8. oldal Magyarság
„Erről beszélni kell!”
A Trianon című film pilisvörösvári vetítésén elhangzott gondolatok a rendezőtől, Koltay Gábortól
Szeretettel köszöntöm az egybegyűlteket!
Nem tudom, tisztában vannak-e vele, hogy önök egy szamizdat vetítésen vettek részt a rendszerváltás tizenötödik esztendejében. Ha nem gondoltak volna erre, akkor ezt most nyomatékosítom. A filmnek nincs hivatalos forgalmazója. A rendszerváltás óta Magyarországon több filmforgalmazó cég is létesült, de egyik sem forgalmazza a filmet, a mi adófizető-forintjainkból fenntartott Magyar Televízió levette műsoráról (előbb ment a film egy országos romániai adón február 9-én, mint Magyarországon). Ezért a film szamizdat-vetítések formájában terjed, a rendszerváltás után tizenöt évvel! Úgyhogy azt gondolom, van miről beszélnünk! Mintha nem minden dolog lenne rendben körülöttünk ebben az országban. Valamiféle „földalatti” vetítés résztvevői vagyunk mi és még nagyon sokan hazánkban. Hála Istennek, eddig a filmet háromszázezernél is több néző látta ilyen vetítések formájában.
Elsősorban történelmi témájú játékfilmeket szerettem és szeretnék a jövőben is készíteni. A Trianon című filmnek mégis azért lett „dokumentumfilm” a műfaja, mert teljesen reménytelen, hogy ilyen témát feldolgozó játékfilmre pénzt lehessen szerezni. De itt sem egy 130 perces mozifilm jellegű változat volt az első célkitűzés. Tizennégyszer egy órás sorozat készült, amelynek a sugárzását tavaly kellett volna megkezdenie a köztelevíziónak – ez talán köztudott, mert nagyon sokat írtak róla az újságok, de néhány nappal előtte levették a műsorról. Azóta se ment le. Ami ennél sokkal fájóbb, hogy a Duna Televízióban sem vetítik, pedig jól tudjuk, hogy ez a csatorna Trianon nélkül nem is létezne, e nélkül nem is lenne szükségünk rá. Úgyhogy, „dühömben” készítettem ezt a ma este látott változatot, kifejezetten azért, hogy a témát a közönséghez el lehessen juttatni.
A meglévő műsorfolyamból kiemeltük a legfontosabb részeket, gondolatokat, nevezetesen, hogy Trianon nem egy nyolc évtizeddel ezelőtti múltba vesző esemény csupán, hanem egy folyamat, amely gondolati ívnek a másik végpontja a mindenkori jelenben van. Ahogy azt Tőkés László püspök úr is megfogalmazza a filmben, Trianon óta békés népirtás tanúi vagyunk, amely egyszerre folyt és folyik gyakorlati és szellemi téren. Trianon és a versailles-i békerendszer nélkül Európa történelme egészen másként alakult volna, nem jön létre a fasizmus, nem lett volna második világháború, és nyilvánvalóan nem kerültünk volna szovjet befolyási övezetbe. Tehát e nélkül nem következik be mindaz a gyötrelem, iszonyatosan sok fájdalom, megoldatlan, súlyos társadalmi probléma, és a nemzet teljes szétesése, amelynek jelen pillanatban is tanúi vagyunk. Voltaképpen ezért készítettem ezt a filmet.
1983-ban eltökéltem, ha lehetőségem lesz rá, magyar történelmi filmeket fogok készíteni. Abban az évben készítettük az István, a királyt, és az egyáltalán nem várt, eufórikus közönségfogadtatás életem végéig emlékezetes marad. Nagyon ritkán fordul elő, amikor a produkció és a közönség együtt lélegző, együtt érző, együtt gondolkodó közösséggé válik. Szerencsés voltam, hogy velem a pályám elején megtörtént mindez. Amikor az előadás végén a kifeszített magyar zászló a Királydomb horizontján végigvonult, hatalmas tapsorkán fogadta, az emberek sírtak. Persze akkoriban csak úgy lehetett felemelni a nemzeti lobogót, ha mellette volt egy vörös zászló is, amit akkor ott nem lehetett látni. Ez az emberek lelkének a mélyén forradalminak tűnő indulatokat indított el. És amikor a Szent Korona is megjelent, …! Az emberekben óriási igény van a magyar történelem őszinte megismerése iránt. Ezt lehetett ott érezni.
