9. oldal Egyház
Habemus papam
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai a vezetésükre bízott katolikus hívőkkel egyetemben nagy örömmel fogadták a hírt, hogy XVI. Benedek névvel új pápája van a Katolikus Egyháznak. Hálát adunk Istennek a nagy ajándékért, hogy személyében valóban méltó és alkalmas Péter-utódot állított népének vezetésére. Kérjük Istent, hogy adja meg az új pápának, Krisztus földi helytartójának a hit, a remény és a szeretet ajándékát, hogy szolgálatát igazi életszentségben ne csak az Egyház, hanem az egész emberiség javára tudja fordítani számos éven át.
Az Egyház és az egész világ bizakodva és reménykedve néz szolgálata elé. Ugyanazt a küldetést kapta, amelyet az egykori galileai halász ember, Péter apostol kapott: „Mondom tehát neked: Te Péter vagy. Erre a sziklára építem Egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta” (Mt 16,18). Isten hívő népe imádsággal kíséri, és hűséges ragaszkodással segíteni kívánja erőfeszítéseiben, amelyekkel az emberek üdvösségét, a népek, a vallások, a különböző keresztény felekezetek közeledését, és az egész világ békéjét akarja szolgálni. Az Egyház Anyja, a Magyarok Nagyasszonya, a Béke Királynője oltalmazza és Szent Benedek, Európa védőszentje segítse péteri szolgálatában őszentségét, XVI. Benedek pápánkat!
Budapest, 2005. április 20.
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia
XVI. Benedek pápa péteri szolgálatát megkezdő szentmiséjén mondott homíliája (részlet)
Ezekben az oly eseménydús napokban háromszor kísért el bennünket a Mindenszentek litániájának éneke: hazatért Szentatyánk, II. János Pál pápa temetési szertartásán, a Bíborosok Konklávéra való bevonulásakor, és most ismét elénekeltük, így fohászkodva: Tu illum adiuva – nyújts támaszt Szent Péter utódának. Minden alkalommal sajátos módon nagy vigasznak éreztem ezt az énekelt imát. Milyen nagyon magunkra hagyatottaknak éreztük magunkat II. János Pál távozása után, aki jó 26 éven át pásztorunk és vezetőnk volt utunkon, amely ezen a koron át vezet. ő most átlépte a másik élet, Isten misztériumának küszöbét. De ezt a lépést nem egyedül tette meg. Aki hisz, soha nincs egyedül – sem az életben, sem a halálban. Abban a pillanatban minden idők szentjeihez fohászkodhattunk – akik barátai, testvérei a hitben. Tudtuk, hogy ők alkotják majd azt az élő sereget, amely elkíséri a Pápát a túlvilágra, egészen Isten dicsőségéig. Tudtuk, hogy várták érkezését. Most tudjuk, hogy övéi között és valódi otthonában van. Ismét vigaszra leltünk, amikor ünnepélyesen beléptünk a konklávéra, hogy megválasszuk azt, akit az Úr kijelölt. Hogyan ismerhettük meg ennek a személynek a nevét? Hogyan találhattuk meg azt, mi, a világ minden kultúrájából és országából érkezett 115 püspök, azt a személyt, akire az Úr rá kívánta bízni az oldás és kötés küldetését? Ez alkalommal is tudtuk, hogy nem vagyunk egyedül, hogy Isten barátai körülvesznek, vezetnek és irányítanak bennünket. És most, ebben a pillanatban, én, Isten gyönge szolgája, magamra kell, hogy vállaljam ezt a hallatlan feladatot, amely valóban felülmúl minden emberi képességet. Hogyan tehetem ezt meg? Hogyan leszek képes erre? Ti, kedves barátaim, most éppen fohászt intéztetek a szentek egész seregéhez, amelyet Isten emberekkel való történelmének néhány nagy neve képvisel. Ezáltal bennem is megújul annak a tudata, hogy nem vagyok egyedül. Nem kell egyedül viselnem azt (a terhet), amelyet soha nem tudnék magamban