8. oldal Személyes történelem
Háborús idők
Régi parasztház a Zöldfa utca, (Ohá kózn) végén. Kint már lassan szürkül, csendesedik a világ. Bent kis lámpa ég, fénye kiszűrődik az udvarra. Bekopogok. Jóska bácsi a konyhaasztal mellett ül, Rici néni a szobában tesz-vesz.
|
| Krivinger József (elöl) bajtársai körében |
– Szervusz Feri, hát ideértél? – kérdi.
– Ide – mondom, és már a házigazda kezét szorongatom, aki a család hogyléte felől érdeklődik. Beszélgetni kezdünk, majd rátérünk a jövetelem céljára.
– Jóska bácsi, ahogy már beszéltünk róla, a második világháborús katonaéveiről is szeretnék írni. Lehet?
– Lehet! – int, és erre már Rici néni is leül a férje mellé. – Sosem kérdezte ezeket még senki, te vagy az első – néz rám, majd elhallgat.
Krivinger József pedig, két nehéz, erős kezét az ölében pihentetve mesélni kezd. A 86 éves egykori bányász röviden szól, de a szemén látszik, hogy rengeteg emlék tolul föl benne. Messzire, a sokak számára már csak írásokból, filmekből ismert múltba tekint vissza.
– 1940. december másodikán vonultam be Sárospatakra. Az újoncok között voltunk néhányan vörösváriak, a környékről pedig, Csobánkáról, Solymárról, Pest-hidegkútról vonultattak be embereket. De voltak velünk ruszinok és románok is, akadt, aki egy szót sem tudott magyarul – vág bele a történetbe.
– Mire képezték ki?
– Műszaki alakulatba kerültem, árkász lettem. 1941-ben Sátoraljaújhelyre vittek, ott már utásznak tanultam. Zűrzavaros idők voltak, valamiféle Hitler-mozgalom miatt nekünk is voltak nehézségeink. Az egészhez semmi közünk nem volt, de voltak, akik ferde szemmel néztek ránk, svábokra. Sokáig nem is küldtem haza levelet, mert tudtam, hogy fölösleges. Egy idő után persze mégis írtunk, de a leveleket cenzúrázták. Ha az elöljáróknak nem tetszett, amit olvastak, megsemmisítették, tűzbe dobták a leveleinket.
– Mit gyakoroltak a legtöbbet?
– Szükséghidakat, úgynevezett „bürüs” hidakat építettünk. Ezzel biztosítottuk, hogy a parasztok át tudjanak menni a megáradt Bodrog két partján lévő földjeikre. Kellett a gabona az országnak. De készítettünk ingoványos területeken átvezető makadám utat is, hogy a teherautók és a lovas kocsik is közlekedhessenek. Egy idő után aztán Oroszországba vezényeltek minket. Azt sem tudtuk, hová visznek. Emlékszem egy Osztrogorszk nevű településre, de sokfelé megfordultunk még. Jó mélyen be kellett mennünk Oroszországba, hadműveleti területre irányítottak minket. Volt, hogy menetfelszereléssel több mint 100 km-t gyalogoltunk egy nap. Az egyik este a főhadnagyunk megkérdezte: „Na, fiúk, mit gondolnak, hány km-t tettünk meg ma?” A legtöbben 80 km-re becsültük. „Nem, 130 km-t mentünk.” – mondta.
– Hogyan bírták mindezt?
– Nehezen. De bírni kellett. Karabélyt, 40 db éles lőszert, szekercét, fejszét, ásót, szerszámokat, pokrócot stb. vittünk magunkkal. Összesen 30 kg terhet cipeltünk. Gyalogoltunk ingoványban, száraz, kemény úton, térdig érő sárban, mindenféle terepen. Rengeteget talpaltunk.
– Harcolnia is kellett?
– Utászok lévén mi nem nagyon lőttünk, de benne voltunk a harcokban. A lövészek dolga volt, hogy védjenek bennünket. Ástuk a futóárkokat, telepítettük és szedtük az aknákat. Állandóan figyeltek minket a meszszelátók, röpködtek körülöttünk a golyók. Volt egy pokrócom, amelyik olyan lyukas volt a golyóktól, szilánkoktól, hogy két macska sem fogott volna meg benne egy egeret. De én nem sérültem meg.
– Nem félt?
