12. oldal Irodalom
„Kicsivel könnyebb”
Reményik László néhány évvel ezelőtt megígérte egyik ismerősének, hogy egy év alatt 2000 kilométert fog túrázni. Több mint 2600 kilométer lett belőle. A szintkülönbségeket összeadva hatszor megmászhatta volna a Csomolungmát. Szép sportemberi teljesítmény. Elismerést érdemlő. Akarat és hit kell hozzá. Különösképpen akkor, ha egy nem látó ember teljesíti azt. Reményik László ugyanis 31 éves kora óta teljesen vak… Novemberben személyesen is találkozhattak a vörösváriak e rendkívüli emberrel egy író-olvasó találkozó keretében.
|
| Az író hűséges vakvezető kutyájával |
A látás elvesztése semmihez sem mérhető súlyos megrázkódtatást jelent egy ember életében. László azonban erős akarattal feldolgozta és ma már ismét teljes életet él. Túrázik, könyveket ír, előadásokra jár, segít másoknak is újra beilleszkedni a világba, vakon is megtalálni önmagukat.
Szép szavak, nemes gondolatok ezek. Csakhogy könnyek, kétségbeesés, gyötrelem van mögöttük. És iszonyú lelki harc. Látó ember nem tudja beleképzelni magát vak társainak helyzetébe, lelkivilágába. És soha nem is fogja tudni. Mert talán valójában nem is akarja…
Reményik László könyvei segítenek abban, hogy megismerjük ezt a tőlünk olyannyira idegen és megtagadott világot: a vakok világát.
„Az én nagybetűs életem tulajdonképpen ott kezdődött el, hogy a születésemtől fogva meglévő szembetegség folyamatosan romboló hatásának következtében a huszonegyedik szemműtét után, 31 éves koromban elveszítettem a látásomat. Két elhatározás fogalmazódott meg bennem a kórházi ágyban: tartsam a lelket a hamarosan látogatóba érkező szüleimben, és nem akarok egy szerencsétlen, tutyimutyi ember lenni. Hogy erre képes leszek-e, és hogyan, azt nem tudhattam. Egy őszinte önmegismerő folyamat vált a vázává annak a tudatos fejlődési útnak, amely számomra a kilábalás módja volt. Törekedtem rá, hogy minél több mindent meg tudjak tenni önállóan. … Szüleim, és a látásvesztés elején meglévő barátnők is segítségemre voltak nehézségeim orvoslásában. Tőlem viszont az elmúlt bő évtized alatt senki nem hallott panaszt a bekövetkezett állapotom miatt. De soha nem lehettem volna az, aki ma vagyok, ha nem kerül mellém Kicsi, a német juhász vakvezető. Az orvosok nem tudták megmenteni a látásomat, Kicsi viszont vissza tudta adni azt nekem. Egykor szégyelltem a nem látást, manapság viszont épp belőle merítek erőt az újabb és újabb tervem megvalósításához. Jól érzem magam a bőrömben, nem cserélnék senkivel sem!” – írja magáról.
És valóban egy kiegyensúlyozott, magabiztos, a világgal és embertársaival harmóniában élő ember pozitív energiái áradtak ránk, amikor találkozhattunk vele november 26-án Pilisvörösvárott, a Városi Könyvtárban, a Látássérültek Pilis Völgye Egyesület szervezte író-olvasó találkozón. Az estre Kicsivel, hűséges vakvezető kutyájával érkezett, akivel az előbb említett 2600 kilométert is megtették egy év alatt.
László a kutya segítségével rövid idő alatt nemhogy képessé vált a városban való közlekedésre, de látó természetjárókat is megszégyenítő teljesítményekre képes túrázóvá vált. Amint a könyvtárbeli találkozón is szóba került, többször túrázott együtt a nemrég elhunyt kiváló vörösvári túravezetővel, Szontagh Ottóval.
Könnyű neked című könyvének bevezetőjében így ír erről:
„Nemcsak én élveztem nagyon a rendszeres természetjárást, hanem állandóan velem tartó német juhász szukám, Kicsi is. Már jó néhány, élménydús hónap telt el, amikor a Vágtató csigák egyik túrájára indultunk Szontagh Ottóval. A többi bakancsossal a Szobig közlekedő vonatra szálltunk fel. Igazi januári tél volt, húsz centis hó fedte a Börzsöny csúcsait, és még több gyűlt össze völgyeinek mélyén. A kiírás szerinti huszonnégy kilométer javát már megtettük, amikor az egyik elágazásnál az élen velem robogó Kicsi a jobb oldali, lankásabb emelkedőt választotta magunknak, ám a túravezető másként gondolta. Mire mi ketten visszaértünk az ominózus helyre, a csapat zöme jócskán elénk került, és már a szánkódomb mellett, a törökmezői turistaházhoz hosszasan emelkedő ösvényen kapaszkodott. Szusszantam egyet, megmarkoltam a vakvezető hámját, kézre igazítottam a fehérbotot, és a túratársak után indultunk.
Azt mondják: gazda és kutyája egy idő után hasonlítani fog egymásra. Én sem szeretek utolsó lenni, de Kicsi még annyira sem, így hát szapora léptekkel vetette magát a többiek után. A hó alatt hosszan elnyúló jeges szakaszok is megbújtak, de mégis egyre-másra előztük meg a többieket. Az egyik férfi felém fordult, amikor mellé értünk. – Könnyű neked, mert tíz évvel fiatalabb vagy nálam! – lihegett rám a máig is ismeretlen illető. Több mint meglepett ez a számvetés. Egy másodpercre mintha még meg is torpantam volna. Számat szóra akartam nyitni, de a kutya csak csörtetett előre, mert ő nem tűr el mást maga előtt. Nekem is szednem kellett a lábamat, és minden idegszálammal továbbra is a kiszámíthatatlanul síkos, hepehupás göröngyökre figyeltem. Elhúztunk a túratárstól, és a csúcs felé törtünk. A turistaház előtt újra letöröltem arcomról a patakokban csurgó verejtéket, kiszuszogtam magam, majd eltöprengtem a hallottakon: könnyű neked…”
Így kezdődik a könyv, amely életéről szól, és amely igazán élvezetes olvasmány. Különösen azoknak, akik szeretik a túrázást, a természetet, és a kutyákat.
Reményik László egy interjúban a következőket mondta:
„A lehetetlennek látszó dolgot is meg lehet csinálni, ha az embernek van hite önmagában vagy másban. És akaratereje, meg szerencséje. De akinek az első kettő megvan, ahhoz jön a szerencse, mert a szerencse tudja, hogy mikor hová kell bekopognia.”
Ajánljuk kedves olvasóink figyelmébe Reményik László műveit, egy rendkívüli ember rendkívüli őszinteséggel megírt, elgondolkodtató, sorsával viaskodó, de hittel teli vallomásait.
Fogarasy Attila
Reményik László művei: Akik a sötétben is látnak, Életbajnokok, Kicsivel könnyebb, Ezermester kutyák, Könnyű neked, Felvert por.
Reményik László könyvei (az Ezermester kutyák kivételével) a Városi Könyvtárban is megtalálhatók.
További információk: http://remlac. extra.hu/konyveim/konyveim.htm
