7. oldal Nemzetiség
Kisebbségi önkormányzati választás
Összeálltak a listák; Vörösvár a harmadik legtöbb német nemzetiségi szavazót adja az országban
Az Országgyűlés az elmúlt évben fogadta el a kisebbségi önkormányzati képviselők választásáról, valamint a nemzeti és etnikai kisebbségekre vonatkozó egyes törvények módosításáról szóló törvényt. Az új jogszabály szerint a települési kisebbségi önkormányzati választáson csak az a polgár szavazhat, aki szerepel a kisebbségi választói jegyzékben. Pilisvörösvárott július 15-én délután négy óráig, a határidő lejártáig 876-an regisztráltatták magukat a német kisebbségi választói jegyzékben. Vidéken Bonyhád után városunkban adhatják le legtöbben voksukat a német önkormányzat jelöltjeire az október 1-jei választáson.
|
| A „Hagyományok” szoborcsoport Solymáron |
A kisebbségi választások új formája sok vitát váltott ki politikusok és hétköznapi emberek között egyaránt. Eddig ugyanis alanyi joga volt minden választópolgárnak részt venni a kisebbségi választáson, mostantól azonban csak azok szavazhatnak, akik tevékenyen vállalják nemzetiségüket: hajlandóak kitölteni egy adatlapot is és befáradni vele a polgármesteri hivatalba.
Egyes vélemények szerint az új választási szabályok nehéz helyzet elé állítják a német kisebbséget, mások szerint azonban arra készteti a közösségek tagjait, hogy tudatosabban vállalják svábságukat, identitásukat.
Az Országos Német Önkormányzat az elmúlt hónapokban országszerte számos alkalommal tartott kisebbségi fórumot, ahol ismertették az új jogszabályokat és agitáltak a választáson való minél nagyobb létszámú részvétel mellett.
Egy januári solymári fórumon Heinek Ottó, az országos önkormányzat elnöke kijelentette, hogy „erkölcsi kötelesség a nemzetiségi hovatartozás mellett kiállni, ezt követeli az ősök iránti tisztelet. Elmondta, hogy a parlament a kisebbségi választásokon megnyilvánuló etnobiznisz, és az uniós törvények miatt változtatta meg a választótörvényt. Többnyire a városokban egyre többen jelentek meg a kisebbségi színekben olyanok, akiknek az adott nemzetiségi közösséghez semmi közük sem volt. Az elnök megemlítette a jászladányi cigány önkormányzat esetét, ahol végül már egyetlen tag sem volt cigány származású.” (Solymári Hírmondó, 2006. február 3.)
(Vörösváron is megütközést keltett korábban, amikor echte sváb vörösvári polgárok szlovák önkormányzati tagságra apelláltak. Erre most egészen biztosan nem lesz példa, a szlovák kisebbségi választójegyzéken ugyanis csak hárman regisztráltatták magukat, és az új jogszabály szerint legalább 30 választópolgár esetén lehet csak önkormányzatot alakítani egy településen. A korábbi ciklusokhoz hasonlóan cigány önkormányzat sem lesz, a listára ugyanis mindössze egy személy nevét tudták felírni.)
A határidő lejárta előtti utolsó napokban, július 11-én került sor Vörösváron, a Városháza tanácskozótermében a német kisebbségi fórumra.
„Létérdekünk, hogy a választáson minél nagyobb számban jelenjünk meg. A gyökereink számunkra nagyon fontosak” – hangsúlyozta Grószné Krupp Erzsébet polgármester bevezetőjében.
Heinek Ottó elnök tájékoztatójában elmondta, hogy a kisebbségi önkormányzati választáson független jelölt nem indulhat, jelöltet csak olyan társadalmi szervezet állíthat, amelynek alapszabályában rögzített célja az adott kisebbség képviselete. Jövő márciusban kerül sor a területi önkormányzatok és az országos önkormányzat megválasztására. Először lesz lehetősége a német kisebbségnek, hogy a területi önkormányzatok révén a megyei ügyekbe is beleszóljanak.
