.) ebbõl a gyûjteménybõl idézünk.

Talán ott kezdem, hogy még a papi otthon létezése elõtt hallottam róla ilyesféle jelzõket másoktól, akik ismerték: „Ó, az egy valóságos szent ember!”

Majd zsámbéki káplán korában ismertem meg közelebbrõl, és már akkor is ilyen hírek keringtek a zárdában és a faluban is: „Szent káplán”.

Ezután azonban sokáig nem találkoztam vele, mindaddig, míg 1967-ben mint beteg, egészségileg megtört pap, be nem vonult a fehérvári papi otthonba. Szíves segítõje és szolgálója lettem itt.

Valótlant állítanék, ha azt állítanám, hogy rendkívüliséget tapasztaltam volna nála. Egészen természetes volt minden cselekedetében, velünk való érintkezésében egészen a haláláig. (Ez a szentek mûvészete!)

Pedig pontosan ennek a rendkívüliségnek elképzelt tudata tartott engem vissza, hogy bemerészkedjek lépni a gyóntatószékébe. Nagyon kis pontnak, igen szimpla léleknek érzem még ma is magam ahhoz, hogy gyónógyermekei közé számíttassam magam is. Túlságosan idealista, emberfeletti embernek véltem õt, de a legkevésbé sem sejtettem, hogy menynyire reális, mennyire valós, velünk egy-valaki õ!

Legfeljebb abban különbözött egy ilyen magamfajta halandótól, hogy amíg õ az egyik szemét, egyik fülét állandóan az örökkévaló dolgokon tartotta és csak a másikkal tekintett és hallgatott bele az ezerarcú világba, addig mi érzékeinket sokszor nagyon is profán dolgai kötötték le… Nem egyszer csak selejtet nyújtottunk cserébe mindenekért Istennek!

Márton atya másképp tett. A maga módján a tökéletesek, befutottak nagyvonalúságával osztotta meg szívét, szeretetét, idejét a végletekig!
Igen, Márton atya egészen természetes volt életében.

A papi otthonban még mindenki alszik, de az õ szobájában télen 4 órakor, nyáron 3 órakor szól az ébresztõóra.

Reggeli imája után elmélkedett és készült a legszentebb szolgálatra, a szentmiseáldozat bemutatására.

5 órakor igyekezett a templomba, elsõ ténykedése a gyóntatás volt. Egy-két gyónó mindig várta már az érkezését. Példamutató életével vonzotta a lelkeket.

Szentmiséjét minden reggel 6 órakor mutatta be az egyik mellékoltárnál (Szent Margit oltár).
Korábban, amikor még a szemináriumi templomban misézett, magam is jelen voltam több alkalommal. Mondhatom, fönséges lelki élményt nyújtott számomra. Most is magam elõtt látom, amint bevonul a templomba, kezében a kehellyel. Kedves derû ragyog az arcán. A lelke végtelen boldogságának sugara lehetett az. Nem kimondottan mosoly, de mégis olyan mosolyszerûség. Amint közeledik az oltár felé, lassú, méltóságteljes léptekkel, igazán ráillenek a zsoltáros ujjongó szavai: Halleluja, halleluja!!!

A szentmise szövegét nemcsak elmondja, hanem átéli azt. Így igazi a szentmise áldozatbemutatása!

Utána hálaadást végez, majd 10 óráig ismét gyóntat. Ha nincs gyónó, akkor közben megreggelizik. 10 órától az ebédidõig tartó szabadidejében egy órát pihennie kellene szigorú orvosi utasításra, mert a szíve igen gyenge és kimerült. Ezt az utasítást nem hajtja végre, ha kopogtatnak ajtaján, mindenkit bármikor szívesen fogad. Így a betegsége nem javul, hanem napról napra rosszabbodik, de õ ezzel mit sem törõdik. Fontosabb számára, hogy egy-két szenvedõ lelket a nap folyamán megvigasztalhasson.
Márton atya elõtt minden a lélek!

A közös ebédnél jelen van. (Az étkezésben igénytelen és egyszerû. Mindent megeszik, amit eléje raknak, nem válogat. A finomabb falatokról azonban észrevétlenül lemond.)
Délelõtti tevékenysége délután is folytatódik, és a betegek látogatásával bõvül. Ha vacsorára nem ér haza, akkor készletébõl elõvesz egy-két almát, és azt egy szeletke kenyérrel elfogyasztja. Aztán hoszszas szentségimádás után, késõn tér nyugovóra.

