Vörösvári Újság Online

Február 25-én láthatta a vörösvári közönség, ingyenes vetítés keretén belül, a Közösségi Házban Mészáros Márta „A temetetlen halott” című filmjét, mely Nagy Imre miniszterelnökünk életét és halálát idézi fel.

A történelmi eseményeket feldolgozó filmek mindig kényes műfajt alkottak. Túl azon, hogy hitelesnek, korhűnek kell lennie, különösen nehéz a történelem egy kiválasztott részének megfelelõ kimetszése, amely annak a nézõnek is érthetõ kell legyen, aki járatlan a kor eseményeiben. Hogy milyen információkat közöljön a film, honnan induljon ki és hol, illetve hogyan fejezõdjön be, mind kulcsfontosságú kérdések. Ezekre épül fel a történet és ehhez rendelõdnek hozzá a jellemek. Mivel Nagy Imre szerepét és személyét különbözõ idõkben más-más módon ítélték meg, a filmnek, ha valóban tiszta képet kíván mutatni az ötvenes évek történelmének meghatározó alakjáról, olyan sok álláspontot kell figyelembe vennie, melyek nem férnének bele száznegyven percbe.

Mészáros Márta ezért kiragadja a dokumentumok közül a leglényegesebb, döntõ pillanatokat.

A korabeli filmfelvételek, amelyeknek kockáit a filmben is látni lehet, valamint írásos dokumentumok lesznek az alkotás kiindulópontjai. Mindezek mellett szemtanúkat is felkerestek és meghallgattak, hogy négy évig tartó munkájukat a teljes hitelességre emeljék.

Az összegyűjtött információkból, a fentieknek megfelelõen, a legkifejezõbb és legtökéletesebb pillanatokat kellett kiválasztaniuk, ezért a végleges forgatókönyv elõtt tíz verzió is készült a filmhez.

Hogy az alkotás még hívebb képet mutasson a történelem ezen meghatározó szeletérõl, a színészek kiválasztása is döntõ hangsúlyt kapott. A fõszereplõt, Nagy Imrét, a rendezõnõ, Mészáros Márta élettársa, maga Jan Nowicki alakította. A lengyel származású színész a forgatás alatt harminc kilót adott le a szerep miatt, sõt, a hasonlóság kedvéért arc- és hasprotézis beültetését is vállalta. A filmben mellette látható szereplõk is kivételes alakítást nyújtottak: Moór Marianna érzékletesen adja vissza egy feleség csendes lelki gyötrelmeit, Cserhalmi György börtönorvosként a rideg hivatali fellépés és az emberi együttérzés között végbemenõ érzelmi fokokat járja végig. A színészek játékát korhű környezetbe helyezve, Jancsó Nyika operatõr szépen komponált képei elvezetik a nézõt a jugoszláv nagykövetség épületébe, a romániai Snagovba, Nagy Imre szűkös cellájába, a Fõ utcai tárgyalóterembe, s végül az akasztófa tövébe.

A film nem a politikust, sokkal inkább az embert mutatja be, minden félelmével, aggodalmával, de mindvégig megõrzött megingathatatlanságával együtt. A történet 1956 novemberétõl indul, mikor Nagy Imre és kormánya a jugoszláv követségre kénytelen menekülni. Majd a romániai Snagovban töltött fogság monoton hétköznapjai alatt belekezd „Viharos emberöltõ” című önéletrajzi könyvébe. A folyamatos kihallgatások Budapesten folytatódnak, ahol egy szűk, egyszemélyes cellába zárják. Az igazi megaláztatások pedig csak ezután következtek: napokig teljes sötétségben, vagy kínzózárkában sínylõdött, az emberi hang és az éltetõ levegõ hiánya nagymértékben befolyásolta megtört lelkiállapotát. Az ilyen körülmények között börtönben töltött másfél év alatt már a patkányok vagy a nyirkos falon pihenõ csótányok is szórakoztató társaságot jelentettek. Eközben az utcákon félmilliós tömeg ünnepelte Kádár Jánost, akit a korabeli filmkockák idéznek meg.

