20. oldal Fórum
„Hagyományaink háza”
Örömmel olvastam a Vörösvári Újság 2005. júliusi számában a „Hagyományaink háza” című írást a tájházról, annak gondjairól és terveiről. Úgy gondolom, hálásak lehetünk Gromon Andrásné, Mici néninek, hogy körülbelül 30 évvel ezelőtt hozzálátott egy helytörténeti gyűjtemény összeállításához és elkötelezte magát ezért a nemes ügyért, melyet eddig minden gond és probléma mellett kitartóan végzett, végez a mai napig.
Az idő múlásával sokszor az ember csak utólag gondol arra, milyen értékek mennek, mentek veszendőbe, melyek a múltat, őseink használati tárgyait, szellemi örökségét idézik fel, vagy idéznék fel, ha megmentettük volna. Sokan vagyunk, akikben egy-egy régi tárgy egy korszak szép vagy éppen szomorú emlékét ébreszti fel. Ezért is érdemes ellátogatni a tájházba és az ott található múltat idéző kincseket megtekinteni. És az ember előtt megjelenik az a sok munka is, melyet egy elkötelezett ember szívvel lélekkel végzett a sok buktató mellett.
Bátran állíthatom, hogy kevés település büszkélkedhet ilyen hosszú időszakot átölelő gazdag helytörténeti gyűjteménnyel. Ám ahhoz, hogy a rendelkezésre álló teljes anyagot be lehessen mutatni, időszakos kiállításokat kellene rendezni. Ez a munka viszont csak többes számban képzelhető el, nem egyemberes feladat. Nem tudom, hogy a múzeummal kapcsolatos munkákban mennyire számíthat a Mici néni a Hagyományőrző Egyesület tagjaira? Hisz ez lenne a feladata a közösségnek – ha egyáltalán létezik és nem csak névleges.
Természetesen a feladatok megvalósításához pénzre is szüksége van az egyesületnek, amiből sosincs elég. A júliusi számban található cikk szerint a Német Nemzetiségi Önkormányzat csak jelképes összeggel támogatja a szervezetet és a fejlesztések, tervek megvalósítására jelenleg nem tud forrást biztosítani. Ez az állítás nem állja meg a helyét, hiszen a Német Nemzetiségi Önkormányzat lehetőségeihez mérten – ugyanúgy, mint a többi német nemzetiségi egyesületet – 2003-ban 250.000.- Ft-tal, 2004-ben 450.000.- Ft-tal támogatta a Hagyományőrző Egyesületet és 2005-re is 450.000.- Ft támogatást szavazott meg. Mivel a 2003. évi támogatás nem került felhasználásra, az önkormányzat a 2004. évi támogatását célzottan a múzeumi tárgyak regisztrálására és állagmegóvására adta. Ezzel a Mici néni nem értett egyet és ezt a pénzt is a bankban helyezte el. Többszöri megbeszélésünknek sem lett eredménye, Jakabné Heller Anna, a Magyarországi Tájházak Szövetsége német tájházakért felelős elnökségi tagjának javaslata sem vezetett sikerre. A 2004. évi támogatás a mai napig nem lett felhasználva és az önkormányzat nem is tud róla, hogy a regisztrálással, ill. állagmegóvással kapcsolatban bármilyen előrelépés történt volna. Újabb megbeszélés során megállapodtunk legalább abban, hogy a 2003. évi támogatását az egyesület a csatornakészítésre használja fel, mely időközben meg is történt.
2004-ben a nemzetiségi önkormányzat három darab „Ungarndeutsches Heimatmuseum – Német nemzetiségi tájház” feliratú táblát rendelt. A Mici néni ezek felállításával sem értett egyet, így a táblák azóta is várják az elhelyezés lehetőségét – ahelyett, hogy a tájházunkat népszerűsítenék.
Az önkormányzat nem szeretné visszavonni a 2004. évi támogatását, sőt még a 2005. évi támogatást is átutalja, de továbbra is fontosnak tartja a tárgyak beleltározását és állagmegóvását, melyet múzeumi szakemberrel kellene megvalósítani.
Ennek a nagy mennyiségű anyagnak a feldolgozása valószínűleg nem fog gyorsan menni és az anyagi fedezet sem lesz elég. De úgy gondolom, a folyamat elindulásával egy óriási előrelépés történne, mely garancia arra, hogy a tájház jövője is biztosított legyen. Egy következő lépés a működési engedély megszerzése lehetne, amely állami támogatásra és pályázatok benyújtására ad lehetőséget.
