9. oldal Vallás
„Mindent átkaroló szeretet”
Részletek Prohászka Ottokár húsvéti írásaiból
Mily szent, édes és erős öröm tölti el az embert húsvétkor! Ez az a győzelmes megnyugvás a nagy csata után; ez az a mindent átkaroló s kiengesztelő szeretet a hősies áldozat után s a belőle fakadó édes béke. ,,Pax et gaudium in spiritu sancto”: béke a harc után s öröm a hosszas kínszenvedés után, s mindez abban a győzelmes, hatalmas Szentlélekben!
Ez a béke s ez az öröm áradt ki a föltámadott Krisztusból!
Ilyesmit még nem látott s nem élt meg a világ. Nem hogy nem élt meg, de el sem gondolt s el sem képzelt volna soha! A föltámadt Krisztus valami hallatlan nagy újság s elképzelhetetlen újdonság s hihetetlen szenzáció, milyet Isten készített a kíváncsi világnak. Nem kellettek ahhoz apostolok, hogy vigyék szerte hírét; hanem elég volt ahhoz a szenzáció-éhes város és falu és tanya, a piacon találkozó nénik, a sírhoz szaladó tanítványok, a lelkendezve siető asszonyok, a feldúlt jóindulatú emberek, kik a város izgalmát ki sem bírják, hanem Emmausba, a ,,zöldbe” rándulnak. Egész Jeruzsálem fölkavart hangyaboly volt; a kő pedig, mely a hangyabolyba esett, Krisztus sírköve volt; az a lepecsételt, de fölpattant kő. A föltámadás angyala kapta föl s dobta bele e követ, s attól kavarodott föl a világ.
|
| A húsvéti ünnepekre helyreállították a vandálok által megrongált Kálváriát |
Igen, valami hallatlan s páratlan esemény a húsvét. Mély lélegzetvétele az elalélt s hervadó világnak. Titkosan, a halál s a pokol mélyéből indult ki ez az új erő s diadalmas érzés. Föllélegzett a világ, mint ahogy a tenger szokott, melynek tükrét nem a szél veri habbá, hanem a magasságok vonzása diktálja lélegzetét. Lélegzett, szívta magába az Isten kegyelmét s az új élet reményét, melyet a kereszt s az üres sír, ott a szenvedő s itt a föltámadt Krisztus hirdetett.
Valami hallatlan s páratlan izgalom volt az az első, az az igazi s egyetlen húsvét. Úgy nyilallt végig a bűnös világon, mint lélekoldó sóhajtás, mely nemcsak megkívánja, de le is foglalja magának a megsóhajtott üdvöt. És jött s kiáradt a földre, mint aranyat hordó s szétömlő áradat, mely más virágzást akar a lelkekbe varázsolni – mást, nem amilyen eddig fakadt a földből, testből s erőből, hanem amely elüt mindattól, mi eddig volt s egészen újat hoz.
Új tavaszt, új magokkal; új növekvést, új illatokkal. Ezeknek nincs nevük, mert semmihez sem hasonlítanak. Nincs alakjuk, mert nem voltak itt még soha. Nincs hangjuk, mert azt nem lehet megmondani, hogy mi az a föltámadt új élet. Arról fölösleges is beszélni. Mert akiben megvan, az tudja, hogy az micsoda; míg ellenben, akiben nincs, annak hiába beszélnek róla. A beszédből meg nem érti, mert az élet olyasmi, amit élni s nem elgondolni kell. S ez az izgalom s ez a mély lélegzetvétel s ez a szomjas sóhajtás s ez az ingerkedő új életakarás kell belénk is, hogy húsvétunk legyen, hogy mindazt, ami ott fény és valóság, azt nézni s élvezni tudjuk s megremegjünk az élet s a szépség s az örök tavasz kéjétől. (...)