Korábban furcsállottam, hogy Jánosi Kati, a kivégzett miniszterelnök unokája, ismeretségünk

jó néhány éve alatt sosem beszélt a családjáról és a gyermekkoráról. A filmet látva azonban ma már nem csodálkozom rajta. A leszármazottak a filmbemutatót követõen pozitívan értékelték az alkotást, mind a színészi játékot, mind pedig a forgatókönyvet tökéletesnek ítélték. A film végén látható, hogy a kíméletlen tárgyalásokat és a döntõ ítéletet is méltósággal viselõ Nagy Imrétõl még a családtagjaitól való búcsút is megtagadták. Kivégzése helyszínére azonban magával viheti a korábban elkobzott textil zsákocskát, mely szülõhelyének földjét rejti. Szimbolikus képkockákkal jelenítik meg a halál pillanatát, mikor a kezek, melyek az oly jellemzõ körkeretes szemüveget és a szülõföld homokját szorítják, elernyednek s kiejtik a féltett tárgyakat. A szülõföld pora a hazának szimbóluma, a szemüveg a politikai szerepét idézi. Halálával megszűnik a bírói ítéletig reményekkel vívott politikai harca és a jobb hazához fűzõdõ álma. A film kiemelt, Nagy Imrétõl származó idézete az alkotás megszületésének magyarázatát is megadja: „Csak az borzaszt el, hogy ugyanazok fognak majd rehabilitálni, akik most felakasztanak!”, mely kijelentést a leszármazottak az egykori miniszterelnök végrendeletének tekintik.

A horribilis költséggel (was gut und teuer) elõállított Sorstalanság-film hatalmas csinnadrattája mellett szinte elsikkadt egy másik film elkészültének híre. Pedig ennek a filmnek is 10 millió magyarhoz kell szólnia.

Ez a film a Mészáros Márta által készített „Nagy Imre-film”. Még „szerencse”, hogy a perbeli kilencedrangú vádlott leánya mélységesen felháborodott azon, ahogyan – igaz, név nélkül – édesapját a filmben ábrázolták. Ennek köszönhetõ, hogy ez a film a közszolgálatinak álcázott, szűk csoportokat kiszolgáló TV-n egyáltalán szóba került.

Az MDF pilisvörösvári szervezete – abbéli félelmében, hogy ezt a filmet ugyanúgy elhallgatják, mint pl. a Trianon-filmet –, úgy döntött, hogy az MDF és támogatói költségvállalásával levetíti ezt a filmet, hogy rengeteg tisztességes szándékú ember munkája ne menjen veszendõbe.

A közös filmvetítés mellett döntöttünk azért is, mert ilyen sorskérdéseket feldolgozó filmeket nem lehet késõ éjszaka, televízión, egyedül, egy sörösüveg nyakába kapaszkodva végignézni. Közös nemzeti sorskérdéseinket érintõ művészi alkotások igazi élménnyé válásához kell a közösség. Ehhez pedig a filmvetítés a megfelelõ eszköz.

Aki Nagy Imre sorsát eddig is figyelemmel kísérte, annak ez a film túlzottan sok új információt nem nyújt. Mégis döbbenetes erejű a filmélmény. Ebben a művészi alkotásban kidomborodik a világnézettõl független emberi tisztesség, az igazi hazaszeretet. Ezt a hatást Mészáros Márta úgy fokozta, hogy filmjébe belevágott korabeli híradórészleteket, amelyekben a hazaáruló Kádár ünnepelteti magát többszázezernyi „magyar” kommunistával 1957. május elsején.

A bemutató sikerén felbuzdulva a Magyar Demokrata Fórum helyi szervezete elhatározta, hogy az ilyen jellegű bemutatókat havi rendszerességgel megismétli. Nem árt a feledékeny idõsebbeket emlékeztessük, a fiatalokat megtanítsuk arra, hogy mi volt a kommunizmus. A nemzeti, keresztény, konzervatív, valóban jobboldali érzelmű emberek között az eszmei kötõanyag: a kommunizmus teljes elutasítása.

Nemzeti ünnepünk alkalmából március 14-én Budapesten a Néprajzi Múzeumban Magyar Bálint oktatási miniszter kitüntetéseket adott át, melyeket a köztársasági elnök adományozott.