A Pilisvörösvári Hagyományõrzõ Egyesület tisztelettel kéri mindazokat az idõsebb hívõket, akik Ohmüllner atyáról bármilyen történetre emlékeznek, vagy személyes tapasztalatokkal rendelkeznek – esetleg az egyesületi találkozások révén is –, közöljék azt írásban vagy telefonon.

Megérdemelné, hogy áldásos tevékenységét az ifjabb generációk is megismerhessék. Szíves fáradozásukat elõre is köszönjük.

Levélcím: Hagyományõrzõ Egyesület
2085 Pilisvörösvár, Kápolna u 10.
Telefon: 330-162 (Gromon Andásné)

„A megemlékezés Ohmüllner Márton plébánosról és a többiekrõl érdemszerzõ munka lenne. Én mint a Mária Kong-regáció titkára – annak idején – sokat dolgoztam vele. Mély nyomot hagyott bennem példás, lemondó, szentéletû életformája. Õ küldött Székesfehérvárra hitoktatói tanfolyamra, mely után oktattam is.”

Teri néni élete a 90. év felé halad. Most is hálásak vagyunk neki, hogy annak idején a hittanórák keretében anyanyelvünkön tanította meg nekünk az alapimádságokat: a Hiszekegyet, a Miatyánkot, az Üdvözlégy Máriát, az Úrangyalát stb.

Pilis szent hegyén december 19-én, vasárnap hajnalban zászlószentelést tartottak és õsi magyar hagyományok szerint a téli napfordulót ünnepelték.

A „Pilis Keresztje” mellett, tüzek melegénél, énekszóval várták a Fény születését a Ziribár-dûlõ felõl az ország különbözõ pontjairól, sõt, a határainkon túlról idesereglett érdeklõdõk. Már messzirõl hallhatták a dobok hangját, mely különleges hangulatot teremtett a szürkületben ébredezõ tájnak, és ünnepi várakozással töltötte el az érkezõ vendégeket. Pirkadatkor a sumér Mag-har himnusz hangjai köszöntötték a Nap elsõ sugarait, melyek narancsszínûre festették az egész hegyoldalt, de a látvány valójában leírhatatlan volt…

A kereszt lábánál Gönczi Tamás Pilisrõl szóló elõadása, majd ezt követõen dr. Murányi Lászlónak, Gõgh Gábornak, a zászló adományozójának, valamint Kosdi Tamásnak, az esemény szervezõjének köszöntõje hangzott el. A nemzetiszínû, címeres lobogót Szõnyi József pilisszántói polgármesternek adományként készíttették, hogy azt Boldog Özséb Hármasbarlangjának egykori bejárata fölé helyezzék. A zászlót, ünnepélyes átadását követõen, Árva Vince pálos atya szentelte fel, s a zászlófelvonás a magyar Himnusz hangjai alatt, katonai tiszteletadás mellett, a szolnoki Magyar Királyi Testõr-lövész Zászlóalj Hagyományõrzõ Egyesület közremûködésével zajlott. Az ünnepség befejezéseképpen Csabai János, Bartók László és Bácskai János színmûvészek tolmácsolásában a Szózat és a Székely himnusz hangzott el.

Mint ismeretes, néhány évvel ezelõtt a pilisszántói templom padlózata beszakadt, és egy alagútrendszer bukkant elõ, mely a környéken talált rejtélyes eredetû kövekkel együtt rövid idõn belül ismertté tette a település nevét nemcsak határainkon innen, hanem azon túl is. Egy Medjugore-ban járt, vörösvári zarándokcsapat gondolata volt, hogy keresztet állítsanak Pilis hegyére, a medjugore-i kereszt mintájára. Az ötlet híre hamar eljutott Erdélybe, ahonnan a 12 m magas kereszt érkezett. Az adományozó két hétig bolyongott a hargitai erdõkben, míg megtalálta a megfelelõ fát, melyet kivágott és ideszállíttatott.

