11. oldal Költészet
Versek időseinknek
Zs. Dobozy Erzsébet
(Tuti néni)
Bábanéni
Vezetett az utcán anyám.
Ő szembe jött, suhogó sváb-szoknyában,
bekötött fejjel, s végigmért mosolyogva,
a szeme szigorú volt s rámcsodálkozó,
mindent tudó.
Köszöntötték egymást szép anyámmal.
De éreztem, a pillantása
az apróságot, engem vizsgálgat.
Elment mellettünk,
tisztán, suhogva.
Ki ez a néni?
Kérdeztem anyámat.
A Bábanéni! S ezt úgy mondta,
hogy kiéreztem hangjából,
a szűk feleletre
nem lehet kontra.
Ahogy felnőttem, cseperedtem,
Ő sokszor elsuhogott mellettem
az utcasarkon hirtelen
s én mindig szégyelltem,
nem tudom mit, miért,
csak szégyelltem magam.
Később már úgy éreztem,
ez egy mély, benső kapcsolat,
amint mellettem elhalad,
én meg igyekeztem,
hogy már messziről köszönthessem.
Figyelve a szemét, köszöntöttem.
Ő végigmért; megért.
Érti ezt a furcsa szorongást bennem
s oldja, amint elhalad mosolyogva.
Csak rámpillant, bólint
és megy, suhogva.
És elsuhogtak így az évek.
Lassan eljár felettem is az élet.
A fiaim felnőttek
/: Ő méricskélte, pelenkázta őket :/
És kis falunkba érkező,
érkezett, vagy eljövendő
fájdalomban síró,
vagy álmában nevető
rózsaszirom-puha sok csecsemő
apró gondját
még mindig a vállán hordja!
Jár az utcákon
egyre kisebb, töpörödöttebb,
egyre lassabban, fáradtan lépeget,
de sugárzó tisztán, suhogva,
két égszín szeme töretlen sugározza
a régi tudást, értelmet.
Szaporán tipeg a sok új élet felé
és nem számlálja a lépéseket,
sem az éveket,
csak segíti, egyre csak várja
a sok új, apró életet.
Úgy érzem, magasan jár már
mindenki felett.
Élet-útján már-már végig haladt.
Új falu nyüzsög a lábai alatt.
Valahányszor találkozunk
az utcasarkon hirtelen,
köszöntöm Őt és tisztelem.
Ő segített a világra
anyaszült mezítelen.
Pilisvörösvár, 1968. október 25.
Dr. Réthy Zoltán
Szivárvány
Vágyaim tarkák, mint a lepke,
Valaki szárnyukat színesre festette
Szabadon szállnak ég és föld között,
Kettőjük közé szivárványt kötözök.
Bíbornak látom – ha szép – a bűnt
S az ifjúságot, mely tovatünt.
Boldogságom reflektora a kék:
Kéken néz rám szemed és az ég.
Tavasszal várom a zsendülő zöldet,
Tavasszal álmodtam legszebbet felőled.
A fehéret keresni kell: a világon
Nem nyit hóvirágot mindenik álom.
Szürke unalomnál a harc sokkalta szebb,
Táncos tornál mosolyod kedvesebb.
Fekete a szenvedés, a gond,
Mikor lelkemben gyászmisét mond.
És egyszer – tudom – a viola is szép lesz,
Koszorúk kísérnek temetőm széléhez.
(A költő a verset 1972-ben írta,
kötetben nem jelent meg – a szerk.)
Apám
Mint szentek képe templom oltáráról,
Úgy néz felém jóságos kék szemed,
Fejed köré ezüstös glóriát von
A gyermek és a szép emlékezet.
János napon a nyíló gyöngyvirágok
Harangjai halkan felzengenek
És tőled bármily messze-messze járok,
Ők visszahívják hozzád lelkemet.
Virágos kertem csupa alleluja,
Mikor csokrot kötök neved napján
S egy régi fénykép azt is elárulja,
Hogyan néztél a bölcsőmre, apám.
Hányszor vettél karodra és ringattál,
Hányszor bocsátottad meg sok hibám!
Eszembe jutsz, ha esti alkonyatnál
A kis fiam egy szép mesét kíván.
Ilyenkor, mint a templom oltáráról
Reánk mosolyog áldó kék szemed,
Imádkozva suttogja ajkam százszor:
Apám! Köszönöm ezt az életet . . .
(Megjelent a költő „Én így imádkozom”
című verseskötetében – a szerk.)
Özv. Fetter Jánosné
1891. május 2-án született Pilisvörösvárott. 1912-ben beiratkozott a budapesti Bábaképző Intézetbe, ahol 1913. januárjában megszerezte oklevelét. Szülésznői tevékenységét 60 éven át folytatta. Az emberek szerették; volt, aki Mari néninek, volt, aki Gólya néninek, volt, aki Bába néninek hívta. Türelmesen ült a vajúdó asszonyok mellett, és hallgatta fájdalmaikat. 6300 gyereket segített a világra. 1976. szeptemberében hunyt el. Temetésén dr. Réthy Zoltán mondott búcsúbeszédet.
