12. oldal Egyház
XVI. Benedek pápa a szeretetről
Félelem, remény, szeretet
Ha a remény és a szeretet kapcsolatáról beszélünk, érintenünk kell a félelem témáját is. A félelem a remény szülötte, amely képtelen elviselni a várakozást a szeretet kikényszeríthetetlen ajándékára. Így lesz a reményből félelem, abból pedig biztonságra törekvés, hogy semmi se maradjon kétségben. Ebben az esetben nem a szeretet győzi le a félelmet; az önelégült ember ugyanis nem bízik meg a „csak” párbeszéden alapuló biztonságban. Ha ez a kiindulópont, akkor a félelmen nekem magamnak, egyedül kell úrrá lennem, másoktól függetlenül.
A bizonyosságra való törekvés az „én” totális érvényesítésén alapul; nem merészkedik önmagán kívülre, nem mer másra hagyatkozni. Ez a szeretet hiányának próbája. Ezzel a félelemnek az a módja áll szemben, amelyik nemcsak összeegyeztethető a szeretettel, de szükségszerűen következik belőle: attól félünk, hogy megsértjük a szeretett személyt, vagy saját hibánkból mi pusztítjuk el a szeretet alapjait. A liberalizmus és a felvilágosodás el akarja hitetni velünk, hogy létezik félelem nélküli világ, azt ígéri, hogy eloszlat mindenféle félelmet. Száműzni kívánja a várakozást, a másikra utaltságot és az ebből adódó feszültséget, ami pedig a remény és a szeretet lényegéhez tartozik. Aki ily módon „szabadítja meg” az embert a félelemtől, az „megszabadítja” a reménytől és a szeretettől is.
„A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme” (Péld 1,7) – az Írásnak ez a kijelentése mind a mai napig igaz. Teremtmény mivoltunkból, különösen a bűnbeesésből következik, hogy bűnt tudunk elkövetni, és ez a bűnre való hajlandóság a helyes és egészséges félelem ontológiai oka. A keresztény nevelés nem irányulhat a félelem minden fajtájának kiirtására. Ha ezt tenné, ellentmondásba kerülne azzal, ami az emberi nevelés feladata, hogy megtisztítsa a félelmet, helyére illessze, beleolvaszsza a reménybe és a szeretetbe, hogy azok segítsék és őrködjenek felette. Így növekedhet a valódi bátorság, amelyre félelem nélkül nem lenne szükségünk. Ha valaki azt állítja, hogy maradéktalanul eloszlatja a félelmet, az tagadja a létünk üdvösségét és sértetlenségét fenyegető veszélyeket; az elfojtott, helyét nem lelő félelem újra meg újra felbukkan az elemi szorongás képében. (...)
Korunkban, amely elvette az embertől az üdvösség és a bűn félelmét, tehát úgymond megszabadította őt a félelemtől, új félelmek burjánzanak, és nemegyszer a tömegpszichózis alakját öltik magukra: félünk a betegségektől, technikai hatalmunk következményeitől, a lét ürességétől és értelmetlenségétől. Gondoljunk csak a Csernobilt követő zaklatott reakciókra! Ezekből lemérhető, hogy az emberi szív mélyén megbúvó zabolátlan félelem bármely pillanatban értelmetlen robbanással felszínre törhet. A felsorolt szorongások a halálfélelem, a véges lét miatti rettegés álarcai. Az effajta rettegés és félelem akkor következik be, amikor az ember szeretet helyett eleve szorongással szembesül a végtelennel, és úgy véli, hogy szorongását a végtelen tagadásával sikerül eloszlatnia. Ám a végestől való félelem ijesztőbb és vigasztalanabb, mint a végtelen félelme, hiszen benne elrejtve vár ránk a vigasztalás titka.
„Szent László, védj meg minket!”
Június 27-én ünnepelték Szent László királyunk napját. Emlékét főként a régi, nagy Magyarország határvidékén őrzik, az ellenségtől védő szentként, Erdély fővédőszentjeként tisztelik.