Pándi Gábor képviselő kritikával illette az országos önkormányzatot, mivel szerinte sokkal komolyabb kampányt kellett volna folytatni.
Heinek Ottó válaszában elmondta, hogy a választási kampányra külön nem kaptak pénzt. Országszerte fórumokat tartottak és 150 000 példányban megjelentettek egy kétnyelvű tájékoztatót. Vörösváron ebből 3000 darabot osztott szét a helyi nemzetiségi önkormányzat.
A fórum végén Heinek Ottó a az új jogszabállyal kapcsolatban a Vörösvári Újságnak elmondta: személy szerint jónak találja a kisebbségi választójegyzék bevezetését és azt is, hogy csak egyesületek delegálhatnak jelölteket. Azt azonban nem tartja szerencsésnek, hogy a listák összeállítását a helyi adminisztráció végzi. Az országos önkormányzat azt szerette volna elérni, hogy kisebbségi jegyzékeket mindenütt az érintett kisebbségi közösség végezhesse, a törvényhozásban azonban nem sikerült ehhez minden párt támogatását megnyerniük.
A július 11-i fórumon mind az országos vezető, mind a helyi kisebbségi képviselők részéről érezhető volt az aggodalom amiatt, hogy csak kevesen töltik ki és adják le a kiküldött nyomtatványokat, és nem lesz elég erős a legitimációja a kisebbségi önkormányzatoknak. Négy nappal a határidő lejárta előtt még csak 26 000 név szerepelt a német kisebbségi jegyzéken országos összesítésben. Az utolsó napokban azonban még nagyon sokan leadták a regisztrációs lapot, így alakult ki az újságunkban olvasható – nem hivatalos – végeredmény.
(A hivatalos végeredmény megtekinthető a www.valasztas.hu oldalon.)
Tekintve, hogy Vörösváron a 2000. évi népszavazás adatai alapján 2170-en vallották magukat német nemzetiségűnek, a 876 regisztrált választópolgárunk jó eredménynek mondható. (Mindkét adat alapján országosan harmadikok vagyunk.)
Pécsett például sokkal rosszabbak az arányok: a legnagyobb vidéki németajkú település 3039 német nemzetiségű polgára közül csak 800-an regisztráltatták magukat. A bonyhádiak viszont hozták a „papírformát”: a népszámláláson 1150-en vallották magukat német nemzetiségűnek, a listára pedig majdnem ugyanennyien: 1190-en iratkoztak fel. Nagyon jól sikerült a regisztráció Budaörsön, ahol dupla annyian adtak le jelentkezési lapot (737), mint ahányan a népszavazáskor német nemzetiségűnek vallották magukat (359).
Folytatás október 1-jén a települési önkormányzati és kisebbségi önkormányzati választáson.
F. A.
Híres magyarországi németek
(A Terror Háza Múzeum kiállítási tablója alapján)
Brunszwik Terézia (Maria Theresia Brunswick) óvodapedagógus 1775-1861.
|
Semmelweis Ignácnak, „az anyák megmentőjének” síremléke a Fiumei úti nemzeti sírkertben
Fotó: F. A. |
Aulich Lajos (Ludwig Aulich) tábornok 1792-1849.
Erkel Ferenc (Franz Erkl) zeneszerző 1810-1893.
Liszt Ferenc (Franz Liszt) zeneszerző 1811-1886.
Ybl Miklós (Nicolaus Ybl) építész 1814-1891.
Semmelweis Ignác (Ignatz Semmelweis) orvos 1818-1865.
Kugler Henrik (Henrik Kugler) cukrász 1830-1904.
Mechwart András (Andreas Mechwart) mérnök, gépgyáros 1834-1907.
Steindl Imre (Emerich Steindl) építész 1839-1902.
