 |
A nagy vezér aranyszobra
Útibeszámoló Észak-KoreárólÉszak-Korea a világ egyik legkülönösebb és legelzártabb országa. Személyi kultuszról, fegyverkezésrõl, nukleáris kísérletekrõl, államilag irányított terrorról, éhínségrõl, nyomorról szólnak a ritka tudósítások a kommunizmus ezen egyik utolsó bástyájáról. Török István vörösvári sportlövész egy Phenjanban rendezett versenynek köszönhetõen járt Észak-Koreában 1986 októberében. Az akkor tapasztaltakból most felvillant számunkra néhány emléket, ezzel is árnyaltabbá téve a távoli országról kialakult képet:
Egy a sok emlékmû közül Két hetet töltöttem akkortájt Észak-Koreában. Egy olyan szocialista nemzetközi versenyre érkeztem, amelyen a sportlövészek krémje volt hivatalos: cseh, jugoszláv, szovjet, NDK-s, magyar és koreai versenyzõk kaptak rá meghívást.
Az ország teljhatalmú vezetõje akkor még a 70 éves Kim Ir Szen volt. Mindenütt hatalmas és pazar képek, szobrok, emlékmûvek hirdették a nép vezetõjének dicsõségét. Egészen elképesztõ volt például egy arannyal befuttatott hatalmas szobor, amely a nagy vezért ábrázolta. Jártunk aztán egy kilátóban is, amelyet születésének 70. évfordulójának tiszteletére építettek: az égnek törõ alkotást annyi márványlappal burkolták, ahány napot az ország vezetõje addig élt. „Megejtõ” volt az az óriási kép is, amely egy mitológiai jelenetet ábrázol a következõ címmel: A forradalom után viszszatért nagy vezérünk letekint a hegyrõl.
Nemcsak a Kim Ir Szent ábrázoló mûvek voltak pazarak, hanem az összes középület is. Jártunk a phenjani színházban is, amelynél szebbet, csillogóbbat addig sohasem láttam. Az elõadás már korántsem volt olyan pazar: egy katonazenekar és kórus mozgalmi dalokat adott elõ…
Az épületekben és a széles utcákon, hatalmas tereken – ahol ritkaságszámba ment egy-egy autó – mindenütt lágy, andalító zene szólt. Az épületek pasztellszínûre vannak festve. Ez a kép meg is maradt bennem: Észak-Korea, a pasztellszínû ország…
Vendéglátóink mindent megtettek azért, hogy a fõvárosnak ezt a csillogó arcát megismerhessük.
Ugyanakkor tapasztalhattuk Észak-Korea másik, szürke arcát is. A középületekkel szemben ugyanis a lakóépületek lerobbantak és zsúfoltak, az emberek pedig nagyon szegények. Egy ház ablakán véletlenül bepillantva a következõ látvány tárult elém: a panelház szûk kis szobájában gyékények voltak leterítve, azon ültek vagy feküdtek a család tagjai. Bútorok egyáltalán nem voltak a szobában.
A családok jó esetben épp hogy a mindennapi betevõt meg tudták keresni, „luxus” dolgokra nem tellett. Persze ez nem is csoda, mivel akkoriban a dolgozók a fizetésük 75 %-át fel kellett hogy ajánlják a nagy vezérnek. (Nyilván újabb aranyozott szobrokra és kilátókra.) Azt nyilván fölösleges is mondanom, hogy az országban jegyrendszer volt.
A lakásokban az energiával is ugyancsak spórolhattak, ezt abból lehetett látni, hogy sötétedés után a fiatalok az utcai lámpák fényénél tanultak.
Hétvégi közmunkára gyülekeznek a phenjaniak Vendéglátóink elmondták, mi az útja-módja annak, hogy az ott élõ emberek netán mégis hozzájuthassanak néhány luxus-cikkhez.
Ha például valakinek égetõ szüksége volt egy szovjet gyártmányú Sokol-rádióra, elõször is nagy tisztelettel szólt a felettesének. Az továbbadta a dolgozó kérését a maga felettesének, és így tovább, míg a kérés eljutott az üzemi tanácsig. Akkor a testület összeült és megvitatta, kiutalják-e a rádiót a dolgozónak…
Hétvégeken az emberek közmunkát végeztek.
A szálloda ablakából is láthattam, amint az épület elõtt hatalmas tömeg gyülekezik fegyelmezetten, majd amint az emberek megkapták a szerszámokat, egymás után elindulnak a város különbözõ részeibe – természetesen gyalog.
A szállodánk egyébként – a többi középülethez hasonlóan – szintén fényûzõ volt. Egyszer véletlenül benyitottunk egy szobába, amely tele volt magnetofonokkal. Nem számoltuk meg, de rögtön sejtettük, hogy pont annyi készülék lehet a szobában, ahány szoba a szállodában.
Rögtön utána tûvé tettük a szobánkat, hogy megtaláljuk a berendezést, amivel lehallgattak minket. Sikertelenül. A poloska továbbra is jól megbújt valahol. Ezután már érthetõ volt számunkra, miért nem tudunk úgy elmenni valahová, hogy ne legyen körülöttünk legalább egy koreai. Még a liftbe sem tudtunk „kísérõ” nélkül beszállni.
Szólnom kell még az emberek mentalitásáról. Azt tapasztaltam, hogy minden nehézség és szegénység dacára az emberek nagyon barátságosak, vendégszeretõk és rendkívül fegyelmezettek. Az emberek például sorba állnak a busz beérkezése elõtt, s csak annyian szállnak fel a buszra, ahány ülõhely van. Aki nem fér fel, türelmesen megvárja a következõ járatot… El tudják ezt képzelni nálunk, Magyarországon?…
Ilyen volt tehát tizenvalahány évvel ezelõtt Észak-Korea Török István szemével nézve: pasztellszínek és kínzó szürkeség, pazarló csillogás és kétségbeejtõ nyomor, hazug szólamok és õszinte kedvesség, központilag irányított félelem és az ember veleszületett hite a szebb, emberibb, szabadabb életben. Amely életet ez a sokat szenvedett, elbutított és arctalan masszává tett nép már ugyancsak megérdemelne.
F. A.