– Ott egy dolog volt: vagy megmarad, vagy nem marad meg az ember. Óvatosnak kellett lenni. Az aknatelepítés, aknafelszedés, veszélyes feladat volt. Gyakran nagy, akár 100x200 méteres területet is teleraktunk taposó és tányéraknákkal. Nekem soha nem volt balesetem. De ha valaki hibázott, robbant az akna, röpültek a szilánkok. Sokan meghaltak körülöttem.
– Mire gondolt ilyenkor?
– Semmi jóra. Azt tudtuk, hogy el kellett jönnünk otthonról, de hogy hazatérünk-e, azt nem. Ha levelet küldtem haza, mindig ezt írtam: „Isten nevében kezdem… és Isten nevében fejezem be”. Az ő kezében voltunk.
– Nemcsak az állandó életveszélyt, az időjárás viszontagságait is el kellett viselniük. Milyen volt az orosz tél?
– Kegyetlen. A nagy visszavonuláskor másfél méter magas hóban törtünk magunknak utat. De a felszerelésünket nem hagyhattuk el. Fenyőágakból építettünk magunknak sátrat, sátorlapot tettünk rá, alatta összebújtunk, pokrócokba, köpenyekbe csavartuk magunkat. Sötétben nem rakhattunk tüzet, mert könnyen észrevehettek volna minket. Olyan hideg volt, hogy mire a vizelet földet ért, jéggé vált.
– Hogyan tudták mindezt elviselni?
– Hozzáedződtünk. Tizedes, rajparancsnok voltam, az embereimért is felelősséggel tartoztam. Úgy éltünk, ahogy lehetett. A napi cigarettaadagot odaadtam a szakácsnak, aki cserébe kerített nekünk valami ennivalót, amit elosztottunk egymás között. Valahogy túléltem a háborút. 1945-ben, ha nagy nehézségek árán is, de sikerült épségben hazaérkeznem. A fegyverletételkor kaptam egy papírt és nem, mint fogoly, hanem mint leszerelt katona fejeztem be a háborút. 1945 júniusában Hajmáskéren marhavagonokba raktak minket, a vonat nagy nehezen eljutott a Kelenföldi pályaudvarig. Ott én már csak azt néztem, hogy merre lehet a legegyenesebben hazajönni. Hazafelé gyalogolva vettem egy nadrágot. Lyukas volt, de nem bántam, mert legalább kibújhattam a katonaruhából. Így értem haza, lefogyva, mezítláb, kormosan, rongyos nadrágban. De végre itthon voltam.
– Mi volt a háborúban a legroszszabb?
– Minden! – legyint keserűen, mintha el akarná hessegetni a múltat. Látszik rajta, hogy felkavarják az emlékek. Kint kezd leereszkedni a sötétség, bent ránk telepszik a csönd. Hallgatunk, mert ilyenkor nem lehet mit mondani. Aztán Jóska bácsi megemeli nehéz, erős kezét, és megint beszélni kezd.
– A legmegrázóbb az volt, amikor a halott bajtársaink mellett álltunk őrt. Olykor napokig strázsáltunk a nyári melegben oszladozó, férgesedő tetemeik fölött. De kitartottunk mellettük, amíg tisztességgel el nem temették őket – simít végig szomorúan a homlokán.
Az asztal körül még jobban megsűrűsödik a csend. Nem szólok, csak a füzetembe rótt szavakat bámulom. Aztán ránézek Jóska bácsira, és leesik a kő a szívemről. Látom rajta a megkönnyebbülést, hogy ki tudta mondani, ami a szívét nyomta.
Búcsúzáskor csokoládét nyom a markomba, hogy adjam oda a gyerekeknek. „Üdvözlöm az egész családot!” – szól, és kiáll az ajtóba. Megvárja, amíg a sötétben kilépek az utcára. Csak a házból kiszűrődő fény és a bágyadt utcai lámpa világít. Este van már, a Fő úton is csendesedik a forgalom. Míg hazaérek, semmi sem zavarja a gondolataimat.
Ui.: Néhány nap múlva szóltam a fiamnak, hogy a második világháborús tankokkal, csatákkal foglalkozó könyvei mellett ezt a kis írást is olvassa majd el.
– Rendben, apa – nézett föl rám, majd folytatta a dolgát. Örömmel nyugtáztam a válaszát. És elkezdtem reménykedni, hogy talán nem hiába írtam meg a bácsikám történetét.
Várhegyi Ferenc
