Vörösvári Újság Online

– olvassuk a virágvasárnapi történetben. Jézus bevonulni készül Jeruzsálembe, és szüksége van egy szamárcsikóra. Elküldi két tanítványát érte, és szájukba adja, mit mondjanak, ha megkérdik tõlük, hova viszik. Az a két régi tanítvány teljesítette feladatát, és amikor megkérdezték õket, úgy feleltek, amint a Mester meghagyta nekik.

1977 virágvasárnapján már kora délelõtt szépen sütött a Nap, s a langyos tavaszi szellõ sokakat kicsalogatott a házakból. Az asszony elkészítette a reggelit a családnak, s hagyta, hogy nélküle menjenek ki a telekre. Már hónapok óta szörnyen fájt a dereka, gerincbántalmaira hasztalan szedte az orvosságot. Egyre érlelõdött benne az elhatározás, legjobb lenne véget vetni ennek. Férje, lánya, veje amúgy sem mutat sok megértést iránta, minek legyen hát a terhükre. Elõszedte rejtekébõl az összegyűjtött fájdalomcsillapítókat, kirakta gondosan az asztalra, és a szenvedéstõl meg a végzetes gondolattól kábán meredt maga elé. Harangszó ütötte meg a fülét. Azt se tudta, milyen nap van, csak gépiesen felállt és elindult. Olyasmit érzett, hogy ennyivel még tartozik utoljára. A templomajtó nyitva állt, õ megcélozta az egyik hátsó ülõhelyet, és lerogyott rá. Amikor lassan figyelni kezdett, hallja ám, hogy a papja mit prédikál, egyenest õneki címezve az üzenetet: Az Úrnak szüksége van rád!

Telitalálat, érezte, s abban a pillanatban lehullott lelkérõl a sötét bódulat, kezdett kivilágosodni beteg életének értelme. Hazatérve a fájdalomcsillapítót mind a kályhába dobta, és estebédet készített családjának.

Majd csak jóval késõbb vallotta meg lelkészének, hogy életet mentett a prédikációja, különösen az, hogy az Úrnak szüksége van rád. A lelkész magában csodálkozott, tudtával õ ilyet nem mondott, ám az asszonynak bizonyára így kellett értenie: szüksége van rád. Azóta a lelkész minden évben virágvasárnapi üdvözlõ lapot kap az egyre hajlottabb hátú asszonytól.

Miért van az Úrnak szüksége ránk? Nem csak azért, hogy visszatartson meggondolatlan végzetes lépésektõl. Nem is azért, mert meg akarja hosszabbítani szenvedéseinket. Hanem fõképpen azért, mert van neki egy olyan programja, amit velünk akar megvalósítani. Ezt a programot be is mutatta, éppen virágvasárnap, s akkor kitörõ örömmel, nagy hozsannázással fogadták. Anélkül, hogy igazán értették volna. Ezt a programot meg is pecsételte nagypénteken a vérével. És ezt a programot igazolta és jóváhagyta a húsvéti feltámasztással az Atyaisten. Ennek a jézusi programnak a lényege ez: csakis szelíd hatalommal lehet életet építeni. A szelídség önmagában túl gyenge, a hatalom önmagában túl erõs.

Mi magyarok idõnként kifogjuk ezt is, azt is. „Nem akarok katonát látni”, tétova határozatlansággal hagyjuk magunkat megcsonkítani, lemondunk embereinkrõl, nem akarunk magunkra haragítani senkit. Ez a szelídség karikatúrája, mert hiányzik belõle az erély. A hatalom egyoldalúságával még többször találkoztunk, leigázó túlerõ, elnyomó megszállás, félelmetes diktatúra alakjában. Ez meg a hatalom karikatúrája, amelybõl hiányzik a jóság.

Mintha ez a kettõ sohasem lenne képes öszszefogni és együttesen életet építeni. De hisz épp ezért van szükség ránk, hogy a programot életre valónak tartsuk, igent mondjunk rá, elutasítsuk a szelídségnek látszó közömbösséget, visszahúzódást, a „csinálják mások”-mentalitást, és ugyanígy az agresszió minden formáját, az agymosástól a gazdasági ellehetetlenítésen át a fizikai tönkretételig.

Nem ismerünk más és jobb eljárást, amivel életet és közösséget lehet építeni, mint a szelíd hatalommal történõ jézusit, amelyet az azóta eltelt 2000 év folyamán csupán csekély mértékben volt képes az emberiség gyakorlatiasan felhasználni. Egy-egy Assisi Ferenc vagy Vald Péter, a magyar pálosok a maguk körében, késõbb a Mohács utáni nemzetmegtartó reformáció és az erdélyi fejedelmek tettek bíztató kísérletet az erélyes jóság gyakorlására. Addig voltak sikeresek, amíg mozgalmuk emberei egyenként osztoztak a közös felismerésben, és személyükben áthatotta õket a szelíd hatalom életépítõ igazsága.

Amikor Jézus bevonulni készült Jeruzsálembe, azért volt szüksége a szamárcsikóra, mert egy párszáz évvel korábbi prófétai jövendölést akart beteljesíteni: „Örülj Jeruzsálem, jön a te királyod, igaz és szabadító õ, szegény és szamárháton ülõ; kiveszti a harci szekeret és kézívet, és békességet hirdet a népeknek” (Zakariás 9,9). Már akkor is olyanok emberekre volt szüksége, akik nem csak hozsannáztak, hanem felfogták a jézusi program életrevalóságát, magukévá tették és saját lelkükben elkezdték kiveszteni a harciasságot és felölteni helyette az igaz és szabadító hatalom jóságát. Ez történt meg nagypéntek és húsvét után pünkösd alkalmával, amikor az õskeresztény gyülekezet tagjai, alig többen mint háromezren, elindultak a Szentlélek ihletése alatt Jézus szellemi nyomdokaiban életet építeni szelíd hatalommal.

