16. oldal Vallás
Krisztus Urunk kettős szeretete
Prohászka Ottokár elmélkedése
Ha nem szerettek, nem lesz élet bennetek, ha nem szerettek, nem lesz örömötök, nem lesz erőtök, sem lelkesüléstek; mert a Szentírás mondja, hogy aki nem szeret, az halálban marad. Amily mohón kívántok élni s amily kevéssé akartok meghalni, oly igazán kell hát szeretnetek.
Jézus is azt akarja. Szeret és szerettetni kíván, s hogy e szeretetet bennünk kiválthassa, két ,,excessus”-ra ragadtatta magát; az egyik az Oltáriszentség rendelése, a másik a kereszthalál.
Krisztus Urunk kereszthalálából van életünk, s az Oltáriszentség a lelkek ez élesztésének legfinomabb s leghatalmasabb orgánuma; mert a kereszthalál életforrása itt bugyog föl legélénkebben; a kereszt szent tüze itt gyullad ki leghatalmasabban; a kegyelmeknek behatása a lelkekre itt érvényesül a legszerencsésebben; szóval az Oltáriszentség az Úr Jézus szeretetének művészi szerve s csodálatos eszköze.
Ez orgánum létesítésében remekelt a Mester s belerejtette hatalmát, erejét, tüzét, lelkének finomságát, szívének bensőségét; s amely lélek fölgondolja s fölérti e szentség szellemét, lehetetlen, hogy az Úr Jézus tüzes szeretetét ne merítse belőle.
Mindenekelőtt belerejtette e szentségbe a tanítványaihoz ragaszkodó, baráti léleknek szeretetét. A barátság szent közösség, gondolatok, érzések, fájdalmak s örömök, vágyak és remények közössége, vagy mondjuk inkább egysége; egy életnek két szívre s két lélekre való kiáradása; kettős életnek, kettős szeretetnek élvezése. Jézus barátja az ő tanítványainak; a baráti együttérzés ülteti őket az utolsó vacsorához; a baráti szeretet szenvedélye forr föl bennük ez utolsó estén, mely együttlétüknek alkonyatja, búcsúztató találkozása volt. Azért természetes, hogy a jó barátnak arca hevül, hangja lágy, keze párás; a ,,filius hominis'” érzi, hogy menynyire nőtt szíve hozzá e tanítványokhoz, e házhoz, e falakhoz, mennyire szokott hozzá arcukhoz, hangjukhoz, s e mély benyomásoktól olvadozik szíve. A szerető szív beszédes is; beszél ő is; beszél szeretetről s viszontszeretetet kér; panaszkodik, bizalmat kér, buzdít. Azután nemcsak beszél, de tesz; leveti ruháját -- mert a szeretet mindig alázatos, s megmossa tanítványainak lábait; azt is utoljára. Csak el ne felejtsék őt; csak el ne felejtsék, hogy szereti őket!
Ez a baráti, búcsúzó s mégis hozzánk tapadó szeretet rejlik az Oltáriszentségben, s aki beleáll az utolsó vacsorának hangulatába, annak lelkében visszhangot talál Krisztus Urunknak búcsúkiáltása; annak szívében öntudatra ébred a tudat, hogy Krisztus szeretett; mit kell tehát viszont neked tenned?!
De nemcsak ez a búcsúzó, baráti szeretet alkotja az Úr Jézus érzületét az Oltáriszentségben, hanem az áldozatos szeretetnek szenvedélye s tüze lobog benne. Jézus azt a szeretetet is lehelte az Oltáriszentségbe, mely őt Istennel szemben életének utolsó estéjén, szenvedésének szent vigíliáján eltöltötte, s az az Istent engesztelő, Istent imádó s magát testvéreiért fölajánló szeretet volt.
