9. oldal Kultúra
Az értékek megmaradnak
Interjú Gulyás Dénes operaénekessel
Gulyás Dénes operaénekes egyszerű családból származik, kivételes tehetségével mégis a világhírnévig vitte. Dél-Amerikától Japánig a legnagyobb operaházak színpadán lépett fel. Minden díjat besöpört, amit énekművész csak kaphat. Legutóbb december 15-én vehetett át kitüntetést a Károlyi Palotában, munkásságának elismeréseként. A mindig közvetlen, szerény művésszel ez alkalomból beszélgettünk a művészpályáról, a tervekről, a világról.
– Milyen díjat vehettél át?
|
Gulyás Dénes a Magyar Művészetért Díj átvételekor
Fotó: Rásonyi Győzőné |
– Ez a Magyar Művészetért Díj, ami egy civil szervezetnek a díja. Művész és művészetért rajongó emberek alapították. Semmiféle köze sincs állami szervezetekhez és minisztériumokhoz. Ezt a díjat kollégák adják, akik odafigyelnek arra, hogy a másik művész mit produkál a pályán. Ezért örülök ennek olyan nagyon.
– Nagyobb elismerésnek számít, ha kollégáktól kapod az elismerést?
– Az állami kitüntetésekhez az évek alatt hozzánőtt mindenféle előítélet, illetve elterjedt, hogy ezeket a díjakat nem kapják, hanem adják. Ennek ellenére nekem is jól esett, amikor Kiváló Művész lettem. Boldog vagyok, ha díjakat kapok és megveregetik a vállam, hogy „brávó, jó az, amit csinálsz”. De soha nem ácsingóztam semmilyen elismerés, kitüntetés után sem, sőt, amikor felterjesztettek Kossuth-díjra, magam kértem, hogy húzzanak ki a listáról. Erkölcstelennek tartottam ugyanis, hogy az akkori Kossuth díj odaítélő bizottságának tagjaként – amire Antall József miniszterelnök kért fel – elfogadjam a felterjesztést.
– Milyen érzés volt látni, hogy a vörösváriak, szentivániak és más környékbeli polgárok eljöttek a díjátadódra?
– Nekem ez azt jelenti, hogy nem volt eredménytelen a munkám, amit lassan huszonnegyedik hónapja végzek. Rengeteg választókerületben megfordultam ezalatt, nagyon sokszor Vörösváron és Szentivánon is, s hogy ők eljöttek, vették a fáradságot, hogy beutazzanak a díjátadóra, ez annak a jele, hogy odafigyelnek és szeretnek. Ez nagyon jó érzés!
– Talán annak is köszönhető, hogy világhírű operaénekesként mégis megmaradtál egyszerű, közvetlen embernek, aki tudja, honnan indult…
|
A művész feleségével
Fotó: Rásonyi Győzőné |
– Ötéves korom óta zenével foglalkoztam, zongoráztam, a rádió gyermekkórusában énekeltem, és a szüleim mindig erre terelgettek. De nem vettek fel a gimnáziumba, és így szakmunkásképzőbe kellett mennem, ahol a géplakatos szakmát ki is tanultam. Volt olajos a kezem, dolgoztam gyárban, s ez nem szégyen. Ma is mindent meg tudok javítani a házban, nem kell mesterembert hívni. A könyvespolcomtól kezdve a szaunáig magam készítettem szinte mindent. De ennek emberileg is hasznát veszem, hiszen tizennégy évesen negyed ötkor keltem, hogy reggel hatkor már a satupad mellett álljak, és nem érzem azt, hogy ez tragédia lett volna. Nem esett le a gyűrű az ujjamról, s ha úgy hozná a sors, most is megtenném.