hordozni. Isten szentjeinek serege védelmez, támogat és visz előbbre engem. És a ti imátok, türelmetek, szeretetetek, hitetek és reményetek elkísérnek engem, kedves barátaim. Hiszen a szentek közösségéhez nemcsak azok a nagy elődeink tartoznak, akiknek ismerjük a nevét. Mi mindnyájan a szentek közössége vagyunk, mi, akiket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében kereszteltek meg, mi, akik Krisztus testének és vérének ajándékából élünk, amely révén Krisztus át akar alakítani, és saját magához hasonlóvá kíván tenni bennünket. Igen, az Egyház él – ez ezeknek a napoknak a csodálatos tapasztalata. Éppen II. János Pál pápa betegségének és halálának szomorú napjaiban szemünk előtt csodálatosan láthatóvá vált: az Egyház él. Az Egyház fiatal. Magában hordozza a világ jövőjét és ezért mindnyájunk számára megmutatja az utat a jövő felé. Az Egyház él és mi látjuk ezt: megtapasztaljuk az örömet, amelyet a Feltámadt Krisztus megígért övéinek. Az Egyház él – él, mert Krisztus él, mert Krisztus valóban feltámadt. A húsvéti időszakban, a Szentatya arcán jelenlévő fájdalomban, szemléltük Krisztus szenvedésének misztériumát és együtt érintettük meg sebeit. De ezekben a napokban mély értelemben megérinthettük a Feltámadt Krisztust is. A sötétség rövid időszaka után megtapasztalhattuk azt az örömet, amelyet megígért mint feltámadása gyümölcsét.
(Forrás: a Vatikáni Rádió hivatalos honlapja http://www.oecumene.radiovaticana.org)
XVI. Benedek pápa
a szeretetről
A szeretet mint „igen”
A szeretet szó manapság fokozatosan veszít jelentőségéből, ellaposodik, látszólag egyre kevésbé használható. ősi szavainkról (Isten, szeretet, élet, igazság stb.) mégsem mondhatunk le, nem engedhetjük, hogy megfosszanak tőlük. Ám ha eredeti jelentésének gazdagságát tekintetbe vesszük, csaknem megválaszolhatatlanná válik a kérdés, hogy mi a tartalma. Túlságosan gazdag és sokrétű a benne foglalt jelenség. Sokrétűségének csorbítása nélkül annyit elmondhatunk, hogy a szeretet a másik alapvető helyeslése, egy „igen”, ami Josef Pieper találó meghatározása szerint azt jelenti: jó, hogy vagy. Aki szeret, a szeretett személyben felfedezi, hogy lenni jó, örül a másik létének, igent mond rá, helyesli azt. Még mielőtt magára gondolna, még mielőtt megszületnék a vágy, örömet érez, hogy a szeretett személy létezik, igent mond a létére. Csak második lépésben (nem az időt, hanem a lényeget tekintve) fedezi fel, hogy ily módon – mivel jó, hogy van egy te – saját léte is szebbé, értékesebbé és boldogabbá vált. A másikra, a te-re mondott igen révén saját énem is megújul, s te általad új módon mondhatok igent magamra.
De nézzük meg közelebbről az első lépést, a te-re kimondott igent, a létezés (azaz a szeretetben és a szeretetből való lét) igenlését. Ez az „igen” teremtő aktus, újrateremtés. Az embernek az életéhez van szüksége erre az igenre. A biológiai születés önmagában nem elegendő: az ember csak akkor tudja elfogadni saját magát, ha létét másvalaki jóváhagyja. Ez az igen új és végérvényes formában ajándékozza meg saját létével. Egyfajta újjászületés ez; enélkül születése befejezetlen volna, és ellentétet támasztana benne. E kijelentés érvényéről meggyőződhetünk, ha olyan emberek életére gondolunk, akiket az elsô hónapokban elhagytak szüleik, és nem fogadta be őket egy életüket átölelő és igenlő szeretet. A születést a szeretetben való újjászületés zárja le, és ez nyitja meg az ember előtt az értelmes lét kapuit.