Istennek imádás s áldozat járt, mert végtelen nagy, s a teremtménynek megsemmisülésében is imádandó fölség ő; s szinte természetes, hogy ha áldozatot kell neki bemutatnunk, akkor bizonyára a legszebb lélekre, a legértékesebb gyöngyre, a legtökéletesebb szívre vetette tekintetét s azt kívánta meg. Jézus tudta, hogy e virághullásnak, e szívmegtörésnek, ez odaadásnak most üt az órája. Tudta, hogy az ő lelke az a tulajdonképpeni nazarénus, vagyis virágos lélek, melynek le kell törnie, hogy az Isten elé tehesse ki szeretetét; tudta, hogy az ő szíve az a forrás, melyet át kell döfni, hogy a váltságnak s a tisztulásnak vizei árasszák el a földet. S miután ezt tudta, azért a ragaszkodó, baráti szereteten kívül Jézus szívét az Úrvacsoránál az Isten-szeretet áldozatos lelkületébe, a magát engesztelésül fölajánló szívnek lelkesülése, az áldozatnak alázata s az Isten kegyelmét kiesdő léleknek imádságos hangulata töltötte el.
Ó, hogy áll itt ez asztal, ez oltár előtt az áldozatos Úr Jézus; mily izzó, mily tüzes érzelmek hevítik szívét! Mily elérzékenyülés vesz erőt rajta, mikor ez esteli imát, az Üdvözítőnek esteli hálaimáját mondja s ez utolsó vacsorával az ószövetséget lezárja! Mily alázatos és szent volt az újszövetség főpapjának imája, melyet mint első testvér imádkozott gyámoltalan s csak dadogni tudó testvéreiért! Hogy alázta meg magát, hogy semmisült meg, mint ahogy áldozathoz illik! Hogy kiáltott föl lelke ,,erős kiáltással”, hogy meghallja azt a haragvó Isten! A szenvedésnek mily hevét, az érzésnek mily tüzét, a szeretetnek mily indulatát lehelte tehát Krisztus Urunk ez Oltáriszentségbe, miután e szentséget az Úrvacsora áldozatos szellemének emlékeül rendelte s áldozatát benne megújítja!
,,Ezt érezzétek – kiáltjuk föl Szent Pállal – ezt érezzétek, amit Krisztus érzett”, amit ott akkor érzett s amit itt és most érez; azt érezzétek, azt a hőt, azt a bensőséget, azt a tüzet, azt az égre csapó lángot, mely szívében kigyúlt, mikor az utolsó vacsoránál a kenyeret kezeibe vette s az Oltáriszentséget rendelte, hogy abban tovább éljen s égjen szeretettől az utolsó napig!
Ha ezt érezitek, ti is szeretni fogtok s hősök lesztek. Ha ezt érezitek, akkor a szenteket nem a múlt koroknak árnyában kell keresnünk; itt vannak azok körülöttünk; itt lángolnak, szenvednek s lelkesülnek, erőt s szeretetet merítve az Oltáriszentségből.
Az Oltáriszentséget szegélyezi a nagy s igazán keresztény lelkeknek koszorúja, kikben az Úr Jézus az ő művészi orgánumával kialakította saját hasonmását s akikbe beleoltotta érzelmeit. Itt nem uralkodik a félelem, hanem a szeretet; itt nincs halál, hanem élet; itt az ember istenül.
Lehetne-e más imánk, mint hogy tért foglaljon bennünk az Oltáriszentség szelleme, hogy azután Krisztus élete is megnyilatkozzék bennünk s mindegyikünk elmondhassa:
,,Élek én, már nem én, hanem Krisztus él bennem”.
(1903)
Prohászkáról
Megrótták szerkesztőségünket, hogy Prohászka Ottokár írásaiból idéztünk újságunk hasábjain. A vallási ünnepekhez kapcsolódó emelkedett írások közlését a Prohászka-emlékév tette aktuálissá. Prohászka kiemelkedő és markáns alakja a magyar katolicizmusnak, munkássága, szellemisége máig ható. Nem lehet őt elhallgatni, megkerülni még akkor sem, ha nézetei, véleménye egyes kérdésekben erősen vitathatóak voltak. A zsidósággal kapcsolatban kifejezetten szélsőséges véleményt fogalmazott meg, és harcosan küzdött Ady Endre és a Nyugat ellen is. Nem vagyunk hivatva arra, hogy a róla folyó vitákban állást foglaljunk, ítélkezzünk. Szándékunk mindösszesen az volt, hogy megemlékezzünk róla, és néhány szép írását közzé tegyük.
– a szerkesztőség.
