13. oldal Emlékek
Tuti néni történetei
Cso-Cso-Szán
Úgy gondolom, minden lakásban van egy olyan régi szekrény, kredenc, vagy sublót, ami az elődöktől maradt. Az ilyen bútordarabokban általában van egy rejtett rekesz, vagy fiók, ami nagyon alkalmas arra, ha valamit el akarunk rejteni – és idővel el is felejtkezünk róla.
Nekem is van egy ilyen fiókom egy régi szekrény legalsó polca alatt. A minap ebben kotorásztam és kezembe akadt egy kis legyező. Elefántcsont kis legyező, a szélein csipkézett, lyuggatott mintával. Szétnyitottam és megjelent Cso-Cso-Szán kimonóban, kezében napernyővel, színesen pompázva, kézzel kifestve, bolyhosfejű virágok között. S akkor eszembe jutott egy régi történet, ami annó dazumál még az első világháború előtt Abbáziában történt, édesanyám elmondása szerint.
Akkor még az Adriai-tenger Magyarország határát mosta. Édesapán a Habsburg főhercegi birtokon főkertészként volt alkalmazásban, bent laktak a parkban. A kertészlak magas, karsztos hegyoldali sziklára volt építve a tenger partján. Napfényes jó időben csodálatos látványban volt részük, a tenger színe s a hullámok játéka szinte a napszakok szerint változott, de ha vihar jött, az félelmetes volt.
Egy szép őszi napon a mediterrán éghajlatú hatalmas park egyik kis árnyas ösvényén a dúsan virágzó, illatozó rhododendron és magnólia bokrok közé kitolt babakocsiban kalimpált a kis Juliska kézzel-lábbal, majd unalmában sírni kezdett. Édesanyám a házból figyelve két hölgyet látott közeledni; József Ágost főherceg hitvese, Auguszta főhercegasszony jött udvarhölgyével, s odasiettek a síró babához.
Auguszta lehajolt földig érő turnőrös szoknyában, nagy széles karimájú Florentin-kalappal a fején, döcögtetni kezdte a babakocsit, valamivel integetett a baba feje felett és kedveskedve, magyarul, kissé tagoltan mondogatta:
„Kis do-bo-zi, kis do-bo-zi”. Anyám odasietett s akkor látta, hogy egy kis legyezővel csitítgatja a kis Juliskát, akinek tetszett is a dolog és vidáman kapkodott a legyező után. A főhercegasszony örömét fejezte ki, hogy sikerült a babát megnyugtatnia, s szinte mentegetőzésképpen még megjegyezte: „Sze-gény-ke … fél a ku-tyáktól…” Igaz, a lábai körül apró kis ebecskék szaladgáltak, azonban ezt a kocsiban fekvő baba nem láthatta. Mosolygott magában édesanyám, mert tudta, a pici az idegen arctól, meg a hatalmas lebegő szélű kalaptól ijedhetett meg. Míg a simogató kéz kedvtelve turkált fekete hajfürtjei között, közben Kisjuliska megszerezte magának a legyezőt és azon igyekezett, hogy karikás végével a szájába gyömöszölje.
Néhány kedves szó után a hölgyek tovább sétáltak a rózsaliget felé. Már messze jártak, amikor édesanyám észrevette, hogy a felséges aszszony otthagyta a legyezőt. Így hát a becses kis ajándék karikás végére kötött egy pántlikát és azzal odacsomózta a babakocsi oldalához. De sokat is cibálhatta Kisjuliska, mert a karikája eltört.
Az abbáziai boldog napoknak egyszer csak vége lett. 1914-ben kitört az I. világháború. Mozgósításkor az édesapámat is bevonultatták és kivitték a frontra. Szegény édesanyám akkor volt 19 éves, és a második babát várta. Egyedül maradt az éppen csak tipegő Juliskával és félt. Félt a vihartól, ha csapkodta a sziklákat, féltette az urát, akitől egyre ritkábban jöttek a tábori levelezőlapok, és félt a hamarosan várható új élet megérkezésétől.
Hosszú, kínos töprengés után döntött. Behúzta a nagy vaspántos ablaktáblákat a tenger felől, és jól bereteszelte. Aztán bezárta a kertészlak ajtaját. Jobb karján a kis Juliskával, szíve alatt az eljövendő új élettel, balkezében egy jól telepakolt bőrönddel felszállt Fiuméban a vonatra, és hazautazott szüleihez Vértes-Dobozra.
Azt mondták, a háború nem tart sokáig. Tévedtek. Férje is csak hosszú, küzdelmes évek sora múlva, csontsoványan, betegen jött haza. A trianoni igazságtalan döntés után pedig már nem térhettek vissza Abbáziába. Szeretett kis otthonukból nem maradt semmi, csak ez az apró kis tárgy szomorú mementóként.
S amint a régmúlt időkről eltöprengve néztem a kis legyezőt, egy apró mozdulatra a vékony elefántcsont lemezkék egymásra csukódtak, és eltűnt szemem elől a színpompás kimonóban ábrázolt Cso-Cso-Szán..
(tuti)
Történetek Pilisvörösvár és környéke életéből
(Megtörtént, vagy meg nem történt humoros események)
Ha Magyarország a korona,
Akkor a nemzetiségek a korona ékkövei.
Minél fényesebbek az ékkövek,
Annál értékesebb maga a korona.
Schlotter Ferenc
Beszélgetés Altbäcker Pista bával
– Először is igyunk egyet.
– Hát ez nem árt! (koccintás) Szervusz!
– Pista bá, hogy is volt azzal a drótos, tűzköves emberrel?
– Én kérlek szépen 1955. január 3-án kerültem ide az Ásványbánya műhelyébe, mint szerelő. Egészen jó kollektíva volt itt, jó, humorszerető fiúk, vörösváriak, szentivániak. Mesélték, hogy az üzemvezetőnek, aki régebben bányamester volts 1945 után, közvetlen háború után nem volt munkája, és a Teleki téren tűzkövet és szaharint árult. (Megjegyzés: abban az időben a tűzkő ritkaság volts és így nagyon nagy kincsnek számított. Mikor az árus nem jutott hozzá az áruhoz, akkor egyszerűen drótot vágott fel, mely így teljesen úgy nézett ki, mintha tűzkő lett volna, és azt árulta, így becsapva a vásárlókat.) Ehhez találtak ki egy nótaszerűséget, rigmust, hogy:
Tűzkő, szaharin
Finom áru ez, nem drót
Drótot akkor adtam,
Mikor kő nem volt.
Tűzkő, szaharin
(és ismételtük)
Finom áru ez, nem drót
Drótot akkor adtam,
Mikor kő nem volt.
Betanultuk ezt úgy nyolcan, tízen, majd amikor ünnep volt, és az üzemvezetővel egy asztalnál ültünk, akkor – „most elénekeljük neki” felkiáltással – elénekeltük. Akkorát nevetett, hogy utána 5 rundót fizetett érte, mert mi tudtuk, hogy ő szaharint, meg tűzkövet árult.
– És azt honnan szerezte be? Nem mondta meg?
– Fogalmam sincs, hogy honnan szerezte be és hogy adta, lényeg az, hogy akkoriban ebből meg lehetett élni.
– Van a tarsolyban még történet?
– Van, de azt majd legközelebb.
Sch F
