7. oldal Magyarság
A Hargitától Pilisvörösvárig
Állampolgársági eskütétel a Városházán
Egy székely magyar ember áll a tanácsterem dobogóján magasra emelt kézzel, s mondja tagoltan, ízes magyarsággal Grószné Krupp Erzsébet polgármester után: „Én, Kozma Pál, esküszöm, hogy a Magyar Köztársasághoz hű leszek…”
Állampolgársági eskü a városházán. Évente 4-5 alkalommal kerül rá sor. Egyre többen lesznek olyan polgáraink, akik nem magyarként látták meg a napvilágot vagy magyar anyanyelvűként születtek ugyan, de kicsiny országunkat bölcsőként és sírként összefogó határainkon kívül…
Ünnepélyes a hangulat, Himnusz, Szózat, a polgármester asszony néhány keresetlen szava az esküt tevőhöz, aki láthatóan megilletődött, a rövid ünnepség végén pezsgő, koccintás, gratulációk…
Nekünk, magyarországi magyaroknak furcsa ez az aktus. Lélegzetet sem tudnánk venni anélkül, hogy ne lennénk magyarként magyar állampolgárok. Az erről szóló dokumentumot mi már születésünkkor megkaptuk a sorstól, s az eskü szövegét artikulátlan újszülöttsírással harsogtuk el anyánknak és a körülöttünk bábáskodó idegeneknek… Nekünk nem kellett megküzdeni magyarságunkért. Mások – oly sokan! – szülőföldjükön, de a Trianon által rákényszerített államban élik meg nap mint nap magyarságukat. Aki járt már Erdélyben, Fel- vagy Újvidéken, tapasztalhatta, hogy az ottani magyarok szava halkabb, megfontoltabb, de szívük hevesebben dobog, s nemzettudatuk erősebb a miénknél… Ide kívánkoznak József Attila szavai: „S mégis magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad – édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!”
2006. február 2-án a 67 éves Kozma Pált hivatalosan is hűséges fiává fogadta Magyarország.
Kozma Pál szülei még született magyar állampolgárok voltak, Trianon miatt azonban állampolgárságukat elvesztették. Pál fiuk születésekor a Hargita tetején lévő mezővárosban, Gyergyóremetén éltek – a vörösváriak által jól ismert Borszéktől nem messze – .Nem sokra rá átköltöztek Szász-régenbe. Pál kitanulta itt az asztalos szakmát, majd leérettségizett. Végig magyar iskolákba járt. Legvégül aztán elvégezte a bukaresti művezetői iskolát is, ahol már románul folyt az oktatás. 1989-ig művezetőként dolgozott különböző nagyváradi munkahelyeken.
Ekkor azután áttelepült Magyarországra.
– Nagyon sok kollégám átjött az anyaországba, gondoltam, én is szerencsét próbálok – mondja a visszahonosított, újdonsült magyar állampolgár – .1962-ben jártam Magyarországon, rokonaim laktak Pesten. A későbbiekben is gyakran meglátogattam őket. Eljártam színházba, múzeumokba is. Megismertem a főváros nevezetességeit, megszerettem pezsgő életét, az itt lakó embereket. Így aztán szinte hazajöttem, amikor 1989-ben áttelepültem az anyaországba.
Kozma Pál a szakmájában: asztalosként dolgozott Pesten, kezdetben alkalmazottként, később egyéni vállalkozóként. 42 évi munkaidővel a háta mögött, 2000-ben ment nyugdíjba.
2001-ben második feleségével – akit itt ismert meg Magyarországon – házat vásároltak Pilisvörösváron, a Karátsonyi-ligetben. Azóta itt él, de gyakran látogat haza Erdélyben élő testvéreihez.
A magyar állampolgárságért 2004-ben folyamodott, s két év után tehette le az esküt. Útlevele közben lejárt, s most már mint magyar állampolgár készítteti el úti okmányait, hogy szülőföldjét felkereshesse.
– Magyarnak lenni különleges érzés – mondja –. Főleg a székelyföldön, ahol különösen ragaszkodnak magyarságukhoz, kultúrájukhoz, hagyományaikhoz az emberek. Sajnos, a történelem nem engedi meg, hogy saját államuk is legyen. A megoldást az jelentheti, ha Románia is belép az Európai Unióba és a határok jobban átjárhatóvá válnak, és a székelyek is szabadabban utazhatnak majd az anyaországba. Abba az országba, amelynek most immár teljes jogú polgára vagyok…
Gratulálunk Kozma Pálnak, új állampolgárunknak! Töltse Vörösváron jó egészségben és megelégedettségben nyugdíjas éveit!
Fogarasy Attila
Petőfi Sándor
Erdélyben
(részlet)
Tartottunk volna össze: a világ most
Tudná hirünket, nem volnánk kizárva
A templomból, hol a nagy nemzeteknek
A tisztelet tömjénét égetik.
Tartottunk volna össze, nem törölnénk
Szemünkből annyi fájdalmas könyűt,
Midőn forgatjuk reszkető kezünkkel
Történetünknek sötét lapjait.
A porszemet, mely csak magában áll,
Elfúja egy kis szellő, egy lehellet;
De hogyha összeolvad, összenő, ha
A porszemekből szikla alakúl:
A fergeteg sem ingathatja meg!
Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok,
Amit mondtam, nem új, de szent igaz.
Az események romboló szele
Nem fú jelenleg, és a porszemek
Nyugton hevernek biztos helyökön;
De ha föltámad a szél, mielőtt
Eggyé olvadnánk, el-szétszór örökre
A nagy világnak minden részibe,
És soha többé meg nem leljük egymást.
Iparkodjunk. A század viselős,
Születni fognak nagyszerű napok,
Élet-halálnak vészes napjai.
Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen
Az eljövendő óriásokat.
Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást,
Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem!
Ki legelőször nyujtja ki kezét,
Azé legyen a hála s a dicsőség...