A mi Urunk Jézus Krisztus húsvétjában nyílik meg a küzdelmes s kietlen világnak legszebb oázisa, mely telítve van tavaszi üdeséggel, virággal s illattal. Az élet s az öröm lelke leng végig rajta s a szépség géniusza ünnepel fölötte. A züllő világ futóhomokja itt le van kötve; tövis, bogáncs nem terem rajta, hanem a halhatatlan erény pálmái alatt az örökélet kenyerének aranykalásza reng fölötte. Kísértetek nem járnak árnyában, bűn és halál nem ijeszt oly rongyosan s éktelenül, hanem a föltámadás angyalai s illatáramok lejtenek ligetein, mintha hálaimáknak, Tedeumoknak leheletei volnának; napsugár, a föltámadás reggelének napsugara játszik a lombok közt; az égen felhők úsznak, ragyogó felhők, mintha annak a szent, Krisztust takaró gyolcsnak patyolat-foszlányai volnának s némán cseng-bong mindenfelé, de úgy, hogy a lélek hallja, ah alleluja... föltámadott... el nem pusztult... teste is érzékiségből szellembe öltözött... él, él a Föltámadott!
Mindenki eltalál az örök, halhatatlan életnek oázisába, ki Krisztus húsvétját hitben s örök reményben átélni tudja s aki a halhatatlan életnek biztosítékára s alapjára saját maga lelkében rányit. Az örök élet már megvan bennem, hiszen én vagyok annak kikezdése; s habár meghalok, de a lelkem új világalakuláskor, melyet az Isten lelke egy második újjáteremtésben indít meg a földön, ismét testet vesz; testet, mely a lélek szépségébe öltözik, ha ugyan képes volt az erény szépségét s harmóniáját kialakítani önmagán. Az a második élet örökélet lesz; a silány földi lét csipkebokrába leszáll majd akkor az örök, boldog élet szent tüze.
E gondolatok oly mélységesek, ez érzések s elfogódások oly lágyak és édesek, másrészt oly mélyek és erőteljesek, hogy az ember bennük az Isten érintéseit érzi, melyek szíven-lelken áthatnak, emelnek s kimondhatatlanul boldogítanak. Így szokott az élet érinteni, még pedig az örök élet.
A világ élete is titokzatosan s hatalmasan tud a lelkünkbe nyúlni. Érintéseit érezzük, mikor gyönyörű szép vidékek, a tenger, a bűvös alkony benyomásait vesszük; érinti a lelkünket a hegyeken elömlő esti harangszó, a gót dóm, a benne elnyújtott vágy, a csengő némaság, a temető, az első virágszál, a fölhantolt sírok; érinti a lelkünket egy-egy magányos séta Róma falai alatt, az első csók Palesztina szent földjére, az éjjeli imádság az öröklámpa pislogásánál, a harangszó a karácsonyi éjben. De ezek fölött hatalmasabb és bűvösebb az Isten érintése, melytől a lélek lesz illatos s virágos annyira, hogy az önéletének legmélyebb forrása. Ezek a belső, isteni életnek, a bennünk rejlő Isten-országnak forrásai. Ez a belső, isteni, szép világ elzárt kert; örömeit színeit, pompáját csak a lélek élvezheti maga... Idegeneknek tilos a bemenet! S amennyiben élvezi, annyiban erősödik is tőle úgy, hogy ellensúlyozni tudja vele az egész világot vásáros lármájával s lármás benyomásaival. Nem ütközik meg azon, hogy mások nem olyanok, mint ő, hogy mások hétköznapiságban élnek, mikor ő ünnepel, hogy másoknak csillag, pipacs, égbolt, búzavirág, sárguló vetés, rügyező erdő, ünneplő hegycsúcs, bodros völgy nem tud mondani egy kuk-szót; hogy lelkük nem tud odatapadni az édes formákhoz, hogy az élet diszharmóniáit kiegyenlítse s összhangba hozza. Mondom, nem ütközik meg mindezen, s végre is arra a következtetésre jut, hogy kevés az érzék a földön az igazi élet iránt. Kezdi érezni, hogy magányosan áll s kevesen értik; hogy nem áll, mint az erdei rét a zúgó-búgó rengetegben, de mint az oázis az éktelen sárgahomokú pusztában. Nem több élet veszi körül, de élettelenség, nem erdő zúgja körül a rétet, hanem puszta ijeszt az oázis körül.
Melyik oázis irigykednék a pusztára, melyik virágzó pálma a kiégett homokra?! No hát, mi sem irigykedünk a holtakra s a reménytelenekre; mi se irigykedünk a némákra, kik alleluját énekelni nem tudnak; ne irigykedjenek az örökélet fiai a mulandóság betegeire.
Élvezzék át magukban az Örök Élet hitét s éljék át erőben s erényben a bennük csírázó halhatatlanságnak tavaszát!