Ma nem csak nemzettudatunk nincs, alapvető ismeretek nélkül éljük mindennapjainkat. Nemeskürty tanár úrra figyeljünk, és számoljunk le minden illúzióval, mi már réges-rég nem vagyunk nemzet. Használjuk ezt a fogalmat nap mint nap, olvassuk az újságban, halljuk a politikusoktól, de a valóságban már nem vagyunk nemzet. Mi országlakosok lettünk csupán egy adott földrajzi területen belül, többnyire gyűlöljük egymást és veszekszünk, képletesen szólva nap mint nap egymás hátába vágjuk a kést. Nincs az a magyarságot érintő sorskérdés, amelyben egyet tudnánk érteni. Például december 5-e ügye az én felfogásom szerint nemzeti sorskérdés volt… Nem érdekel bennünket, hogy a magyarság egyre csak fogy; már rég nem vagyunk tízmilliónyian, csak szajkózzuk ezt a számot. Évente ötvenezer fővel fogy a magyarság! Huszonöt éve tartós a folyamat ez, amit a rendszerváltozás sem állított meg. A gyerekátlag a családokban az 1,3 főt nem éri el! Megdöbbentő! A fiatalok összeállnak és nem akarnak gyereket. Szülnek egyet, dísznek, mert az illik, de nem kettőt, hármat… Mert nem látnak perspektívát maguk előtt. Ugyanezek a számok határainkon túl is érvényesek. Elfogy a magyar nemzet. Ez azt jelenti, hogy a század végére ötmillió alá csökkenhet a magyarság száma. Hatalmas sorskérdés ez! Vagy valakinek éppen az az érdeke, hogy csak ennyien legyünk? Hogyan lehet, hogy a magyarság nem is tud erről, miért vannak elhallgatva ezek a tények előlünk?
Gyakorlatilag itt egy atomjaira széthullt nép él, talán foszlányaiban nemzetként is jelen van – azért másfélmilliónyian mégiscsak vagyunk, ebből kell kiindulni. Ha igazságosak akarunk lenni, több rendszerváltozás is volt a XX. század folyamán, ez mindig 180 fokos értékválságot jelentett. Ami tegnap érték volt, arról ma beszélni sem lehetett. Egy tanító nem tudhatta azt, hogy holnap is oktathatja-e azt, amit ma tanított. Itt összezavarodott, egymásra halmozott, szétzilált lelkiállapotú, súlyos értékválságban szenvedő generációk sora nőtt föl. Én is közéjük tartozom, önök is, mindannyian… Gyötörjük egymást ebben a térségben, és nincs az a nemzeti sorskérdés, amiben egyetértenénk. Ha lenne nemzet, egyetértenénk. Ha a XX. század történelmét őszintén nem beszéljük ki, nem értjük meg azt a zavarodottságot, ami körülöttünk van. Egy filmnek van egy általános jó tulajdonsága, sok emberhez eljut. Beszélnünk kell ezekről a rendszerváltásokról, a békés népirtásról, a mindanynyiunk lelkében ott leledző félelemről – ahogy Duray Miklós hazafi mondja. Most is félünk! Nyolcvan éves édesanyám minden Trianon vetítés után megkérdezi: egyben vagy még, fiam? Egzisztenciális félelemben vagyunk tartva. A munkahelyünkön már nem fogunk olyan hangosan és őszintén beszélni Trianonról, mint ahogy esetleg most tesszük. Mindenki félti azt a keveset, amije van.