– Ezt úgy mondod, mintha a hírnév ellenére embernek maradni teljesen természetes lenne…
– Lehet, hogy nekem ez a „bajom”. Azt gondolom, hogy nagyon rossz irányba megy ez a világ. Ahogy József Attila írja a Levegőt! című versében, hogy „Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, aki alattomos”. Az egész költemény a mai világunkról szól, amelyben megfordultak az értékrendek. „Emberek, nem vadak – elmék vagyunk! Szívünk míg vágyat érlel, nem kartoték adat.” Az egész világ kifordult a medréből. Éppen ezért nagy segítséget jelentenek számomra a régi gyökerek. Örömet találok a munkában, mindegy, hogy tanítok, énekelek, kertet gondozok vagy szaunát építek. Örömöt lelek abban, hogy valamit tettem.
– Ezek után már meg sem lepődöm azon, hogy kerekesszékkel ajándékoztál meg valakit, aki szeretett volna eljutni egy előadásodra.
– Igazság szerint arról kellene beszélni, hogy miért élünk olyan világban, ahol szinte mindenki rászorul a jótékonykodásra. 2005 végén jótékony akciók százait látjuk magunk körül, mindenki kér, mindenki gyűjt valamire. Nincs pénz beteg emberekre, nincs pénz inkubátorra, nincs pénz művészetre… Rossz világban élünk.
– Eddig hány jótékony koncertet adtál?
– 1989 óta háromszázhuszonkilencet. Szívesen veszek részt ilyen rendezvényeken, de az a borzasztó, hogy erre szükség van. Jótékony koncertet kell adni, hogy a rákos gyerekeknek több pénz jusson, inkubátora legyen a kórházaknak, és hosszan sorolhatnám… De volt jótékonysági koncert a Zeneakadémia hangszereinek felújításának javára is, mely intézményben a fizetésem megalázóan kevés. A Zeneakadémián a konferencia a fizetésemelés témájával kezdődik, miközben tudjuk, hogy nem lehet emelni a fizetéseket, holott törvény írja elő. Mára természetessé vált, hogy azokat a dolgokat, amelyek értéket képviselnek, csak jótékonykodás útján lehet megszerezni, fejleszteni. Ez egy lehetetlen helyzet, miközben ócskaságokra milliók, sőt, milliárdok mennek el.
– A Magyar Nemzetben olvastam, hogy az Operaház sem fizette ki a fellépésedért járó összeget. Hogy történt ez?
– Az Operaháznak nem vagyok a közalkalmazottja, külsősként kértek fel egy előadásra. Az ezért járó pénzt nem kaptam meg, helyette jött egy levél, melyben közölték velem, tudatában vannak vele, hogy lejárt a fizetési határidő, de ennek ellenére nem tudnak fizetni. Még csak utalás sincs rá, hogy mikor kapom meg ezt az összeget. Itt az év vége, és januárban adót kell fizetnem olyan pénz után, amit nem vehettem fel. Ez ma Magyarországon törvényes, meg lehet csinálni. Amit én szerződésben vállaltam, teljesítettem, és amit az állami költségvetési intézmény szerződésben vállalt, azt nem teljesítette. Ha ebből valami konfliktus származik, csak én húzhatom a rövidebbet. Ez több mint hátborzongató. Egyszerűen nem fizetik ki az előadást, utána pedig az emberek szemébe hazudják, hogy ez nem igaz. Pedig igaz! De ha én kijelenteném, hogy holnaptól nem fizetek adót, akkor mi lesz? A világ teljesen megőrült. Különféle minőségű és erősségű ego-k vívják egymással a harcukat, ahol már szó sincs a közről és az értékek képviseletéről. Nincs már megkérdőjelezhetetlen morál, nincs már adott szó.
– Mit lehet ez ellen tenni?
