7. oldal Vallás
Karácsony
„Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött…, de az övéi nem fogadták be.”
(Jn 1,10a-11b)
A Nyugati-pályaudvaron, a vonaton ülve olvasom újságomat az indulást várva. Egyszer csak megböki valaki az újság lapjait: rég nem látott mozdonyvezető barátom mosolyog rám. Megörülünk egymásnak, és megbeszéljük, hogy ha kiért a vonat a városból, előremegyek hozzá a vezetőállásra. Újpest után előre is megyek, helyet foglalok a vezetőálláson, és beszélgetésbe kezünk. Elmondja a keserűségét: mindent el tud viselni, a legrosszabb beosztást, az éjszakázást is, csak azt nem, ha Szentestére osztják be szolgálatra, és bizony az idén ez történt.
Alig akad hazánkban olyan ember, akit hidegen hagyna az a pár óra, amelyet Szentestének nevezünk. Tekintet nélkül arra, hogy kereszt(y)én(y)ek, nem hívők, közömbösek vagy éppen ateisták vagyunk-e, ezekben a napokban megsejtjük az ünnep igazi lényegét, azt hogy kilépünk a profán időből, és szent perceket, órákat élhetünk át a családunkkal együtt. Talán utól akarjuk érni magunkban azt a gyermeket, aki évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt boldog izgalomban várta a csengő szavát, és akit betemetett az elmúlt évek fájdalmainak, csalódásainak, a „nagybetűs élet” görcseinek salakja.
|
| Kovács Dóra (10 éves): A Szent Család |
Keressük tehát a bennünk elveszett gyermeket, és mindent megteszünk annak érdekében, hogy legalább az illúzióját előkeressük. Hangulatot akarunk varázsolni, girlandot, díszeket aggatunk, füstölőt gyújtunk, fenyőillatú párologtatót teszünk a mécses fölé, ünnepi ízű teát főzünk, és ez nem önmagában talán nem is baj. A baj ott kezdődik, amikor nagy igyekezetünkben csak a hangulat iránti vágyunkra összpontosítunk, és önmagunkban akarjuk megtalálni a gyermeket ahelyett, hogy az igazi Gyermekre figyelnénk.
Pedig a kettő között óriási különbség van. Az az ember, aki mindenáron be akar zárkózni a szobájába, és lehúzza a redőnyt, hogy senki ne zavarja, szükségszerűen sötétségbe kerül. Nem az egészséges egyedüllétről van szó, hanem a bezárkózásról. A bezárkózó ember képtelen az embertársával való kapcsolatra, csakis a saját dolgai körül forog, és egyre inkább belső sötétségbe jut.
Itt sejthetjük meg Szent János evangélista elmélkedésének legfájdalmasabb pontját: „A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel.” (Jn 1,5) Vagyis: keressük az ünnepi hangulatot, fényeket és dallamokat, és ebben eljuthatunk egészen odáig, hogy az éjféli misén elhangzó Stille Nacht dallamát sokkal inkább az ünnep tartozékának tekintjük, mint a azt a Jézus Krisztust, aki élete első óráiban hajléktalan volt. A fenyőgallyas Kisjézusra igényt tartunk, de a Názáretire már nem annyira. Újra és újra megvalósul tehát kétezer év óta az evangéliumban leírt dráma: „A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel”, mert a sötétség még Jézus születésében is az ünnep elengedhetetlen tartozékának tekintett angyal-kás-csillagos-porcukros tündérmesét akarja hallani, és nem pedig a valóságos Isten valódi szeretetét – hiszen ez már túlmutat a hangulaton, és valódi elköteleződésre számít, nem csupán hangulatra…
Adja meg az Úristen mindannyiunknak az igazi karácsonyt, hogy az ünnepi készülődés és az ünnep fényei ne váljanak Karácsony karikatúrájává, hanem tegyenek késszé bennünket az igazi Istennel való találkozásra, aki valóban békét és igazi szeretetet akar ajándékozni a megfáradt emberiségnek.
Tokodi Bence
„Ha ismernéd az Isten aján-dékát…” János 4,10
Ünnepi ajándék
Advent időszakában vagyunk, közeledik a karácsonyfa állítása és az ajándékozás. Minden izgalma és fáradsága ellenére érezzük, hogy jó dolog ajándékot kapni, s talán még jobb dolog ajándékot adni. Nem anynyira a bolti, tárgyi értéke a legfontosabb, hanem ami mögötte van, az ajándék érzelmi értéke. Vagyis az, hogy tudunk-e vele örömet szerezni. Az ajándék az örömszerzés eszköze.
Megdöbbentő statisztikák mutatják ki, hogy karácsonykor követik el a legtöbb öngyilkosságot. Az egyedüllét, öregség, betegség, az, hogy nincs rám szükség – ezek következtében sokan örömtelen, lelkileg szegényes életet élnek. Az örömhiány – veszélyhelyzet. Mostanában rólunk, magyarokról mondják, hogy lehangoltak, gondterheltek vagyunk, alig van mosoly az arcunkon. Ráadásul örömtelen állapotunkba azok sulykolnak bele még mélyebben, akiknek feladatuk lenne a nemzet emelése, biztatása. Ady Endre rá is dörrent azokra, akik elvonják másoktól az életkedvet. „Örömgyilkos: féljen!” Felelősek vagyunk társaink öröméért.
