7. oldal Személyes történelem
Amit a nagyszüleim meséltek
Iskolai esszé családtagok visszaemlékezése alapján
Altbäcker Józsefné, szül. Krupp Mária visszaemlékezése
1945-ben befejeződött a háború, és mi vártuk haza apámat, de nem jött, csak egy évvel később. Akkor viszont nagy volt az öröm. Fogarasy Miska bácsi jött haza először, és azt mondta, hogy a következő vonattal érkezik a Krupp Móci bácsi. Mi már korán reggel kimentünk az állomásra, és amikor fütyülve megérkezett a vonat, Erzsi (a húgom) meg én édesapám nyakába ugrottunk és sírtunk. Azt hittük, most már minden jobb lesz, de ez koránt sem volt így.
A háború után újra vissza kellett volna menni az iskolába, amely abban az időben a mozi utcai ovi helyén működött. De miután az első nap ellopták a barátnőm táskáját, úgy döntöttünk, hogy megelégszünk az öt általánossal. Senki sem küldött vissza, inkább örültek, hogy valaki Erzsire is vigyáz.
|
| Sodró Eliza anyai nagymamájának családja |
1948-ban voltak a kitelepítések a környező falvakból. Solymár, Csaba, Üröm… Szerencsére a vörösvári svábok itt maradhattak a bánya miatt. De édesapámra ráfogták, hogy német állampolgár, mert Németországban szolgált, és azt mondták, hogy ha nem takarodunk ki azonnal a házból, akkor teherautóval visznek minket Oroszországba robotolni. Mi kaptunk Szántón egy háznak nem nevezhető vityillót, de apukám azt mondta, hogy „Lissi! Mi ide nem költözünk be, még a végén rászakad ennek a rozoga viskónak a teteje valamelyik gyerekre.” Így hát Pihl bácsi adott nekünk egy szobát és ott laktunk 5 évig. A mi szép házunkba pedig beköltöztettek egy kedves, idős tót házaspárt a felvidékről, akik amint lehetett, elmentek Németországba a gyerekeikhez. Így kaptuk vissza a házunkat. Akkor én már férjes asszony voltam, de az elmúlt 5 évben rengeteget szenvedtünk.
A bort, amit fáradságos munkával készítettünk, el kellett ásni, vagy be kellett rejteni a szénakazalba, különben megfizethetetlen mennyiségű adót kértek utána. Egyszer lebuktunk. Akkor apukám éppen nem volt otthon. Két orosz katona megtalált egy hordó bort és pofátlanul a képünkbe röhögtek, hogy ők ezt most megisszák. Vitték egy darabon, de aztán úgy döntöttek, hogy segítséget kérnek. Ekkor az anyukám végtelen haragjában egy fejszével lesújtott a hordóra, mi pedig szaladhatunk, nehogy elkapjanak bennünket.
Ha valami már kellett, azt is magunknak termeltük. Pl.: tyúk, kacsa, liba. Csak akkor volt baj, ha valami nyest vagy menyét megfojtotta őket. Édesanyám „orosz kémek”-nek nevezte ezeket az állatokat. Ilyenkor kénytelen voltam a henteshez menni. Már hajnal négykor sorba kellett állni, különben semmi sem maradt volna. De ami volt, attól is irtóztunk, ugyanis fagyasztott árut adtak, és arról csöpögött a vér.
1953-ban későbbi férjem, Altbäcker József leszerelt a katonaságtól, és rögtön megesküdtünk. ő a szüleitől megtanult kereskedni, így 1953-tól maszekként zöldséges üzletet nyitottunk.
A hatvanas években sem volt jobb, mert ami kis földünk volt, azt mind be kellett adni a tsz-be. Még a lovunkat és a kocsit is elvették. Szegény Csillag mindig benézett az udvarba, ha elment a kapunk előtt.
Sodró István visszaemlékezése
Azzal kezdeném, hogy miért is lettünk mi Sodrók, amikor az eredeti nevünk Schreck volt. Nos a pontos okát senki sem tudja, de a családban ez úgy terjedt el, hogy apám a laktanyaparancsnok kérésére magyarosította a nevét. ő Sodró László alezredes volt.
A világháború utáni évekről nem sok emlékem maradt, mert akkor én még egészen kis gyerekkoromat éltem. Amiket később hallottam a családomtól, azokat elmondom. Én 1944 szeptemberében születtem. Apám ez év karácsonyán látott utoljára, majd az oroszok fogságába esett.