Valami hasonlóra lenne szükség mai magyar viszonyaink között is. Nem kellene megvárnunk, amíg lemondó, életveszejtõ érzések hálóznak be, meg kellene hallani az igaz és szabadító Program hívó harangszavát, hogy szükség van rád és ránk mindnyájunkra, mert beteg, gerinchajlította nemzetünk életét kell építenünk a jóság hatalmával és a szelídség erélyével.

Az egyház így köszön Húsvéttól Pünkösdig a húsvéti idõszakban. Ezzel is utalva Szt. Pál apostol halállal kacérkodó szavaira: „A gyõzelem elnyelte a halált, halál, hol a te gyõzelmed, halál, hol a te fullánkod?” /1kor. 15.55./ Az Élet – aki maga Jézus Krisztus – legyõzte a halált, és utat nyitott nekünk az örökéletre.

A húsvéti vigília szertartása szépen fejezi ki, amikor a pap magasba emeli a meggyújtott húsvéti gyertyát a sötétben és háromszor kiáltja: „Krisztus világossága!” Utána a ministránsok meggyújtják gyertyáikat, majd a hívekét, és így szépen a feltámadás fénye eloszlatja a sötétséget, illetve meghitté teszi azt, amely sok emberben a félelem forrása. Ez a fény meghitté, bensõségessé szeretné tenni a mi életünket is.

Valahol Európában történt. Egy kisváros katolikus hívei lassan az anyagi jóléttõl közönyösek, egykedvűek és érdektelenek lettek, csak a pénz dominált. A pap személye, buzgósága sem érdekelte az embereket. Volt, ahol kimért udvariasság, máshol ellenséges hangulat fogadta és sokan közömbösen keresztülnéztek rajta. Az egyház itt már úgyis halott, nincs is már szükség rá, mondták itt is, ott is. Egyszer a városka helyi lapjában fekete keretes gyászjelentés jelent meg. Szövege így hangzott: „A plébános közli a hívekkel, hogy a helyi egyházközség meghalt. A gyászistentisztelet érte vasárnap 10-kor lesz. Szeretettel hívom az egyházközség területén lakókat, hogy vegyenek részt a végtisztesség megadásán.”

Vasárnap 10-kor zsúfolásig megtelt a templom. Kérdõ tekintetek néztek egymásra: mi lesz most? A plébános néhány percnyi csend után csendesen imádkozott és így szólt: „Az egyházközség halott. Kérem, egyenként menjenek el a koporsó mellett, vessenek egy pillantást a benne nyugvó halottra, aztán vegyenek tõle búcsút és hagyják el a templomot a keleti kapun. Ezt követõen majd én elvégzem a gyászszertartást. Ha azonban kifele menet elgondolkodnak, és arra a meggyõzõdésre jutnak, hogy egyházközségünk életképes, akkor kérem önöket, hogy az északi kapun jöjjenek vissza. A menet lassan megindult. Látszott, hogy aggódás, zavartság ült az arcokon, amint közeledtek a koporsóhoz. A látvány azonban hatott, mert megnyílt az északi kapu és egyre többen tértek vissza. A koporsóban egy tükör volt, amelyben mindenki saját magát pillantotta meg. A hívek megdöbbentek a látványon. A végén a plébános nem gyászszertartást, hanem hálaadó szentmisét tartott a feltámadt egyházközséggel.

„A Világosság a világba jött, de övéi nem fogadták be.” A húsvéti keresztre feszítés és feltámadás nekem is tükröt tart, hogy az én életem zegzugaiba is beragyogjon ez a gyógyító fény, ahol még talán önzés és sötétség uralkodik. Fel kell tennem a kérdést, hogy mi az, ami elvonja figyelmemet, hogy az ünnep szíven találjon, ünneplõ emberré tegyen. Talán a nemtörõdömség vagy az evilági vágyakozás vonja el figyelmemet – „Az egész világot megnyerheted, de ha lelked kárát vallja, nem használ semmit.” – vagy talán a megszokottság, félelem, szorongás gyengeségeim beismerésétõl, a változástól. A feltámadás Krisztus fényével rám akar ragyogni, és örömével át akar alakítani, hogy én is megújuljak, mint a tavaszi természet.

Mindenkit szeretettel hívok a húsvéti vigília szertartásra és a körmenetre! A feltámadt Krisztus örömével kívánok áldott húsvéti ünnepeket!

Szeretettel meghívjuk Önt, kedves Családját és Barátait
a GRADUS EGYESÜLET
Hõsök tere 3. alatti közösségi termében tartandó
(az óvoda hátsó bejáratánál)

Márc. 29. 1800 Élhetünk-e krisztusi szeretettel?
(Az irgalmas szamaritánus példázata
Lk. 10:25-37)

Ápr. 12. 1800 Jézus a Lélek által gyõzött
(A tíz szűz példázata Mt. 25:1-13)

Ápr. 26. 1800 Megbocsátani és felejteni
(Az adós szolga példázata Mt. 18:21-35)

Máj. 10. 1800 „A bűnösökért imádkozott”
(A farizeus és a vámszedõ példázata
Lk. 18:9-14)

Máj. 24. 1800 Amikor vérré válik a jóság
(Kecskék és juhok példázata, Mt. 25:31-46)