Ne gondoljuk, hogy csupán alacsony szintű életvitel mellett folytatnak sokan lelkileg szegényes örömtelen életet. Ilyesmi előfordul jómódú, művelt, sikeresnek mondott embereknél is. A szellemességét cinikusan fitogtató költő, Heine, még nagy változása előtt nyilatkozott így: „A mennyet átengedem az angyaloknak és a verebeknek”. Majd amikor lelki fénytelenségéből kilépett, már emígy szólott: „Megvilágosodásomat egy könyvnek köszönhetem és ezt úgy hívják: Biblia. Aki elvesztette Istenét, ebben a könyvben újra megtalálhatja… Boldog vagyok, hogy megszabadultam vakmerő önteltségemtől… Ebben az állapotban ki tudom önteni szívemet Isten előtt, és el tudok néki mondani mindent, amit senki másnak”. Híres versében erről vall:
„Uram, a lantom összetörve,
a Krisztus-szikla törte össze.
Kiáltok hozzád lent a porban,
térdre omolva, félig holtan,
Uram, bocsásd meg, mit
eddig daloltam.”
Egyszerű embernek és magas műveltségűnek, szegénynek vagy jómódúnak nem kötelező már mindvégig lehangoltan járni az utat, mert bármelyikünknek jóféle változásban lehet része.
Ezért érdemes megismerni a legnagyobb örömöt szerző ajándékot. Ha vannak örömgyilkos emberek, jó tudni, hogy van örömszerző Isten. Az ő közelségében lehetünk mi mindnyájan megajándékozott emberek. Se szeri, se száma az isteni ajándékoknak: visszakaptam az egészségemet, nem kell egyedül élnem, van munkám, sokszor tudok segíteni másoknak, ismerem az Isten békességét… És most azt olvastuk bibliai igénkben: „Ha ismernéd az Isten ajándékát”. Nem „ajándékait”, pedig rengeteg van, hanem „ajándékát” – egyes számban. A sokféle isteni ajándék között ott van a Legnagyobb Ajándék: Jézus Krisztus. Õt megismerni – ez maga az örökélet. Õvele beszélgető kapcsolatba kerülni – ez hoz üdvös változást a mi életünkbe is. Nem csak vallásosságunknak, hanem egész emberi mivoltunknak itt van a titkos középpontja. Lényünk legbelsejében nem kell többé egyedül lenni; a párbeszédes kapcsolat Megváltó Urunkkal életünk legnagyszerűbb élménye. Az ő társaságában pedig még egész sor ajándék vár minket, hiszen „mi módon ne ajándékozna Isten ővele együtt mindent minékünk!”
Tapasztalatból tudjuk persze, hogy sohasem azt kapjuk, amit szeretnénk, hanem mindig azt, amire szükségünk van.
Figyeljünk fel rá: a leggazdagítóbb, legtöbb örömet szerző ajándékok ember-alakban szoktak megjelenni. Emlékezhetünk arra, amikor házastársunkat megtaláltuk, a vérünket felforrósító érzésre, a világ minden kincsénél többet érő társra, majd a gyermekek jövetelére és évtizedek múltán az unokák érkezésére. Ember-alakú ajándékok. Isten igen csak tudja, hogy nekünk ilyenekre van szükségünk, és ha nem zavarja meg értékelésünket önzés, karrier, bírvágy, akkor az ilyeneket tartjuk igazi kincsnek. Ezért jött el embervilágunkban Megváltó Urunk is egészen emberi úton, emberalakban, „hozzánk hasonlóvá lévén, kivéve a bűnt”. Ezért meri Pál apostol azt üzenni Kolossébe, hogy „a ti imádságaitokért nektek ajándékoz engem az ÚR.”
Ha ismerjük az Isten ajándékozó stílusát, akkor rájövünk, hogy az ember Jézus hasonlóságára minket is ajándékszerű, másokat gazdagító emberré akar tenni. Felséges ez a nekünk szánt szerep; mivoltunk jótékony változásával nem akarunk már örömgyilkosok lenni, hanem örömszerzők, akik valamelyest ismerjük az igazi nagy ajándékot, ennélfogva nem szegényíteni, hanem gazdagítani szeretnénk társaink életét.
Szépek és csillogóak lesznek bizonyára karácsonyfáink, alatta a vásárolt és magunk készítette ajándékokkal. Mi lenne, ha örvendező és társainknak jó hangulatot, igazi örömöt szerző boldog önmagunkkal ajándékoznánk meg őket?