2003 decemberében Ladocsi Gáspár püspök atya szentelte fel a „Pilis Keresztjét”, mely azóta zarándokhellyé vált. Ugyancsak adományokból szeretnék felépíteni azt a kápolnát, melyet Boldogasszonyunknak szentelnek majd, és hamarosan egy gyönyörûen megmunkált székelykapu kerül felállításra a Pilisen, a határainkon túli magyarok ajándékaként.

(A népi kezdeményezésre indított terv méltó emléket kíván állítani, kizárólag adományokból, Pilis történelmi hagyatékának. A felajánlásokat a Pilisvörösvár és Vidéke Taka-rékszövetkezet "Történelmi Pilisszántóért" 65700031-10810226-os számlaszámon fogadják köszönettel).

Országok országa,
Törvénytudás népe,
Napkelet s Nyugat közt
A világnak fénye,
Nagy a te nemzeted,
Nagy a te végzeted,
Oly messze magasztos,
Hogy föl sem érheted.

Mint a magas mennyég,
Szíved mérhetetlen,
Életed gyökere
Szent és sérthetetlen,
Hegyek, árnyas erdõk,
Hõs föld büszke népe,
Ez a te végzeted
Õsi öröksége:

Erõs, gazdag vár vagy,
De az örök törvényt,
Amit Isten rád rótt,
Vállalnod kell önként,
Hogy beteljesüljön
Gyõzelmes végzeted:
Úr oltára te vagy,
Emeld fel a fejed!

A Pilisvörösvári Hagyományõrzõ Egyesület felhívja a város polgárainak figyelmét arra, hogy a Kápolnák könyve, Pilisvörösvár címû kiadványa továbbra is megvásárolható a városi könyvtárban és a könyvesboltban.

Pilisvörösvár öt mûemlék jellegû kápolnáját õseink annak idején nagy áldozattal építették fel, a jelenlegi egyházközségi vezetõség szintén nagy gondot fordított állagmegóvásukra, felújításukra.

Kiadványunk magyar és német nyelvû szöveggel, 34 színes fényképpel jelent meg. Ajánljuk a könyvet az ifjúságnak is, mivel a vallásos néprajz ismerete fontos és hasznos, nemcsak vallási, de kulturális szempontból is.
Megvételével jótékony célt szolgálnak. Szíves támogatásukat elõre is köszönjük.

Részlet dr. Szilárdfy Zoltán mûvészettörténész pap 1991. augusztus 10-én a Segítõ Szûz Mária (Mariahof) kápolnában mondott beszédébõl:

Dicsértessék a Jézus Krisztus! Szeretettel köszöntöm a kedves testvéreket, akik most itt összejöttünk Buda környékének legkedvesebb kápolnájában. Nagyon jelentõs kápolna, kívülrõl ugyan egyszerû, de mind a története, mind az oltárképe sokatmondó... Ma megnyílt ennek a kis kápolnának az ajtaja, és a ti elõdeiteknek, õseiteknek a hitét, Mária iránti szeretetét dokumentálja a maga mûvészetével ez a kis oltárkép, különösen akkor, ha magatokévá teszitek ennek a kápolnának a történetét.

Ma Boldog XI. Ince pápának van a napja, akinek szobra van a várban, és tér is van elnevezve róla. Õneki köszönhetjük, hogy 1786-ban megszabadult Buda környéke a török rabigájától. Akkor rendelkeztek úgy, hogy hozzanak be az elpusztult országba embereket Németországból, Horvátországból, Szlovákiából, hogy ismét legyen virágzó kultúra, legyen hitélet, legyen szép társadalom az ország közepén. Akkor kezdõdött ez Pilisvörösváron is, amikor az õseitek bejöttek ide, de nem üres kézzel és nem üres szívvel. Az õsök magukkal hozták mély vallásos lelkületüket – azt nem lehetett kinn hagyni, az a szívükben volt. Hozták magukkal képeiket, szobrocskáikat, amit csak fel tudtak pakolni azokban a nehéz idõkben, és hozták magukkal két munkás kezüket, amellyel ma is bizonyítják ország-világ elõtt, hogyan kell szépen, szorgalmasan úgy dolgozni, ahogyan Szent Benedek tanítja: „imádkozzál és dolgozzál”... Mert azt a két kezet, amelyet ti felhasználtok munkára, azt össze is tudjátok kulcsolni imára, és ezért tudtatok eddig is produkálni és dolgozni, mert tudtatok imádkozni. E kettõ összefügg egymással.