Ha ezt beláttuk, közelebb kerültünk a teremtés és a megváltás titkához. Világossá válik, hogy a szeretet teremtô aktus, és Isten szeretete az az erő, amely a semmiből megteremtette a létet, minden valóság talaját. De ebből kiindulva azt is megértjük, hogy a kereszttel Isten másodszor is igent mondott az emberi létre, ez a mi újjászületésünk, ezáltal lettünk végérvényesen élőkké. És végül sejthető, hogy mint olyan lények, akiknek létét Isten helyesli, arra vagyunk hivatva, hogy részesüljünk igenjében. Ránk bízatott a teremtés folytatása, magunknak is teremtővé kell lennünk, a szeretet igenjében új módon kell a léttel megajándékoznunk embertársainkat, mert a lét csak így válik igazán ajándékká.
Az írás Joseph Ratzinger: Krisztusra tekintve c. művének A szeretet lényegéről c. fejezetében olvasható. A könyv a Vigília Kiadó gondozásában jelent meg 1993-ban.
Egyszerűen és becsületesen
Emlékezés Pálos Antal jezsuita szerzetes papra
„2005 február 3-án Pilisvörösvárott, kilencvenegy éves korában elhunyt Pálos Antal jezsuita szerzetes pap” – jelent meg az Új Ember katolikus hetilap február 13-i számában. Akik a bányatelepi templomba járnak misére, valószínűleg emlékeznek rá. Évekkel korábban még Labbant Lajos plébános hívta őt kisegítő munkára. Egyszerű és kiváló ember volt. Hogy mennyire, azt életében sokan nem is tudták. Meghalt, mielőtt szélesebb körben is megismertük volna a nagyságát. De az igazi teljesítmények még a halál után is hatnak. Talán ennek a pályáját bemutató, gondolkodását nyomon követő írásnak a segítségével is. Az összeállításban segítségemre volt P. Vértesaljai László s.j., a budapesti Mária utcai jezsuita templom igazgatója, Boros Zoltán pilisvörösvári plébános és P. Eördögh András s.j., a Szent Erzsébet Otthon lelkésze.
P. Vértesaljai László féltett kincsként mutatja meg Pálos Antal atya breviáriumát, amelynek a borítóján egy szamár látható. „Ez itt én vagyok, hogy el ne bízzam magam.” – Ez volt a hitvallása – mondja P. Vértesaljai, aki bevallottan a példaképének tekinti Pálos Antalt.
– Alacsony ember volt, aki nem a termetével, hanem azzal tűnt ki, hogy összes talentumát (bátorság, szeretet, humor) egységbe tudta fonni. Így lett rendkívüli egyéniség, a XX-ik századi magyar egyháztörténet jelentős alakja. Nem azért, mert sokat szenvedett, hanem mert a megpróbáltatásokat is nagyon jól fogadta. A börtönévei alatt is derűs tudott maradni, ő tartotta a rabtársaiban a lelket. Még a börtönőreit is közelebb tudta vinni Istenhez – mondja P. Vértesaljai.
Pálos Antal egy Baranya megyei faluban született 1914-ben. Édesapja az olasz fronton esett el, édesanyja három testvérével együtt egyedül nevelte őt. Nagy szegénységben éltek, a négy elemit elvégezte, de a továbbtanulás reménytelennek látszott a számára. Aztán valahogy mégis bekerült a pécsi ciszterci gimnáziumba. Idővel az egyik barátja unszolására egyszer elment az egyik jezsuita litániára is. A prédikáció nagy hatással volt rá, barátjával együtt jelentkeztek is a rektornál, hogy itt szeretnének továbbtanulni. Pálos Antal vágya teljesült, a jeles érettségi után a budapesti Manrézában, majd a Horánszky utcai jezsuita főiskolán folytathatta tanulmányait.
1943-ban szentelték pappá. 1944-ben Budapesten a Szív újság szerkesztője lett. Lapkészítő társával, P. Kollárral, az ostrom alatt az óvóhelyeket járta, misézett, gyóntatott, vigasztalta a rászorulókat. És temetett. Nagyon sokat temetett.
