Vörösvári Újság Online

A Bányatelepen hasonló korú fiúk-lányok együtt játszottunk a sűrű gesztenyefalombok árnyékában. Fõleg a golyózásban tűnt ki nagy tehetségem, mert a legszebb macskaszemes és a szivárványszínekben pompázó üveggolyóikat rendszerint elnyertem a fiúktól.

Egyik délután nagy csoportosulás volt a kerekes kút mögött. Gondoltam, újabb lyukat fúrtak, s a játékban én is részt akartam venni. De nem abban a játékban, ami éppen akkor zajlott.

Ugyanis egy törött lábú kismadár volt a középpontban, amit pálcákkal igyekeztek ide-oda terelni. Szegény kis sárga csõrű fióka törött lába miatt hol az egyik, hol a másik oldalára dõlt és szárnyaira támaszkodva próbált menekülni, kétségbeesett panaszos vijjogások közepette.

Nagyon megsajnáltam és próbáltam volna üzletet kötni, de a fiúk a legszebb üveggolyókért sem adták a madarat. Végül is spórolt pénzemet, 50 fillért ajánlottam, ami akkor 25 deka savanyúcukrot is megért. Erre aztán megkötöttük az üzletet. A kismadarat hazavittem.
„Hiszen ez egy kisvércse!” – mondta édesanyám. – „Igaz, hogy kártékony, mert néha még a kiscsirkéket is elviszi, de azért segítünk rajta. ”

Fogtunk egy hurkapálcát, azt darabokra törtük, közéhelyeztük a kis törött lábat, és fehér házicérnával vastagon bepólyázva betekertük.

„Na, most szedheted a kukacokat, meg amit érsz, mert ezt bizony etetni kell!”
Ment is az etetés egy darabig, de a kis Bandi (mert így neveztük el) egyre több és táplálóbb eleséget követelt, erélyes vijjogással.

Egyik reggel adott az édesanyám 20 fillért: „Ha kijössz az iskolából, vegyél a hentesnél marhamájat a Bandinak!”

Úgy is lett. Hazamenet elõtt a Templom téri iskolából átfutottam a kis Iskola közön, egyenest a „Nagy Fetterhez”. Kértem a hentessegédtõl húsz fillérért marhamájat.

Pista bácsi ott állt az udvar felõli nyitott ajtóban és azt kérdezte: „Minek neked ez, kisleány?”
Zavaromban egyik lábamról a másikra topogva kinyögtem:

„A Bandinak viszem, mert egyre jobb az étvágya.”
„Kicsoda az a Bandi?” – kérdezte Pista bácsi.

Félve mondtam, mert tudtam, hogy „ragadozó madár” és hátha megtagadják tõle a májat: „Tetszik tudni, õ egy vércse, de nem tehet róla, hogy ragadozó, és el van törve a lába, s elpusztulna, ha nem etetnénk.”

Pista bácsi szép piros arcával, barátságos szemekkel, mosolyogva nézett rám és azt mondta:

„Igazad van, nem tehet róla, hogy õ egy vércse. De a vércse is Isten teremtménye, úgy, mint te vagy én!” És odaszólt a henteslegényeknek:
„Ha ez a kislány jön, mindig kap egy szép nagy darab májat!”

A markomban már összeizzadt a húszfilléres és igyekeztem a magas üvegpultra tenni, de a henteslegény visszatolta és a csörgõ zsírpapírban egy jókora májat tett melléje. Így lettem ingyenes kuncsaft a marhamájra.

Nõtt is a Bandi, erõsödött, összeforrt a törött lába, és egyre hosszabb távokat repdesett már az üvegházban. Mert ott lakott, a bányatelepi kertészetben, a szép primulák és hibiszkusz-virágok között, ahol minden szabadidõmet vele töltöttem. A nevét is tudta már, ha hívtam: Bandi! Bandi! – rárepült az ujjamra.

Hónapok teltek el. Egy õszi napon jeges esõ esett, és keményen verte az iskola nagy ablaktábláit. Óra végén nem is mentem haza, hanem egyenesen a kertészetbe futottam. Már messzirõl láttam, hogy az üvegház felsõ táblái több helyen be vannak repedezve. Sajnos be is volt törve.

„Bandi! Bandi!” – kiáltoztam, de a Bandi nem volt sehol. Kint a kerti ágyások közt is szólítgattam, tenyeremben a májjal. Egyszer csak kiröppent a Muttnyánszky-villa kis tornyából, fejem felett mélyrepüléssel lecsapott a májra és elvitte, fel a toronyba. Ez így ment még sokáig, de késõ õszszel már nem vette igénybe a felkínált máj-adagot, csak elõröppent valahonnét a hívó szóra, nagy magasságban körözött néhányat a fejem fölött, s elszállt, ki tudja, hová, az õ világába.

De tudtam, éreztem, hogy ezekkel a tiszteletkörökkel engem üdvözöl, s a háláját rója le…

„Nem kell már májért mennem” – mondtam otthon szomorúan. Pedig tudtam, milyen szívesen adta a Pista bácsi…

Édesanyám csendesen megjegyezte: „Ennél többet is adott, mikor a sztrájk volt, ingyen osztotta a húst a bányászoknak. Az öreg Fetter néni meg azt mondta sok szegény asszonynak, ha nem tudott fizetni: Nem baj, vidd csak, ha lesz pénzed, majd megfizeted.”

Talán egy elszállott kismadár juttatta eszembe az eseményt, amikor a Pista bácsi édesanyja idõs korában örökre elköltözött. Nagy temetés volt, ott volt az egész falu, de még a bányatelepi lakosok is. Akkor még háztól temettek. Én az édesapám mellett álltam a nagy tömegben. Mindenki kapott egy nagy gyertyát, a legények a nyalábjukban hordták és osztogatták. A gyászmenet már a temetõ kapujánál járt az égõ gyertyákkal, de a vége még a gyászháznál gyújtogatta a gyertyáit. Gyermekfejjel nem értettem, miért kell ez a sok kicsi láng, de édesapám azt mondta: „Ez most egy Fényút, amely az örök világosság felé vezet.” Gondoltam, igaza lehet, mert a búcsúztató beszédben is elhangzott egy ilyen mondat: „…és az Örök Világosság fényeskedjék neki…”

Pista bácsi, az én törött lábú madaram jótevõje régen nincs már az élõk sorában. De bízom abban és hiszem, hogy amikor a „Fényúton” haladt az Örök Világosság felé, a hótiszta égi madarak a magasban szép nagy tiszteletkörökben keringtek a feje felett…