
Ahová vágyunk, s ahová érkezünk
Gáborházi Károly festményei
Magas, szikár ember volt, halk szavú és mintha mindig kissé bánatos. De a szíve jósággal volt tele, s ecsetje nyomán naiv báj és harmónia áradt szét a vásznakon. Nagy mûvész válhatott volna belõle, de sors meggyötörte, megtörte és elejtette. Nem lett országos hírû festõvé, de így most már örökké a miénk maradhat, ki finom ecsetvonásokkal gazdagított sok száz gyermeki lelket: tanítványait, s kevés számú képével is õszinte örömet és megnyugvást szerez nekünk, akik nap mint nap görcsösen keressük a tûnõ boldogságot.
Édesapja, Gärtner Viktor, magyarországi németként látta meg a napvilágot, majd Németországban próbált szerencsét. Tehetséges ember volt, kitûnõen zenélt, festett. Kölnben képzõmûvészeti tanulmányokat folytatott, ám végül visszatért Magyarországra. A vörösvári bányában kapott munkát. Megnõsült, s a Kálvária utcában épített házat. A bányászokat akkoriban erõsen agitálták, hogy magyarosítsák a nevüket. Így kapta Gärtner Viktor három fia is azután a Gábor-házi nevet. A három fiú közül ketten is örökölték apjuk mûvészi hajlamait.
Az egyik testvér belsõépítész lett, Károly pedig rajztanár.
Az 1920-ban született Károly már három-négyéves korában nagyon ügyesen rajzolt és festett, iskolás korában pedig nem múlhatott el tanév anélkül, hogy valamilyen díjat ne nyert volna.
 |
| Az Iluska-forrásnál (1982) |
Középiskolai tanulmányait a községi elöljáróság is támogatta. Az érettségi után az Iparmûvészeti Fõiskola festõ szakán folytatta tanulmányait. Tanárai nagyon tehetségesnek tartották. A fõiskola elvégzése után arra biztatták, menjen Olaszországba, s fejlessze ott tovább festészeti tudását. Az olaszországi tanulmányutat azonban meghiúsította az akkor már javában tomboló világháború: 1943-ban behívták katonának. A szépen induló mûvészi karrier derékba tört.
Két éven át harcolt a keleti fronton, átélve a háború minden borzalmát. A sors különös kegyetlensége, hogy a háború utolsó hónapjában, a békekötés elõtt néhány nappal került orosz fogságba, ahonnan csak hat év után szabadult.
A fogságban is festett, az orosz tisztekrõl, õrökrõl készített portréiért kenyeret kapott. A túlélést jelentõ plusz élelmet azután szétosztotta azon bajtársai között, akik nehezebben viselték a fogság megpróbáltatásait.
 |
Processzió
(1982) |
(A család ma is õriz egy Németországból érkezett levelet, amelynek írója el nem múló háláját fejezi ki utólag is azért, hogy egykori fogolytársa megmentette õt az éhhaláltól.)
A 8 év háború és fogság nagyon megviselte õt, fizikailag és lelkileg leromlott. A hajdan fényes karrier elõtt álló mûvész megtört ember lett, mély pesszimizmusba sülylyedt.
Aztán mégis talpra állt, dolgozni kezdett. Elsõ munkahelye a szent-iváni bányaüzem volt, ahol a térképészetnél alkalmazták. Késõbb elvállalta a szentiváni kultúrház igazgatását.
1953-ban megnõsült, felesége, Margit néni, óvónõ volt, aki a Templom Téri Óvoda vezetõjeként ment késõbb nyugdíjba. Kezdetben egy kis szolgálati lakásban éltek a Templom téren, majd a Kápolna utcában építettek családi házat. Két gyermekük született, Margit és Károly.
Mintegy kárpótlásaként a derékba tört mûvészi pályájáért Károly bácsi a tanári hivatást kapta cserébe: 1964-tõl haláláig a Templom téri iskolában dolgozott rajztanárként. (1982-ben rövid idõre e sorok írója is a kollégája volt. – a szerk.)
 |
Madarak és fák napja
(1982) |
Nagyon élvezte a tanítást, sok érzékeny gyermeki lelket fordított a mûvészet értékei felé. Osztályfõnök is volt, diákjaival gyakran kirándult a környezõ hegyekbe. A természet szépsége mindig lenyûgözte, s ez a természet iránti csodálat és megrendültség festményein is tükrözõdik.
A nyolcvanas évek elején alattomos betegség támadta meg a torkát, egyre többet köhögött, a tanévet – nyolcadikos osztályfõnök volt – már nehezen fejezte be.
Kórházba került, megmûtötték. A mûtét után még egy évig élt.
Életének utolsó hónapjaiban szinte csak a festészetnek élt. Ahogy fogyott testi ereje, úgy ívelt magasra mûvészete. Legszebb festményei ekkor készültek. A Kápolna utcai házból már nem mozdult ki, legtöbbször emlékezetbõl festette meg a pilisi tájat, elevenítette fel a falu életének eseményeit. Nagy veszteség számunkra, hogy az ecset kihullott a kezébõl. Sok szép kép születhetett volna még…
Nem érhette már meg mûveinek azt a gyûjteményes kiállítását sem, amelyet 1983 nyarán rendeztek meg a kultúrházban.
 |
Nagymise elõtt az 1930-as években (1982)
A templom mögött látható a sok
ablakos
grófi kastély |
Gáborházi Károly festményei tiszták és természetesek. Nincs bennük semmi sallang, semmi cifraság, semmi erõltetettség. Alakjai olyan harmonikusan illeszkednek a térbe, mintha maguk is a pilisi táj részei lennének. Az emlékezetbõl festett képek nem a valóság centiméterre pontos ábrázolásai, hanem inkább újrafogalmazásai, s ezek ezáltal emberibbek és emelkedettebbek.
E képeken a festõ mintha megtalálta volna az elveszett idõt és az édenkerti harmóniát. Képei nosztalgikus vágyódások egy nem létezõ világ után, amelyre egész életünkben vágyunk, s ahová soha meg nem érkezhetünk.
A Kápolna utcai ház, amelyben ma Károly bácsi özvegye és fiának családja él, televan a hajdani mûvész-tanár-ember festményeivel. Az Iluska-forrásnál játszó gyerekek, a Szent János-tó, a mise után beszélgetõ emberek, a hajdani grófi kastély, a Kálváriáról érkezõ áhítatos körmenet képi emlékei fogadják az oda látogatókat.
De szép, de jó is lenne, ha több mint két évtized után a nagyközönség ismét láthatná e mûveket egy gyûjteményes kiállítás keretében.
Fogarasy Attila
A szerkesztõ köszönetet mond Gáborházi Károly özvegyének, Margit néninek, hogy felelevenítette nekünk férjének életútját, és megengedte, hogy festményeinek reprodukcióit közzétegyük. Köszönet Török Istvánnak a festményekrõl készített fotókért, amelyek teljes számban megtekinthetõk a www.vorosvar.hu weboldalon.
IMPRESSZUM:
Copyright © Pilisvörösvár Város Önkormányzata
e-mail
Szerkesztõ: Schuck Béla e-mail