A Mű-hely Galériában március 4-én, pénteken este a képzõművészet mellett ezúttal az operetteké volt a fõszerep. A kiállított alkotásokat egy művész házaspár munkáiból válogatták. Barkos Beáta a férje révén kóstolt bele a tűzzománc készítésbe, mely azóta is élete fontos részét jelenti, hiszen, mint elmondta, ezáltal kiélheti folyamatos kísérletezõ kedvét, és örömét leli abban, hogy minden elkészült darab egyedi és megismételhetetlen.

1998 óta állítja ki alkotásait szerte a világon, többek között Rothenburgban, Szegeden, Milánóban, Triesztben, Hódmezõvásárhelyen, Szentesen, a budapesti Iparművészeti Múzeum és a Vigadó Galéria tárlatain. Több alkalommal dolgozott művésztelepeken, s 1996-tól férjével saját műtermükben már õk is várják a tűzzománc technika iránt érdeklõdõ alkotókat.

Simon Miklós zománcképei mellett festményeit is bemutatta a vörösvári közönségnek.

Művészetére a XX. századi irányzatok voltak nagy hatással, többek között Kokoschka és Egry József festészete. Kiállított már Párizsban, Szegeden, Hódmezõvásárhelyen, Kecskeméten, Budapesten, Erdélyben, Németországban. A Szegedi Szépmíves Céh alapítója, valamint a Szabad Képzõ- és Iparművészek Szövetségének tagja. Mint minden művész házaspár esetében, náluk is megfigyelhetõ az egymás munkásságára való hatás.

Bár részben különbözõ műfajban dolgoznak, közös vonása alkotásaiknak a fény meghatározó szerepe. A középkori fényesztétika hatására az ábrázolt formák szükségszerűen leegyszerűsödtek, hogy ily módon teret engedjenek a fény és a szín kifejezõerejének. Ezt a gondolkodásmódot fordították le saját nyelvükre a XX. század művészei is. Így amikor az egyszerű formákat sok helyütt sablonosnak, sõt, primitívnek tekintik, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy ezek tudatos művészi megnyilvánulások voltak, melyrõl rengeteg tanulmányt írtak és írnak filozófusok és esztéták.

Elõfordulhat, hogy valaki nem érti, mi különbség van művészettörténész és esztéta között, s esetleg úgy gondolhatja, hogy önös érdekek vezérlik azokat a kritikusokat, akik az esztétika területén mozognak. Meglehet, hogy ezeket a sorokat éppen az nem fogja olvasni, akihez szólnak, de szükségét érzem ezen a helyen tisztázni a félreértéseket. Anélkül, hogy bárkit is sérteni szeretnék vele, ki kell jelenteni, hogy nem lehet egyenlõségjelet tenni esztétika és művészettörténet közé, már csak abból az egyszerű, de igen meghatározó okból kifolyólag sem, hogy míg az utóbbi a tényekbõl egy tanulható tudományt teremtett, addig az elõbbi feltételez egy olyan mélyebbre hatoló tudást, mely a művészek sajátja. Ebbõl is kitűnik, hogy míg a művészettörténész pusztán a kézzelfogható tényekkel tud csak dolgozni, addig az esztéta sokkal közelebb kerül a műhöz és alkotóhoz. Azonban a gyakorlatlan fül számára ezek a kritikák túl nyersnek, túl magasröptűnek, sõt meglehet, érthetetlennek tűnnek, annak ellenére, hogy az interpretáló egyszerű példákkal élve a hétköznapi gondolkodás szintjére próbálja helyezni magyarázatát.

A kiállítás megnyitója után az operett műfaj képviselõi léptek színpadra, név szerint Bordás Barbara, Hábertius György, Mezõ Zoltán és a sztárvendég Pintér Tibor, aki erre a fellépésére érkezve úgy érezte, mintha hazajött volna, hiszen közel fél évig a szomszédos Pilisszántón élt.