– A háború alatt a házuk pincéjében átvágták a tűzfalat, és úgy mentek tovább másik házba misézni, gyóntatni – mondja P. Eördögh András s.j.
A nyilas időkben betiltották az újságot. A szerkesztőségben ekkor zsidókat bújtattak el. 1945 májusában újra megjelent a Szív újság. Nem sokkal később az egyházi újságokat betiltották, de a jezsuita lap 1948 elején 200 ezer (!) példányban még megjelent. Az év végén Pálos Antalt kinevezték a tartományfőnök sociusának (társának). Nem sokkal később a diktatúra bezáratta a rend szegedi teológiáját.
1949-ben megkezdődtek a letartóztatások. Elöljárója ekkor Kaposvárra rendelte. Somogy megyében egész falvakat gyóntatott végig, volt, ahol még a párttitkár is sorra került. 1950-ben Pécsre ment, ahonnan hamarosan több társával együtt Mezőkövesdre hurcolták. Onnan Budapestre került, ahol újra részt vett a Szív újság szerkesztésében. Összegyűjtötte a rend fiataljait, Csobánkán, Csillebércen tartott nekik konferenciákat. A Jezsuita Központi Szemináriumban ő lett a gyóntatója többek között Seregély Istvánnak, Paskai Lászlónak, Konkoly Istvánnak. A rend lengyel generálisa, P. Ledohowsky, hamarosan kinevezte őt magyarországi provinciálisnak, és vizitátori hatalommal ruházta fel.
– A provinciálisi ranggal ő lett a rend magyarországi tartományfőnöke. A vizitátori hatalom azt jelentette, hogy mivel a generálissal való kapcsolattartás abban az időben már nagy nehézségekbe ütközött, ő dönthetett az itthoni személyi kérdésekben – magyarázza P. Eördögh András s.j.
– A háború előtt a közel 500 fős jezsuita rendben még olyan volt, mint bárki más. A vészterhes időkben azonban a nagyok közül sokan elmenekültek, és ekkor derült ki, hogy a rend életben tartásához, az elvégzendő feladatokhoz ő a legmegfelelőbb ember – mondja Vértesaljai páter.
Pálos Antal három éve volt tartományfőnök, amikor 1954 júniusában egy középiskolásoknak tartott balatoni tábor idején az ÁVH őt is lefogta. „Fegyvereket követeltek, erre odaadtam a lelkigyakorlatos könyvet” – emlékezett erre később. Bár fegyvert nem találtak nála, mégis bevitték a budapesti Fő utcai fogdába. Négy hónapon keresztül vallatták, de hiába. A páterre semmilyen bűnt nem tudtak rábizonyítani. Mégis sor került egy tárgyalásra, ahol koholt vádak alapján 17 évnyi börtönbüntetésre és vagyonelkobzásra ítélték. Hogy megtörjék, Csolnokra vitték bányamunkára. Később tévedésből (?) a kisfogházba, a halálraítéltek közé zárták. Majd Pécsre szállították, ahol egy föld alatti zárkába csukták. Amikor onnan kiszabadult, megint a Fő utcába vitték, ahol magánzárkába tették. Minden eszközzel rá akarták bírni, hogy foglyul ejtett jezsuita rendtársainak a vallomását kiegészítse. „De akkor én már dörzsölt voltam. Átmentem már az iskolájukon és tudtam, bármit is mondok, azt kiforgatják” – mesélte szabadulása után. Ellenállását látva éheztetni kezdték, majd a Gyűjtőfogházba, onnan pedig a váci börtönbe vitték.