– Azt, hogy ezeket leírod. Ma találkoztam egy emberrel, akivel a beszélgetésünk erre terelődött. Ő ugyanígy kesergett, hogy mit lehet tenni. Nem volt újságíró, de akivel beszél, annak el kell mondania. Ennyi. Semmi mást nem tehetünk. A mikroközösségekben, a családokban dől el, hogy a gyermekemet mire nevelem. Tőlünk függ, hogy a gyermekünk megismeri-e Arany Jánost, Bartókot, és az egész magyar kultúrát. Előbb fogja-e olvasni a Ludas Matyit és az Egri csillagokat, mint a Pochahontast? A média rossz irányba tereli az embereket, hazudnak, rombolnak, nincs morál, nincs Isten, nincs erkölcs. Csak az a fontos számukra, hogy mi adható és mi vehető. Az, ami átadható, az már senkit sem érdekel. A művészet nem árucikk, nem adható-vehető, azt csak átadhatom valakinek; nincs pénzben kifejezhető értéke, hanem az maga a jövő, a nemzedék, a gondolkodásmód, a szellemiség. Ezért dolgozunk mi is.
– Még ha keveset fizetnek is érte?
– Igen. Ha bejövök autóval tanítani, vizsgáztatni, próbákra, vagy konferenciákra, majdnem az egész fizetésem elmegy a parkolási díjra. Normális ez? Közben meg jótékonykodunk egyéb dolgokért… Sokan vagyunk. Említhetném a Gyetvay testvéreket is, akik koncerteket rendeznek, és akiknek fontos, hogy ne az értéktelen iszapzene terjedjen, hanem az igazi kultúra. Köszönet nekik, mert minket ez a társadalom nem fog eltartani. Többünk van abban a helyzetben, hogy nem fog tudni a nyugdíjból megélni, ezért azokat a javakat, amikért az elmúlt évtizedekben megdolgozott, fel kell élnie.
– Képviselőjelöltként indulsz a közelgő választásokon. Mire számíthatnak a választók?
– Ha megválasztanak, akkor is ugyanolyan elánnal fogok dolgozni az emberekért, mint ezalatt a harmincöt év alatt a pályámon, vagy tizennégy éves koromban az Óbudai Hajógyárban, vagy amikor New Yorkban énekeltem, illetve ma délután, amikor tanítottam. Egy dolgot nem fogok: hazudni. Nem fogok olyat ígérni, amit lehetetlenség teljesíteni. Az életemben soha nem hazudtam, nem loptam, és ehhez a továbbiakban is tartom magam. Ebből volt a legtöbb problémám is, de ennek ellenére sem vagyok hajlandó megváltozni. Az emberek mindig utolérhetnek a problémáikkal, ez szerződésben lett megfogalmazva. Üljünk le beszélgetni, mit gondolnak ők, mit szeretnének. A politikát lehet becsületesen és becstelenül is csinálni, de becstelenséghez nem adom a nevem. Annyit nem ér az egész. Lehet, hogy ez politikailag nem jó fogás, és az embereket el kellene kábítani az ígéretekkel, de én arra képtelen vagyok. Nagyon sokan el is hiszik, amit ígérnek, és nagyon sokan azt sem tudják, ki a miniszterelnök! Beszéltem emberekkel, akik azt mondták, hogy amit ez a kormány csinál, az már tűrhetetlen, ezért ők a szocialistákra fognak szavazni. Ugyanis, az interjúkban Orbán Viktort miniszterelnöknek szólították, és azt gondolták, hogy ő van kormányon. Ez megtörtént! De nem lehet haragudni ezekre az emberekre, inkább fel kell nyitni a szemüket. Észre kell venniük, hogy 2002-ben a kasszában 300 milliárd forint volt, ma 5000 milliárd hiány van! Vagy egyszerűbben, minden ember zsebében volt 300 forint, és most fejenként kell fizetni 5000 forintot. Velünk fizettetik ki, és a gyerekeinkkel, unokáinkkal. Ma minden magyar
embernek, öregeknek, fiataloknak, még a ma születő csecsemőknek is fejenként egymillió-háromszázezer forint adóssága van. Nem elég ez? Milyen érvet hozzunk még föl?