Szeretném én is megérteni, mi folyik körülöttünk, de a felismeréshez csak a XX. század tanulmányozásával juthatunk el. A helyzetelemzés után tudja megalkotni jövőképét a nemzet. Milyen országot képzelünk el? Egy csökkenő létszámú, szolgáltató népet, ami a külföldnek termeli a profitot, vagy a hagyományaihoz visszatért, lelkileg is emelkedő nemzetet? Ehhez, mint filmkészítő, bizonyos felismerések tudatosításával járulhatok hozzá. Bár sokak számára fájdalmasak ezek (mert régóta tabu témák), de ezek nélkül nem jutunk előrébb. Károlyi Mihály ma is tabu téma, nem lehet róla őszintén beszélni. De említhetem az 1918-19-es forradalmakat, ami szintén tabu téma. Még én is Horthy-„fasizmusról” tanultam, több millió ember lelkébe ezt szuggerálták, ezért sokakban a mai napig így él. Az idősebbek pontosan tudják, hogy a Horthy-„fasizmus” agyrém. Én is tudom, mert foglalkoztam vele, de akkor is így él a köztudatban.
Azt pedig önök már el sem tudják képzelni, hogy a romániai köztudatban hogyan él ez. Februárban volt egy élő televíziós vita Bukarestben a film kapcsán, ahol a legnevesebb román újságírók és történészek folyamatosan Horthy-fasizmusról beszéltek, emlegették. Ezt és még hasonlókat jelentettek ki a huszonkétmilliós nyilvánosságunk előtt. Nehéz elképzelni azt a szellemi
sötétséget, ami ott van! Úgy látom, ha nem kezdünk hozzá a történelem őszinte feldolgozásához, amelyben tizenöt éves lemaradásunk van, akkor soha semmit nem fogunk megérteni. Ez nem a múltban való vájkálást jelent, mint ahogyan azt nálunk, Romániában is mondják,
csupán tudni akarjuk, hogy mi történt. 1945 óta folyik az agymosás. József Attila „Nem! Nem! Soha!” című versét (amely a filmben is szerepel) is kitörölték a köztudatból, csak 1998-ban jelenhetett meg először. Addig azt sem tudtuk, hogy ez a vers létezik. Még az Összes versei-kiadásokból is kimaradt. Ha már József Attila-év van, meg kell említeni, mi még úgy tanultuk, hogy ő a munkásosztály nagy költője volt. Ezért is döbbentem meg, amikor egyik Karácsonykor gyerekkoromban anyám elmagyarázta, hogy „istenes” verseket is írt, sőt a „Betlehemi királyokat” meg kellett tanulnom, hogy a gyertyagyújtásnál elszavalhassam. Az iskolában viszont az 1919-es népbizto-sok nevét kellett felmondanunk az ötösért, nem pedig az aradi vértanúkét. Ez is agymosás!
Sokan támadják a Trianon-filmet, bár egyetlen olyan kijelentés sem hangzik el, hogy tessék holnap Erdélyt, vagy a Felvidéket visszaadni… Ugyanis nem erről van szó, hanem arról, hogy megkeressük, vajon a XXI. században, milyen orvoslási lehetőségei lehetnek a trianoni tragédiának. Erről viszont beszélni kell! A filmben is hangsúlyozzuk, hogy nem 1920-ban, hanem már az első világháború előtt eldöntötték, hogyan kell átrajzolni a térképeket. A cél az Osztrák-Magyar Monarchia totális szétverése volt, és ezen belül is az erős államalkotásra képes Magyarország végleges meggyengítése. Hosszú idő óta érlelődő célkitűzés volt ez, Magyarországot meg kellett rendíteni. Ezt csak úgy lehetett, ha a területének döntő többségét (nagyjából kétharmadát) elveszik, és más országokhoz csatolják. A filmben a tudós Glatz Ferenc akadémikus mondja ki, hogy az 1938-41 közötti területigazítások igazságos határrendezések voltak, mert etnikai alapon történtek, hiszen döntő többségében magyarok lakta területek kerültek vissza. Miért nem lehet erről se a televízióban beszélni? Felteszem a kérdést: számos nagyhatalomnak nem érdeke-e ma is, hogy ebben a térségben továbbra is zavar legyen?