1956. október 28-án rabtársaival együtt kitört a börtönből. Azonnal hozzálátott a lapszerkesztéshez, egy kétoldalas Szív újságot sikerült is 5 ezer példányban megjelentetnie. A forradalom leverése után azon fáradozott, hogy a rend fiataljait külföldre menekítse. ő maga azonban nem akarta elhagyni az országot. 1957. január 7-én újra letartóztatták, a márianosztrai börtönbe vitték. 1962 végén visszaszállították a budapesti Gyűjtőfogházba. Az 1963-as általános amnesztiából kimaradt, mert a vádak szerint nemcsak összeesküvő, hanem kém is volt. Ekkor következett életének egyik legnehezebb időszaka. Megpróbálták beszervezni, lelki terrort alkalmaztak nála. Elmondták, hogy édesanyja naponta kimegy a vasútállomásra, mert a pécsi püspök telefonált neki, hogy a fia hamarosan szabadul.
– Arra akarták rávenni, hogy írásban nyilatkozzon arról, hogy megszakítja a kapcsolatot a rendtársaival. Majd megpróbálták beszervezni, hogy szabadulásának a fejében nekik dolgozzon. ő azonban nem engedett. „Meghalni tudunk, de együttműködési papírt aláírni nem!” – ezt válaszolta az őt beszervezni akaró tisztnek – mondja P. Eördögh.
– Szenzációs ember volt, aki egyszerűségében volt nagyszerű – emlékezik Boros Zoltán plébános. – A börtönben összehajtogatós WC papírra írta föl a mise szövegét. Borhoz azonban nem jutott hozzá, így a kintről becsempészett mazsolát erjesztette meg, így misézett a rabtársainak.
Páter Pálos Antal hű maradt az esküjéhez. „Szinte könyörögtek, hogy adjam be a derekam, és ha szabadulok, időnként találkozzak velük. Na, ezt nem lehetett, mondtam nekik, inkább itt döglök meg a börtönben, de mi nem találkozhatunk” – mondta.
Kilenc, megpróbáltatásokkal teli börtönév után, végül 1963-ban egyéni kegyelemmel szabadult. Első útja a Mikszáth Kálmán téri templomba vezetett, ahol Szent Ignác oltáránál hálaadó szentmisét mutatott be.
„Az segített talán a legtöbbet, hogy tudtam magamról, nem vagyok egy nagy valaki, hanem átlagos képességű. Tudtam azt is, hogy különleges feladatokra nem vagyok képes, de ha muszáj csinálni, akkor csinálom. Nekem megadatott az a kegyelem, hogy soha nem volt bennem olyan vágy, hogy valami többet akarok, csak az, hogy becsületes legyek. Másodszor, hallatlanul megfogadtam azt a Szent Ignác-i gondolatot, hogy csak a teljes, a tökéletes odaadásnak van értelme” – mondta a börtönéveiről.
Pálos Antal évekkel a szabadulása után a piliscsabai szerzetes nővérek intézője, papja lett. Elfogadta ezt a helyzetét is, nem lázadozott a sorsa ellen. Hosszabb-rövidebb időket eltöltött a pilisvörösvári Szent Erzsébet Otthonban is. Halála után a templomi gyászmisén előzetes bejelentés nélkül négy püspök jelent meg. Bábel Balázs kalocsai érsek, Katona István egri segédpüspök, Spányi Antal székesfehérvári és Gyulai Endre szegedi püspökök jöttek el, hogy koncelebráljanak (segédkezzenek) az érte mondott misén.
– Mindig tudta, kik az üldözők és az üldözöttek, kik a megalkuvó, vagy beépített emberek, de soha nem mondta meg a nevüket. Megőrizte lelkét a haragtól, a bosszúvágytól. Bízott abban, hogy kiderül az igazság, de nem akart Krisztus helyett ítélőbíró lenni. Ebben is keményen tartotta magát az elveihez. Számunkra ő volt a hősiesen helytálló rend megtestesítője. Amolyan konok, szürke szamárként mindig megőrizte a hitét, a humorát és a derűjét. Szerettük, mert ő is szeretett minket. Megérkezett ember volt, akinek az egész élete Istennel való beszélgetésben telt el – emlékezik Pálos Antal jezsuita szerzetes papra P. Vértesaljai László.
Várhegyi Ferenc