A kitelepítés minket is érintett. De édesanyám odaállt a kapuba egy vasvillával, hogy ha a férjét hazaengedik a fogságból, akkor ő fogja a cókmókját és a gyerekeit, aztán megy Isten hírével, de addig is, aki beteszi a lábát az ő udvarába, azt keresztülszúrja a vasvillával. Attól fogva a kitelepítők a háznak még a tájékára sem merészkedtek.
1949 decemberének az elején egy katonai ruhába öltözött bácsi szállt le a vonatról, akire ráböktek, és azt mondták, hogy „ez az apád”, amit tudomásul vettem. Akkortól volt édesapám.
Hatévesen elkezdtem iskolába járni. Akkoriban külön iskolában volt az alsó és felső tagozat. Sőt fiúk és lányok nem járhattak egy osztályba. Az alsósok közül mindenki pajtás volt és kék nyakkendővel rendelke-
zett (a pajtásokat később kisdobosoknak nevezték). A felsősök közül az ügyesebbek és okosabbak lehettek úttörők, akiknek piros nyakkendőjük volt.
Aztán jött a középiskola. A fővárosban meg a vonaton az ember sok mindent hall; így sokkal tájékozottabbak lettünk, mint valaha is voltunk. A középiskolában mindig megtartottuk az ünnepeket. A legnagyobb a május elsejei felvonulás volt, amely iskolák és vállalkozók számára kötelező volt. Sokan léggömbbel vonultak, mi pedig azzal szórakoztunk, hogy befőttes gumit használtunk csúzli gyanánt és kis drótdarabkákkal lövöldöztünk a léggömbökre. Valamivel el kellett tölteni az időt… Vasárnaponként csak akkor lehetett bemenni Pestre, ha a vonaton a kalauznak megmutattuk az igazolást, hogy például az iskolával színházba megyünk. Később már az iskolából szereztük az ilyen hivatalos papírokat. De a dörzsöltebbek már hétköznap is inkább a városban csavarogtak iskola helyett. Ezt többféleképpen meg lehetett oldani. Egyik osztálytársam barátnője az SZTK-ban dolgozott, és ő szerzett nekünk egy köteg lepecsételt orvosi igazolást. Vagy egy másik példa: egy forintért lehetett kapni gyufás skatulyában fejtetűt. Azt bemutattuk a tanárnak, aki erre rögvest „haza” engedett, nehogy a többiekre is átmásszanak. Iskolából kijövet a nyitott villamos oldalán vagy a két kocsi között „potyautaztunk” és csatangoltunk a városban. Csak arra kellett vigyázni, hogy rendőr el ne kapjon, mert akkor rögtön felírta, hogy melyik iskolába járunk és értesítette a neves és szigorú intézményt. Csalni pedig nem lehetett, mert minden iskolának volt egyensapkája. Volt, akinek Bocskai sapka díszelgett a fején, ami viszonylag jól néz ki, de mi szörnyen kellemetlenül éreztük magunkat a sárga-fekete csíkos orosz tányérsapkában.
Akárhogy is tetszettek az iskolás évek, egy dologra nem lehettem büszke: a származásomra. Volt tanár, aki úgy hívott ki a táblához, hogy „Na, Volksbundista, gyere ki felelni!” vagy „Na, sváb, gyere, mondd el svábul a leckét!”. Ezzel én még elviccelődtem, hogy még magyarul se tudom, de nem esett jól, hogy svábbogártól kezdve mindennek elmondtak.
Akkoriban a faluban összesen három tévé volt. Ha akadtak érdekes műsorok, akkor a tévétulajdonos székeket rakott körbe, mindenkitől beszedett egy forintot, és nézték azt, ami ment. Nem volt ám kapcsolgatás, de még adás sem volt folyamatosan.
Akkoriban az tudott feljebb kapaszkodni a ranglétrán, aki sportolt, vagy aki belépett valami baloldali szervezetbe. De jóapám mindig azt mondta, hogy semmilyen szervezetbe ne vegyünk részt, mert ki tudja, milyen rendszer jön még. Így maradt a sport: NB III-as labdarúgóként kijutottam Csehszlovákiába, és jó állásokat kaptam. Dolgoztam sportszergyárban és bányánál is, de végül a szakmámban helyezkedtem el, s asztalosként is mentem nyugdíjba.
Sodró Eliza
Német Nemz. Ált. Isk. 8. a oszt.