Egy Moldvában élt krónikaíró, bizonyos Miron Costin örök emléket állított Szent László királynak, mikor megírta dicső tetteit. Nála olvashatjuk, hogy mikor 1068-ban az úzok és a hozzájuk csatlakozó besenyők betörtek a magyarok szeretett hazájába, Szent László seregével nagy csatában ellenállt nekik. Ellenségének seregéből ezrek hullottak el, a megmaradtak pedig menekülni kezdtek. Történt pedig, az észak erdélyi Kerlés község melletti, Cserhalom nevű hegynél, hogy az egyik menekülő egy ifjú leányt ragadott fel lovára. A magyarok vezére, ezt látván, nyomukba eredt, s megszabadította az elrabolt magyar leányt. Szent László és serege a megfutamodott, ellenséges katonákat a Kárpátok keleti lejtőin túlra, egészen a Moldvát átszelő folyóig üldözte. Itt a király leszállott lováról, s hogy szomját enyhítse ivott a folyó vizéből. Ezután így szólt embereihez: szeretem, szeretem… Azóta e folyót Szeretnek nevezik.
Úgy tartják, Magyarországnak nemesebb szívű, vitézebb királya nem volt Lászlónál. Halála után az egyház a szentek közé iktatta, a nép kegyelete pedig a félistenek sorába emelte. A róla szóló csodás legendák pedig apáról fiúra szálltak, s maradtak meg mind a mai napig. Egy alkalommal, mikor a seregének elesége elfogyott, imádságára egy egész csorda vad jelent meg, máskor pedig, szomjazó harcosainak, kardjával vizet fakasztott a sziklából. A Nagyvárad melletti Püspökfürdőről pedig az a legenda járja, hogy lovának patkói nyomára eredt fel vize. De lejegyezték azt a csatáját is, ahol az ellenség katonái cselhez folyamodva, aranypénzeket szórtak el, hogy míg a magyarok a pénzek összegyűjtésével bajlódnak, azalatt ők elmenekülhessenek. De László király imájára az aranypénzek hitvány kavicsokká változtak, és csapata az ellenséget leverte. Emlegették sokat a tordai hegy ormán történt csodát is, mikor az őt üldöző ellenség alatt meghasadt a hegy, és a magyarok megmenekültek.
Szent Lászlót a történelemkönyvek igazságos, de keménykezű uralkodónak írják le. A folytonos háborúk alatt az országban elharapózott rablás megakadályozására szigorú törvényeket hozott. Elrendelte, hogy még a legkisebb lopást is orrlevágással, illetve megvakíttatással, a lopás megismétlése esetén pedig halállal büntessék. Törvénybe foglalta továbbá, hogy a bűnösök ügyét három nap alatt letárgyalják, a perlekedéseket a lehető leggyorsabban elintézzék. Mindeközben a moldvai kunok 1091-ben és 1092-ben betörtek seregeikkel az országba. László mind a két alaklommal leverte, de nem tizedeltette meg őket, hanem felajánlotta nekik az ország egy részét, ahol magyarként élhetnek. Így lettek keresztényekké, és telepedtek le a Tisza és a Zagyva közötti területen. Újjáépíttette a romba dőlt, keresztény templomokat, a régi magyar vallás szerinti szertartásokat betiltatta, és elrendelte, hogy mindenki a keresztény hitre térjen.
1094-ben Piacenzában tanácskoztak érsekek, püspökök, apátok és papok, hogy a keresztény világ minden fejedelme sereget állítson, s egyesítve erőiket Jeruzsálem meghódítására induljanak. A százféle népből álló, hatalmas sereg élére László királyunkat választották, aki elfogadta a sereg vezetését. De mielőtt a hódító hadjárat megkezdődhetett volna, László király elhunyt. Az országban három esztendeig tartó gyászt rendeltek el. Hamvait Nagyváradon helyezték örök nyugalomra. László királyt az egyház szentjei sorába emelte, és énekei között, himnusszal emlékezik meg róla: „Áve, égi Király híve, / királyoknak gyöngye, éke, / László, mennynek sorsosa! / Ég királyát hűn követted, / országunkat védelmezzed, / légy hazánknak bajnoka!” Ábrázolásai főként középkori templomok falfestményein jelentek meg, melynek egyik legszebb példája a 1300-1330 közötti velencei freskó. Általában páncélosan, köpenyben, karddal, koronával, országalmával, vagy kedvenc fegyverével, a bárddal jelenítették meg. Személyében látták megtestesülni a lovagkirály eszményét, mely napjainkban is elevenen él.
Vörös Ildikó