– Nem félsz tőle, hogy a politika felőrli az idegeidet?
– Ne gondold, hogy az eddigi pályám nem volt idegőrlő! Nem idegőrlő, amikor több hónapi munkád benne van, és nem érzed jól magad a premier előtt? Nem idegőrlő, amikor harcolnod kell a becstelenségek ellen? Azért fogtam bele bármibe az életben, mert azt végig akartam vinni. Persze, előrelátó emberként, minden eshetőséget átgondoltam. Ha fel van készülve az ember mindenre, nem érheti nagy meglepetés. Ha félünk valamitől, nincs értelme belevágni. Ha veszítek, az élet akkor is folytatódik tovább. Ha nyerek, akkor jöhet a munka! Képviselőként meg kell próbálni olyan megállapodásra jutni, ahol sértés nélkül lehet az érveket ütköztetni. Ha bekerülök a parlamentbe, nem akarok ott senkibe belerúgni, senkit megbántani, nem akarok olyan mondatba belekezdeni, hogy „ha elolvasta volna…”, mert az már sértő. Bizonyára elolvasta, csak más a véleménye. A kommunikáció mindennek az alapja, fontos, hogyan beszélünk a másikkal, vagy belenézünk-e a másik szemébe. Sokszor látom politikai műsorokban, hogy egyes képviselők nem mernek a másik szemébe nézni.
– Ha megnyered a választásokat, mi lesz a művészpályáddal? Teszem azt, ha Milánóba hívnak…
– Ez régen volt. Ma már szakszervezetek döntenek, és nem engednek be senkit az óriási sztárokon kívül, a nyugat-európai színházak megteltek az olcsó koreai, ukrán, grúz és örmény énekesekkel. Egyébként majd meglátom, menynyi szavazatot kapok, mennyi munka lesz… Amit eddig elértem, már nem vehetik el. A lemezeket, a fellépéseket, a díjakat, az élményeket. Az értékek megmaradnak. Például, mikor legutóbb Vámosmikolán énekeltem, odajöttek a parasztemberek, akik ezelőtt talán soha nem láttak, és sírtak, hogy számukra ez olyan csoda volt, amilyet még nem hallottak. Ez mindig megmarad, és már ezért is megérte a sok munka. Volt idő, amikor nagyon közel álltam hozzá, hogy otthagyom a zenei pályát, hiszen, őrültség volt kitüntetett művészként negyvenezerért tanítani, ha a szakmámban kétszázezret is kereshettem volna. Hogy mi lesz a választások után, még nem tudom.
A Zeneakadémián az állásomat szeretném megtartani, hogy legalább ennyi kapcsolatom maradjon a zenével. De hogy énekelni fogok-e, az dönti el, mennyi munkám lesz a parlamentben.
– Addig viszont még hallhatunk, tehát ki kell használni! A közeljövőben hol fogsz fellépni a környékünkön?
– Február 19-én fogok énekelni a nemzetiségi kórussal Szentivánon. Amíg nem találkozunk, addig is több boldogságot kívánok mindenkinek az új évre.
Vörös Ildikó
Évadnyitó a Mű-hely Galériában
A Mű-hely Galéria ezúttal is nagyszerű rendezvénynek adott otthont. Két vörösvári fiatal munkáinak kiállítását hamisítatlan hazai muzsika követte, melyre nagyszámú közönség volt kíváncsi. Az érdeklődők az egész termet megtöltötték, akárcsak az a vidám hangulat, mely az egész estét jellemezte.