Pánczél Tivadar
Karácsony és újév
Ma koszorút kötünk a karácsony örömeiből s az újév reményeiből, glóriás fenyőgallyból s küzdelmes pálmaágból. Gondolatainkra két világosság vetődik, az egyik a karácsonyéj fényessége, a másik az újév hajnalának bíborsugárzása. Bűbájt gyakorol, izgalmat kelt mindkettő; az egyik a régi öröm bája, mely mindig új – a másik az újév izgalma, mely már oly régi. S különös, hogy mindkettő éjtszakával kapcsolja össze a fényt: a Megváltó glóriája fénybe állít, s az újév reménye a jövendőnek ködös ádventjébe vezet bele, mintha csak azt mondaná: ,,Glóriás fényt gyújtok köréd, de az éjt el nem veszem; éjben láss!'' S ismét: ,,Remé-nyeid csillagát támasztom föl neked, de ha csillag az a csillag, akkor gondolhatod, hogy éj vesz körül téged; éjben élsz, éjben jársz, de bízzál, én vezetlek téged.”
|
| Tóth Hajni (8 éves): Betlehem |
Valóban úgy van: éjbe, bár szent éjbe állítja bele a karácsony misztériuma lelkünket, s ugyancsak folytonos éjnek, sűrű homálynak indítja neki az újév reménye életünket. Mind a kettő keményen fog; mind a kettő készen semmit sem ad; hanem küzdelmek elébe állít, útjainkra tövist szór, bár ugyanakkor bíztat: ,,Előre, így kell haladnod; higgy, bízzál, küzdj, s biztosítlak, hogy győzni fogsz!”
Bámulatos dolog, hogy mily következetességgel valósul meg ez a nap-éj-szerű, ez az édes-keserű, ez a küzdelmes-békés jellege az emberi létnek az élet egész vonalán! Mert kell-e édesebb kép a karácsonyi éjnél s lendületesebb költemény az Isten szeretetének e legszebb énekénél? S mégis mennyi kemény, küzdelmes vonás van e képbe, mennyi éles, ijesztő hang ez énekbe szőve! Mintha galamb búgna, úgy üti meg füleinket az Istennek embert kereső panasza, de az a galamb sziklahasadékba veszi magát; kemény sziklában fészkel! Mily kedves az a Megváltó, de mily érdes a jászol! Mily mosolygó az arca, de mily rideg az éj arculatja! Mily édes az angyali ének, de mily rikácsoló, sivító a botránkozás s a pártütés visszhangja!
Így vagyunk az élettel, a reménnyel, így vagyunk a megváltással. Lágyan, simán, puhán nem nyertünk eddig s nem érünk el ezentúl sem semmit. S még a megváltás is ilyen; az sem kész! Szent igaz, hogy éj van világosságunkba, orkán angyali énekünkbe, üröm van mézünkbe keverve, s mikor a megváltás a szent karácsonyi éjben kihirdette programját, nem változtatta meg az emberi életnek ezt az irányát; békét ígér, de harc után; s megváltást hoz ugyan, de azt mindenkinek magának kell tetté s boldog valósággá váltania! Megváltani az Isten sem fog, ha mi magunk nem váltjuk meg önmagunkat! Ezt hirdeti az a régi szózat: Teremtett téged az Isten saját közreműködésed nélkül; de nem fog üdvözíteni, csak ha magad is akarsz üdvözülni! (...)
Szívjátok hát teli magatokat! Éledjetek! Mert, ismétlem, az élet tengere sem locsolja föl bennetek az életet, ha magatok nem éltek s a kegyelmet föl nem használjátok!
Váltsd meg magad tehát, ember, váltsd meg magad, emberiség, a tévelyből a Krisztus világosságával, gonoszságból Krisztus jóságával, Isten haragjából Krisztus kegyelmével, s ne vádaskodjál, hogy hiszen kevés az, amit kaptál. Életet nyertél; élj hát! Vagy azt várod, hogy más tegye helyetted? Életet nyertél, de egy föltétel alatt: ha átéled; ennél kevesebbet nem kívánhat tőled az élet Ura; azt helyetted más nem végezheti. Meg vagyunk tehát váltva, de hasznunk csak úgy lesz belőle, ha a megváltást átéljük!
Az életet élni kell. Egy új évet ily életből, mely öntudat s nem kábulat, kívánok az évfordulónál az olvasónak!
Prohászka Ottokár (1902)
Zsirai László
Igazul igazán
Kívánok karácsonyi asztalodra
Arany-szavakkal:
vadat, halat, s mi jó falat;
imákkal feldíszített lelkedbe
egyértelmű békét, s szépség
szelíd szívedből jóságot
virágzó emberségét!
Kétség ne legyen úrrá utadon,
biztosan vezessen hit és bizalom!
Mert hiába öveznek adatfalak,
száraz tények, s egyre drágább vények,
az eltökélt lény örök angyal marad,
tekintete mosolyából folytonozódó fények
formálnak fegyelmezett kapaszkodót a létnek.
Terelgetnek tanult tételes törvények,
ám igazságod boldogsága magvas magad.
Hallod? Harangszó zenél.
Zárd be hát házad ajtaját,
bárhogy is dúdolgat a szél,
bárhogy is dédelget a tél,
a jászolhoz térj meg
éjfélkor,
értem is mondj el egy imát!
Mindenkor
a született kisded szemén át
igazul igazán a világ.
