Vörösvári Újság Online

Március 15-én, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulóján koszorúzási ünnepséget tartottak a Hõsök terén. Ünnepi beszédet mondott Grószné Krupp Erzsébet polgármester. Közreműködött a Német Nemzetiségi Fúvószenekar és a Közösségi Ház irodalmi színpada. A beszéd és az ünnepi műsor után a vörösvári polgárok, az Önkormányzat, a Német Nemzetiségi Önkormányzat, a pártok, intézmények, valamint a civil szervezetek képviselõi elhelyezték a megemlékezés virágait és koszorúit az 1848-49-es hõsi emlékművön. A nap folyamán a Fiatalok Vörösvárért Egyesület március 15-e tiszteletére futballbajnokságot rendezett.

Tisztelt Ünneplõ Közönség!
Tisztelt Vörösvári Polgárok! Polgártársaim!

Ma nem hõsöket és vért kíván tõlünk a haza. Sokkal inkább együtt gondolkodást és józan megfontolást. Nem lélekcserélést, de igenis a lelkek nyugalmát és megerõsítését. Mindennapi szorgos munkálkodást, önbizalmat és hitet. A kardforgatás ideje elmúlt, ideje hogy elmúljék a kardcsörtetésé is. Meg kell tanulnunk végre bölcsen szeretni a hazát!
Ha nem is kerülhetünk be mindnyájan a nemzeti nagyságok panteonjába, de egy-egy pici kövét mi is alkothatjuk e nagyszerű épületnek.
Minden emberi tett, még a legkisebb is, megmérettetik a nemzet mérlegén. Minden cselekedetünkkel, szavunkkal, indulatunkkal el kell számolnunk egyszer.

Nem tudom, hogy márciusi nemzeti ünnepünkön, amikor a szónokok szebbnél szebb szavakkal éltetik a szülõföldet, a hazát, el szoktak-e gondolkodni e gazdag jelentésű és érzelmi töltésű szavakon, s belegondoltak-e már abba, hogy 150 évvel ezelõtt itt, Vörösváron még így hangoztak ugyanezen szavak: „Vaterland”, „Heimat”.

150 évvel ezelõtt a vörösváriak 99 százaléka Németországból betelepült földművelõ vagy iparos ember volt, legtöbbjük nem is beszélt magyarul. A német anyanyelvű vörös-váriak mégis egységesen és lelkesen támogatták a magyar szabadságharcot. Ahogy a magyarországi németség nagy része is. Sokuk fegyvert is fogott a szabadságért és harcolt az osztrákok, majd az oroszok ellen. Sokan az életüket áldozták azért a hazáért, amelynek nyelvét - ellentétben az ellenséges osztrák csapatokéval - nem is értették.

Az 1848-49 szabadságharc idejébõl való a következõ anekdota:
„Amikor Damjanich János tábornok egy alkalommal megszemlélte a csapatait, látta, hogy az egyik században csupa szõke hajú, bajusz nélküli katona van. Odament hozzájuk és megkérdezte:

– Igenis, tábornok úr, svábok vagyunk, de magyar svábok! – felelte a kapitány.”

Ez a történet is kifejezi azt, hogy a szabadságharcban a magyarok mellett harcoló német nemzetiségiek nem népben, hanem nemzetben gondolkodtak. Nekik Magyarország volt a hazájuk, a magyar nemzet részének érezték magukat, és ha valaki fegyverrel támadt erre a nemzetre, õk egy emberként indultak annak megvédésére. Tették ezt annak ellenére is, hogy a magyar tisztek nem egyszer bizalmatlanul kezelték német származású bajtársaikat. Éppen ezért nekik kétannyira is vitézeknek kellett lenniük amazoknál.