A Német Nemzetiségi Önkormányzat fontosnak tartja e nemes ügy támogatását és bízik az együttműködésben. Összefogással, jó csapatmunkával és közös akarattal sok mindent meg lehet valósítani.
Sax László
A hangtechnikáról és a kulturált viselkedésről
Néhány gondolat az augusztusi Vörösvári Újság „Hangosítás és hangoskodás” c. cikkéhez Elöljáróban le kell szögezni, hogy a Vörösvári Napokon a Közösségi Ház gyermekszínjátszóinak „Halász és az ifrit” előadásán a hangtechnika valóban nem volt megfelelő. A térmikrofonok, legyenek bármilyen érzékenyek is, egy „mozgással járó” színdarab hangosítására nem alkalmasak.
Azonban összehasonlítani egy professzionálisabb színház (Roxínház) technikájával előadásunkat nem igazán lehet, sőt egyenesen abszurd. Ahhoz ugyanis, hogy szabadtéren minden szó tisztán hallható legyen, úgynevezett rádiós fejmikrofonokra van szükség, amely 18-20 gyermek esetében a keverő-erősítővel együtt kb. 4.2 millió forint. Ezzel az összeggel belátható módon sem amatőr társulatunk tagjait, sem pedig a Közösségi Ház költségevetését nem terhelhetjük.
Úgy gondolom, hogy a nagyobb probléma még sem a „dolog” technikai oldalával volt. A nézők egy része, miután sem gyermeke, sem unokája nem volt a színpadon (és mellesleg az előadás sem érdekelte), a figyelem és a tisztelet legapróbb jelét sem mutatva, senkivel és semmivel nem törődve, kedélyesen beszélgetett még a „világot jelentő deszkák” közvetlen közelében is. A szereplők pedig hiába próbáltak keményen összpontosítva, szívvel-lélekkel (és amennyire bírták hanggal is) színvonalas szórakozást nyújtani azoknak, akik a színdarab kedvéért látogattak el a sörsátorba, ez az adott körülmények között megoldhatatlan feladatnak bizonyult. Sajnos a helyzethez és a helyhez méltó kulturált viselkedés egyesek számára nem természetes. Ámbár talán megtanulható, ha valaki veszi hozzá a fáradságot.
Mindezek ellenére a társulat derekasan helytállt, csak elismerést érdemelnek. Azoknak, akik látták a gyermeknapi bemutatónkat, vagy a továbbiakban kíváncsiak a munkánkra, nem szükséges magyarázni a bizonyítványunkat, a többieknek pedig nem is érdemes.
Draxler Éva
Egy kis szóelemzés
Azt hiszem, egy életre meggyűlöltem a „munkacsoport” kifejezést. Eddig sem volt számomra túl rokonszenves, de a Levegő Munkacsoport álságos tevékenysége végképp utálatossá tette előttem.
Járjuk most mégis körbe e civil szervezet nevét – nem szigorúan etimológiai alapon.
'munka'
Azt, hogy a Lukács András által vezetett kompánia a társadalom számára hasznos munkát végez-e vagy sem, hogy szívvel-lélekkel védik a természetet vagy csak megélhetési környezetvédők, nem tudom, de hogy valóban csak egy maroknyi csoportról van szó, az kétségtelen.
'csoport'
Ez a maroknyi csoport mint a afféle felkent tótumfaktum packázik az állami hivatalokkal. Tevékenységével – megengedem, talán akaratlanul – veszélyezteti a 10-es út mentén lakó 100 000 ember életét és egészségét. Veszélyezteti, mivel a zsúfolt úton egyre több ember leli halálát vagy lesz egy életre rokkant. Minden bírósági keresetük, amellyel az új út megépítését halasztják, vérrel pecsételtetik meg.
A lassan araszoló kocsisor által kibocsátott veszélyes anyagok megmérgezik az út közvetlen közelében élőket. Halálos zóna ez. Érdemes lenne összehasonlítani az itt élők egészségi adatait, a város távolabbi területein élőkével.
Vélhetően ugyanezt az egészségkárosodást szenvedik el az utasok is, akik órákat töltenek el nap mint nap a 10-es út pöfögő forgalmában, mérges gázokkal telített levegőjében.
'levegő'
A civil szervezet nevében szereplő 'levegő'-ről nekem ez a füstös, gázos levegő jut eszembe nap mint nap.
Meg egy luftballon, ami szép, színes, látványos és szárnyaló haszontalanság. Ami belül üres. Ami egyszer csak kipukkad. Mert csak felszíne van, de nincs belseje.
– f –
