Vörösvári Újság Online

Vörösvár és környéke hajdani református lelkésze, Margittai József
özvegyének, Márta néninek 90. születésnapjára

Az idõs angol miniszterelnököt, Churchillt arról faggatták a kíváncsi újságírók, milyen volt az ifjúkora. Az interjú végén egyikük megkérdezte, ugye szeretne újra fiatal lenni. Nem kérem, hangzott a válasz, én öregebb szeretnék lenni.

A bölcs nyilatkozat fényében kétféle embert látunk: olyat, aki öreg, és olyat, aki szeretne öreg lenni.

Ámde az öregkornak megvan a maga adója. Ezt egyre jobban tudjuk mi, hetvenen felüliek, és majd megtudják õk is, akik szeretnék megérni, hogy öregebbek legyenek. Jogosan vetette föl szellemes kérdését a magas életkorban elhunyt magyar írónõ: Miért érdemes élni, amikor már nem érdemes élni?

Erre két választ lehet adni. Van ugyanis legalább két olyan feladat, amelyet kizárólag csak öregek tudnak elvégezni.

Elõször is kitõl mástól várhatnának a fiatalabbak kiérlelt bölcs élettapasztalatokat, mint az öregebbektõl?

Igaz, öregedvén leszerelést élünk át, fizikai létünk külsõ fegyverzetét sorban lerakjuk: hallásunk tompul, szemeink homályosulnak, mozgásunk veszíti rugalmasságát. Az élet súlypontja a külsõ kellékekrõl mindinkább belsõ értékekre tevõdik át, olyanokra, mint az emlékek, a lepárolt tapasztalatok, a kapcsolatok ápolása. Ekkor teremnek a mesélõ kedvû nagyapák, nagyanyák.

Amíg a magyar családokban három nemzedék élt együtt, addig a fiatalok természetes egyszerûséggel észrevétlenül sajátították el az idõsebbektõl a mesterfogásokat. Ma tudatosan kell törekedni rá, hogy a családban mennél többször találkozzanak a gyerekek - felnõttek - öregek. Egy-egy ilyen alkalommal a kis unokák még a játékukat is otthagyják, ha valamelyik „nagyi” mesélni kezd. Ma az élet jobb minõsége érdekében több mesélõ kedvû, az élettapasztalatokat oldott gyermekszerûséggel átadó nagyszülõre van szükség.

Természetesen nem kell ahhoz unokának lenni, hogy hallgassunk az idõsebbek jó tanácsára.
Egy nyugdíjas bíró saját tapasztalata alapján felhívta ötven év körüli lelkészének figyelmét, hogy most érdemes leszokni a dohányzásról, mert késõbb már nehezebb lesz. Azóta a lelkész is, megfogadva a tanácsot, ezt ajánlja másoknak.

Egy idõsebb tanítónõ a fia esküvõje elõtt elújságolta fiatalabb kolléganõjének az örömhírt, és hozzátette: én imádni fogom a menyemet. A recept jól bevált ott is és késõbb itt is, sõt szépen terjed azóta is barátnõi körökben

Sok olyan nagyszülõ van, aki kézen fogva hozza magával unokáit a templomba. A szülõk nagy része nem érezte át ennek jó ízét a megelõzõ sivár években, de a nagyszülõk többsége tapasztalatból tudja, hogy embertársi szeretet és istenhit szorosan öszszetartozik, és az út mindkettõ felé leginkább a templomon át vezet. Hát még ha arról is szólunk, hogy életünk egyik-másik fordulópontján hogyan tapasztaltuk meg az Úr segítségét! Talán az istenélmények kötnek össze belül legjobban a mieinkkel.

A tapasztalatok átadása mellett csak az öregek tudják bemutatni, hogyan kell megöregedni. Vannak öregeket tisztelõ társadalmak, ilyen például Japán, Abházia, ahol nem teszik õket elfekvõbe, otthon öregednek meg, figyelmesek irántuk, nem csak külsõleg hajolnak meg elõttük, s ott a legmagasabb az átlagéletkor. A fiatalabbak igazában önmagukkal is jót tesznek így, hosszabb távon.

2004-ben elköszöntünk két 100-on túli öregünktõl, a 101 éves Károly bácsitól, aki nyugdíjas korában megszervezte a magyar gyülekezetek lepra-misszióját és küldte Afrikába és Ázsiába az asszonyok kötötte, sebre való fáslikat. Juliska néni 107 éves volt, és tavaly még kapálni láttuk õt a virágoskertjében. Az értelmes munka jellemezte õket és adott életkedvet nekik mindhalálig, nekünk pedig példát arról, hogy nem kell öregkorunkra feleslegesnek tartani magunkat.

Házasulandóknak szoktuk mondani jegyesoktatás alkalmával, hogy hosszútávra kell berendezkedni házasságkötéskor, és az egyéb tanulnivalók mellett – mint hogy miképpen neveljük születendõ gyermekeinket, hogyan oldjuk fel az elkerülhetetlen feszültségeket – nem hiányozhat az sem, hogyan lehet szépen együtt megöregedni. A skótok nagy költõje ezt írja róla:

John Anderson, szívem John,
valaha együtt vágtunk a hegynek,
volt víg napunk elég, John,
szép emlék két öregnek.

Lefelé ballagunk már
kéz - kézben csöndesen,
s lent együtt pihenünk majd
John Anderson, szívem.

Eljön tehát egyszer az idõ, amikor azt is bemutatjuk, hogyan kell továbbmenni a létnek földi tartományából minden görcsös ragaszkodás és önsajnálat nélkül abba a hazába, amelyrõl Urunk Jézus tanított, s amelynek küszöbére érkezve egy öreg ír apáca naplójából ezt az imát másoljuk ki olyanoknak, akik már öregek és olyanoknak, akik majd egyszer öregek szeretnének lenni:

Igen Uram, érzem, megöregszem. Kérlek, õrizz meg engem mindattól, ami az öregeket kiállhatatlanná teszi. Védj meg a fecsegés hajlamától, ne engedd azt hinnem, hogy éppen én vagyok az, akinek minduntalan mindenkihez szólnia kell. Add meg a hallgatás örömét, a belátást, hogy idõnként nincs igazam. Szabadíts meg attól a hiú vágytól, hogy mások ügyeit épp nekem kell rendbe tennem. Tégy engem segítõkésszé, de ne legyek se izgága, se zsarnok. Adj türelmet, hogy meghallgassam mások szenvedését, de tégy pecsétet ajkamra, ha egyre növekvõ fájdalmaimról vagy törõdöttségemrõl ejtenék szót. Add, Uram, hogy higgadt és békességes legyek, ne pedig furcsa, ideges, túl pedáns. Add, hogy belenyugodjam lassú testi-lelki fogyatkozásomba, hogy az embereket és dolgokat elnézõen ítéljem meg, ne pedig megkövesedett elõítélettel. Add, hogy ne legyek szenvedélyes bírálója azoknak, akik engem nem kedvelnek. Add, Uram, hogy ne õrködjek jogaim fölött aggodalmasan, hiszen tudom, hogy mindez semmiség a Végtelen árnyékában. Add, hogy ne legyek mohó maradék örömeimben, hanem alázatosan engedékeny. Végül: ne engedj elmagányosodnom. Hiszen tudod, nekem is szükségem van egy-két jó barátra.