Ha – képletesen szólva – gyilkoljuk egymást, viaskodunk, veszekszünk, akkor mindig be lehet avatkozni ezekbe a vitákba, mindig gyengék, kiszolgáltatottak maradunk. 1920-ban végletesen meg akarták gyengíteni a magyarságot, amely – mint birodalmi méretű ország – még Európára is nagy hatást gyakorolt. A rendszerváltozás után nem történt meg az új Magyarország alapjainak lerakása. Nem tettük ezt meg az elmúlt tizenöt évben sem, s ez a szétzilált tudatú magyar nép tehetetlenül nézi ezt a vergődést, mert nem tudja az érdekeit fölfelé képviselni. Az emberek ezekről nem mernek beszélni, mert súlyos egzisztenciális félelemben vannak tartva. Félelmüket erősíti, hogy egy Trianonról szóló filmet ma nem lehet levetíteni a televízióban?! Mintha bűnözőket szólaltatnék meg benne, pedig „csupán” tisztességes, nagy formátumú, tudós emberek beszélnek, akik egész életükkel hitelesítették mindazt, amit Trianonnal kapcsolatban elmondanak. Bár meglehet, hogy az elvárthoz képest sokkal őszintébben szólnak, és ez roppant kellemetlen. Ha a véleményünket sem lehet elmondani, akkor valami nincs rendben körülöttünk. De hinnünk kell abban, hogy alulról fölfelé építkező szerveződésekkel nemzetté válhatunk, és változtatni tudunk majd a világon. Ha a filmet főműsoridőben levetítették volna, és ezzel sokakhoz, egyszerre több millió emberhez el tudtak volna jutni ezek a gondolatok, akkor annak hatalmas politikai ereje lehetett volna. Az emberek rádöbbentek volna, mi is történt valójában. Ezt kellett a hatalom eszközeivel megakadályozni.
Koltay Gábor Trianon című dokumentumfilmjének ingyenes vetítése (ahogy történt az A temetetlen halott, illetve Az ügynök élete című filmek esetében is) a Magyar Demokrata Fórum Pilisvörösvári Szervezetének közreműködésével jött létre, mely szervezésért köszönet illeti mindazokat, akik a filmvetítés lebonyolítását és annak előmunkálatait végezték. A vörösvári Művelődési Ház nagytermében a rendezvényt dr. Bíró Benjamin nyitotta meg, aki köszöntője után a film aktualitásáról is ejtett néhány szót. Mint elmondta, tudnunk kell tisztán látni a múltunkat, hogy ezáltal megfelelő módon értékelhessük a jelent. A film alkotója a vetítés után a közönség kérdéseire is válaszolt, s az érdekes beszélgetés több órán keresztül folyt. Szóba került a Trianon Marosvásárhelyen tervezett levetítése, melynek helyszíne a vártemplom volt, hiszen ott sem engedélyezték a moziban való bemutatását. Miközben az érdeklődő közönség bent ült, odakint a rendőrök rohamosztagai vízágyúkkal vették körül az épületet. Mikor már minden készen állt a vetítésre, egyszer csak lekapcsolták az áramot, ezért a tömeg két óra hosszat várakozott a sötétben. Mivel a filmet ily módon nem tudták levetíteni, Koltay Gábor és Raffay Ernő rögtönzött előadást tartottak Trianonról. Végül felment a szószékhez egy egyetemista fiatalember, és anynyit kért csak, hogy mielőtt elhagynák a templomot, énekeljék el közösen a Székely Himnuszt. Szívszorító érzés lehetett.
Vörös Ildikó
Koltay Gábor
1979-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakán.
Ezt megelőzően a Műszaki Egyetem építőmérnöki karán szerzett diplomát. Ahogy ő mondja, így van egy „rendes és becsületes” foglalkozása is, bár ezt sosem gyakorolta.
1981-ben készült az első mozifilmje, A koncert címmel. Ezen kívül olyan nagyszerű alkotások fűződnek nevéhez, mint az István, a király (1983), Julianus barát (1990), Atilla, Isten kardja (1993), Honfoglalás (1996) vagy a Szent László életét feldolgozó Sacra Corona (2001). Legutóbb Trianon című filmje (2004) kavart nemzetközi vihart.
Tizennyolc évig volt a Szabad Tér Színház igazgatója, ahol számos előadást rendezett, többek között klasszikus és rockoperákat.