Társulatával ismert operett részletekkel szórakoztatták a közönséget, aki velük énekelte a dalokat. Felcsendültek többek között a Szép város Kolozsvár, a Hej cigány, a Te rongyos élet című örökzöldek, valamint a Honfoglalás című film betétdala. A Madách Színház repertoárjából a Nyomorultak musical részlete, majd pedig az Operaház fantomjának híres duettje, melybe Andrew Lloyd Webber egy igen magas, nehezen kiénekelhetõ hangot komponált bele. Az esten nemcsak a közönség, de a fellépõk is remekül érezték magukat a Mű-hely Galériában, mely legközelebb április 8-án 19 órára várja vendégeit Mágori Aranka üvegfestõ kiállítására és az utána következõ „Az operától a népdalig” című zenés estre, melyen Ötvös Csilla, az Operaház magánénekese fog színpadra lépni. A szokásokat folytatva, április 30-án 17 órától pedig ismét Magyar Táncház lesz a Mű-hely Galériában, amelynek rendezvényei továbbra is ingyenesen látogathatók.

A Brass in the five rézfúvós kvintett február 25-én nagy sikerű koncertet adott a zeneiskolában. Az együttes – amely ma Magyarország egyik legjelentõsebb rézfúvós kvintettje – 1992 szeptemberében alakult a Liszt Ferenc Zeneművészeti Fõiskola akkori növendékeibõl. Tagjai: Simai László (trombita), Tóth Tamás (trombita), Soós Péter (kürt), Burget Péter (harsona) és Takács Tibor (tuba).

Az együttes tagjai a magas színvonalú elõadáson fõleg klasszikus szerzõk olyan darabjait szólaltatták meg rézfúvós átiratban, amelyeket egy-egy európai nép dallam- és ritmusvilága ihletett meg. Így Liszt II. magyar rapszódiáját, Brahms VI. magyar táncát, Dvorák VIII. szimfóniájának szláv táncát és Bizet Carmen című operájának slágereit. A koncert második részében modern zeneszerzõk műveit és könnyedebb hangvételű darabokat adtak elõ – humorral fűszerezve.

A zeneszámok között Burget Péter (a zenekar szóvivõje) bemutatta a zenekar tagjait, és elmesélte megalakulásuk történetét. Az együttes tagjait 13 évvel ezelõtt tanáruk válogatta össze véletlenszerűen a kötelezõ kamaravizsgára való felkészülés érdekében. Ekkor még egyikõjük sem gondolt arra, hogy a vizsga után is együtt maradjanak, mindnyájan szólókarrierrõl álmodtak. A sors könyvében azonban más volt megírva. II. Erzsébet angol Királynõ magyarországi látogatása alkalmával ugyanis a zeneakadémiát felkérték egy koncert szervezésére. Mivel a királynõ köztudottan kedveli a rézfúvós zenét, egy rézfúvós kvintettre esett a választás. A tanáruk õket küldte a díszhangversenyre. A sikeres bemutatkozás után a királynõ személyesen gratulált nekik. „Remélem, még találkozom ezzel a remek együttessel!” – búcsúzott el tõlük.

A zenekar tagjai ezek után nem csak hogy együtt maradtak, de a királynõ tiszteletére angol nevet választottak maguknak. Így született meg 1996-ban a Brass in the Five.
Az ezt követõ évtized alatt az együttes közel 1000 koncertet adott, bejárta Európát és sikert sikerre halmozva Magyarország vezetõ rézfúvós kamaraegyüttesévé vált.
(További információk: www.brass5.hu)

A 16 tagú együttes április 1-jén ad koncertet a zeneiskolában. Műsoron Mozart, Liszt, Bartók, Mahler és Bruch szerzeményei lesznek.

A zenekar névadói Weiner Leó és Szász József.
Szász József hegedűművész Weiner Leó tanítványa és nagy tisztelõje volt. Akadémiai tanárként sok ifjú zenészt indított el a zenei pályán.

1992-ben özvegye, Szászné Régen Judit volt tanítványaiból zenekart alapított, amely a két kiváló muzsikus iránti tiszteletbõl és zenei örökségük ápolására vette fel a Weiner-Szász Kamara Szimfonikusok nevet.

A bérletes koncert szokás szerint este fél hétkor kezdõdik. Jegyek a helyszínen is kaphatók.