Az egyik kiállító, Fazekas Margit öt éve fest. Az alkotás számára – ahogy ő nevezte – egyfajta önhipnózis, mely kellemes nyugalommal tölti el és kizökkenti a kelekótya hétköznapok rohanásából. Ez az egyetlen célja képei megszületésének, melyeket az Őszi Szalon pincegalériájában, illetve a helyi könyvtárban is láthatott a közönség. Festményeit elsősorban akrill festékkel készíti, kihasználva az anyag nyújtotta lehetőségeket, melyekkel matt és fényes felületek kontrasztját hozza létre egy alkotáson belül. Az akrill mellett olajjal és – bármennyire furcsán hangzik – diszperzittel is fest, sőt, a különböző anyagokat kombinálja is. A Mű-hely Galériában nemcsak festményeit, hanem grafikáit is bemutatta.
|
Balogh Tünde nótaénekes Molnár József prímással és zenekarával
Fotó: Saufert János |
A Mű-hely Galéria másik kiállítójának, Kozek Péternek napfényben úszó, vidám színekből felépülő tájképei Renoir festészetét juttathatják eszünkbe, bár ecsetkezelése sokkal aprólékosabb, s nem is lehet meglepő, hogy Péter a XIX. századi művészeket tekinti példaképeinek. Hat éve fest olajképeket, ezt megelőzően rövid ideig az akvarelltechnikával ismerkedett, mely megfelelő alapnak bizonyult későbbi festészetéhez. Alkotásait a helyi közönség is láthatta már a Művelődési Házban. A képek témájával kapcsolatban ismét csak Renoirra utalok, aki találóan állapította meg: „Tájképfestőnek lenni csapnivaló dolog! Tíz képből egyet lehet befejezni, mert közben megváltozik az időjárás.” A mai technikákkal persze áthidalható ez a probléma is, Péter fényképek és a nagy elődök festményei alapján alkotja képeit, nem ritkán a fantáziájára hagyatkozva. A képek témája az ő esetében is pusztán ürügy a művészi mondanivaló tolmácsolására.
A kiállításmegnyitó után a színpadot nagyszerű muzsikusok vették birtokukba, és máris kezdetét vette a mulatság. Meglepetésként először vörösváriakból verbuvált énekkar nótázott, Molnár Józsefnek, a Száztagú Cigányzenekar prímásának és zenésztársainak kíséretével, akik aranyszalagos, piros mellényükben nemzetünk kulturális rezervátumának igazi gyöngyszemei. A rögtönzött vörösvári dalárdát profi énekesek is követték: Szegedi Szászik Melinda, Pál Attila, Balogh Tünde és a Piliscsabáról meglepetésvendégként érkező Hegyi Erzsébet. A hangulat pillanatok alatt a tetőfokára hágott. Bár a rendezvény szerény egyszerűséggel csak nótaestként lett beharangozva, volt itt minden: magyar nóta, cigányzene, csárdás, és további remek muzsikák. A közönség pedig imádta, olyannyira, hogy a „Dzselem, dzselem”-nél már volt, aki ütemre ficergett a székén, akadt, aki könnyezett, de még a legkisebb, alig hároméves csöppség is táncra perdült. A remek hangulat persze tovább ösztönözte a zenekart, és a muzsikusok sugárzó mosollyal újabb, pergősebbnél pergősebb nótákba kezdtek, így az est végén megérdemelten söpörhették be a közönség elismerését.
Természetesen, a Mű-hely Galéria további rendezvényeire is várja az érdeklődőket. Legközelebb február 3-án, este 7 órakor lesz kultúrest, melynek keretén belül Kovácsházi Anna festményeiből nyílik kiállítás, ezt követően pedig zenés irodalmi műsorral lép színpadra Bartók László színművész, melynek címe: „Vendégségben Ős Kajánnál”. A galériában ezen kívül különböző programokkal kedveskednek a vendégeknek, hiszen február 25-én, este 5 órától Magyar Táncház, minden szerdán este társastánc, valamint a kisebbeknek zeneovi a meghirdetett időpontokban, melyekről bővebb információt a Mű-hely Galériában (Hunyadi u. 70.), valamint a kifüggesztett plakátokról tudhatnak meg.
Vörös Ildikó