Özönvíz után
Tulajdonképpen nekünk, vörösváriaknak nagyon kellene örülni, hogy a szélsőséges időjárástól a Pilisi-medencében aránylag védve vagyunk.
Hány és hány ember kényszerül a világban természeti katasztrófák következtében egy bőrönddel elhagyni a szülőföldjét, kiszolgáltatva menekülni, vagy földönfutóvá válni egy földrengéstől, szökőártól, özönvíztől.
Köszönetet mondhatunk a jó Istennek, hogy eddig megkímélt bennünket a borzalmaktól. Mondhatjuk, hogy szerencsés csillagzat alatt születtünk. De éppen ezért nem dőlhetünk hátra kényelmesen fotelünkben. A sajnálat nem elég, segítenünk kell!
Mi is elhatároztuk, hogy egy szombaton elmegyünk Mátrakeresztesre, az özönvíz sújtotta településre. A legtöbb háztartásban, így nálunk is sok olyan, még használható dolog halmozódik fel az évek során (ruhák, cipők, bútorok, szőnyegek, evőeszközök, egyéb használati tárgyak), melyeket nélkülözni tudunk, viszont másoknak az újrakezdés lehetőségét jelentik. Hányszor veszünk meg felesleges kacatokat, mihaszna játékokat, melyekről könnyedén le tudnánk mondani mások megsegítése érdekében. Ha megtettük az első lépést a segítség irányába, kellemes nyugalom szállja meg a lelkünket. Szívből ajánlom mindenkinek.
Megérkeztünk Mátrakeresztesre. Halott falu, kihalt utcák. A völgyben a sötét sáros főutcán emberek dolgoznak gumicsizmában, talicskákat tolva. A munkagépek dolguk végeztével sárosan pihennek az árokparton. Síri csend. Csak a hegytetőről lezúduló fekete patak zakatol, utat keresve magának. Ember nagyságú legördült kövek, vízmosások, kidőlt fák fogadnak minket. A falu, melynek lakossága egyedül vívta meg a csatát a természettel. A templomot kerestük, hogy átadjuk a helyi plébánosnak az összegyűjtött adományokat. A szegényes élelmiszerboltban azt az információt kapjuk, hogy a kultúrházban fogadják az ajándékokat.
Két fiatalasszony kedvesen fogadott, könnyes szemekkel elevenítették fel a szörnyű emlékeket. Elmondták, hogy az özönvíz napján férjeik mellig érő vízben úsztak saját udvarukban. Egy másik lakó arról számolt be, hogy a nagy erővel hömpölygő víz átcsapott az utcában lévő autók fölött, maga alá gyűrve és görgetve azokat. A faluból körénk gyűlt emberek szomorú szemei, gyűrött megfáradt arcok tekintettek ránk.
Miért? Miért éppen itt? Miután kipakoltunk, körbejártuk a vidéket. Tarvágások óriási méretekben a falu fölött. Nincs, mi megfogja a lezúduló vizet. Volt engedélyük a favágóknak? Ki tudja. Ma már mindent meg lehet tenni büntetlenül. Magánkézben van a terület. A patakmedret még soha nem szabályozták, noha állami feladat lenne.
„A miniszterelnök úr helikopteren érkezett a kárt megnézni, gumicsizmában végigment a fő utcán és távozott. A falubeliek csak magukra számíthattak” – panaszkodott az egyik falubeli lakos.
A Mátra és környéke az egyik legszebb vidéke hazánknak. Ott is dolgos magyar emberek
élnek, akiknek most a mi segítségünkre van szükségük. Pilisvörösváron nagyon sok jólelkű, adakozó keresztény ember él. A vörösvári katolikus egyház 440 000 Ft-ot gyűjtött a hívőktől az árvízkárosultaknak.
Néha azonban elfelejtkezünk jótékonykodni, a bajban lévőkön segíteni.
Mátrakeresztes 2 órányira van városunktól, annyira, mint a Balaton. Különösen a pilisvörösvári polgári köröket kérem, hogy legyenek „cselekvői az igének”!
Dr. Gábeli Zoltánné