A Rákóczi-szabadságharc idején a vörösváriak még a németekhez húztak. Nem pusztán azért, mert földesuruk labancpárti volt, hanem azért is, mert nekik, újonnan érkezett telepeseknek Magyarország még csak lakóhelyük volt, de nem valódi hazájuk. Az újabb szabadságharc idején azonban már olyan német anyanyelvű emberek laktak itt, akiknek a pilisi táj a szülõföldjük, Magyarország a szülõhazájuk volt. Amit õrizniük, védeniük, strázsálniuk kellett. Mert a szívük ezt diktálta.

Fogarasy Miska bácsi könyvébõl tudom, hogy a budai hegyvidék németajkú községei közül a vörösváriak állították ki a legtöbb nemzetõrt:

Borosjenõ 60-at, Csaba 125-öt, Csobánka 143-at, Nagykovácsi 83-at, Solymár 117-et, Szentiván 20-at, Vörösvár 182-t.

Ebbõl az idõbõl származik az Õr-hegy, Strázsa-hegy elnevezés is. Egy farönköt ástak be a hegy tetején a földbe és bekenték szurokkal. Ezt kellett meggyújtani, ha valahonnan ellenség közeledett.

Az itt élõknek többször kellett menekülniük az osztrákok elõl. Egy alkalommal egy osztrák csapat rövid idõre megszállta Vörösvárt. Jöttük hírére a lakosság egy része elmenekült a községbõl és a Zsíros-hegy oldalában lévõ Ördöglyuk-barlangban húzta meg magát.

Milyen furcsa fintora a történelemnek, egy évszázaddal korábban még a magyarok elõl kellett elmenekülniük a vörösváriaknak, most már az osztrákok hozták rájuk a veszedelmet.

Hadd emlékezzek meg külön is arról a három Aradon vértanú halált halt tábornokról: Aulich Lajosról, Láhner Györgyrõl és Schweidel Józsefrõl, akik magyarországi német családban születtek, s világra szóló példát mutattak hazaszeretetbõl, önfeláldozásból, bátorságból.

Emlékezzünk rájuk, tisztelegjünk emberi nagyságuk elõtt! S emlékezzünk mindazok elõtt, akár magyarok, akár németek, akár más nemzetek fiai voltak, akik életüket áldozták, vérüket ontották országunk függetlenségéért, a szabadságért, az emberhez méltó életért a dicsõséges 1848-49-es forradalom és szabadságharcban.

Légy üdvözölve, szent szabadság,
Te szép menyasszonyunk!
Érted dobog szívünk verése;
Érted, ha kell, vérünket adjuk,
Vérünket s meghalunk!

Igázva voltál s eltapodva,
Széttéptük láncaidat,
Repülj magasra, hófehéren,
Csattogtasd gyõzelem-zászlóként,
Csattogtasd szárnyaidat!

Soká feküdtél koporsóban,
Repdess most szabadon;
Mi betemetjük addig a sírt,
Hogy fel ne ássa soha többé
Soha semmi hatalom!

S ha tiszta lesz szennyétõl e föld,
S oltárunk állni fog:
Oh szállj közénk s maradj közöttünk,
Maradj jegyese hõ szívünknek,
Mely éretted dobog.

Ím összetépett láncaidra
Istennél esküszünk:
Miképp magunkhoz, hozzád hívek,
Hozzád szerelmünk, szent szabadság,
Örökre hűk leszünk!

Mindnyájan egyért s minden egyes
Mindnyájunkért kiáll;
Nincs párt közöttünk, nincs hasonlás,
Nincs mától fogva magyar-átok:
Temetve a viszály!

Mint Árpád és Hunyad csatáztak,
Vívunk oltárodért;
Mint Zrínyi és Losonczy haltak,
Ontunk, ha kell, vért szíveinkbõl
Meleg, szent honfivért!

Légy üdvözölve, szent szabadság!
Isten, tekints reánk!
Áldd meg, miért hozzád e nép esd,
Áldásoddal nagy és dicsõ lesz
Szabad magyar hazánk!