Dreher Antal (Anton Dreher) sörgyáros 1841-1921.
Gundel János (Johann Gundel) vendéglős 1844-1915.
Munkácsy Mihály (Michael Lieb) festőművész 1844-1900.
Hauszmann Alajos (Alois Haussmann) építész, üzlet-ember 1847-1926.
Jászai Mari (Maria Krippel) színésznő 1850-1926.
Blaha Lujza (Luise Reindl) színésznő 1850-1926.
Törley József (Josef Schmierl) pezsgőgyáros 1858 (?)-1900.
Gárdonyi Géza (Géza Ziegler) író 1863-1922.
Herczeg Ferenc (Franz Herzog) író 1863-1954.
Gratz Gusztáv (Gustav Gratz) politikus 1875-1946.
Mindszenty József (Josef Pehm) hercegprímás 1892-1975.
Bajor Gizi (Gisella Beyer) színésznő 1893-1951.
Márai Sándor (Alexander Großschmidt) író 1900-1989. Radványi Géza (Géza Großschmidt) forgatókönyvíró, filmrendező 1907-1987.
Puskás Ferenc (Ferenc Purzeld) labdarúgó 1927-
Kitelepítés Dunabogdányban
A dunabogdányi kitelepítésekre az utolsó pillanatban került sor, akkor, amikor a nagyhatalmak már leállították a kitelepítéseket. A bogdányi dolog azonban valamiért Rajk László és testi-lelki jó barátja, Lukács József személyes ügye volt, egy igazi erdélyi falut szerettek volna csinálni a sváb falu helyén, ezért kellett volna innen kitakarodnia minden svábnak.
Két kitelepítés lista volt, az elsőn ezerötszáz ember szerepeit. Kétszáz rendőrt és vagy harminc teherautót vezényeltek ide, azokkal akarták gyorsan, másfél nap alatt kiüríteni a falut, hogy a Szövetségi Ellenőrző Bizottság döntése ellenére még kicsempésszék az utolsó sváb transzportot az országból. A csehszlovák határon már nem is akarták átengedni a szerelvényt. Rajk orosz katonai szállítmányként mégis áterőltette. A határon mindenki egy sorszámot kapott, a hátára az volt írva: kutyanyelv. Ennyit ért egy ember akkoriban.
A falubeliek persze maradni akartak. Mindenki próbált mentességet szerezni: igazolásokat gyűjtöttek, hogy nem voltak német katonák, nem léptek be a Volksbundba, ha német anyanyelvűek is, mindig magyarok voltak és magyarok is kívánnak maradni. Voltak, akik megtakarított pénzecskéjükkel próbálták megváltani az állampolgárságukat. Rajk aztán ezen végképp bedühödött: „Verjék ki ezeket innen egytől egyig!” – ordította, amikor meglátta a tanácsházán az összegyűlt tömeget, akik mind mentességet szerettek volna szerezni. Amikor az emberek meghallották Rajk ordítását, megijedtek és fejvesztve menekültek az épületből kifelé. Szinte egymást taposták: kérvények, igazolások, táskák repültek szanaszét. Egy idős néni leesett a lépcsőn és elájult. A táskája kiborult, szovjet kitüntetések hullottak ki belőle. Kiderült, hogy a férje az első világháborúban orosz fogságba esett, átállt a Vörös Hadseregbe s ott magas rangú tiszt lett belőle. Nos, ennek a magas rangú szovjet tisztnek az özvegyét akarták kitelepíteni. Látni kellett volna Rajk arcát, amikor ez kiderült! Azonnal kórházba vitette az asszonyt, és persze törölte a listáról.
Az ide irányított rendőröknek enni kellett, szállást kellett számukra keresni. Mindezt gyorsan, lehetőleg feltűnés nélkül. Volt a faluban egy jómódú építőanyag-kereskedő, Leschinszkinek hívták. Neki is mennie kellett volna. Megígérték neki, hogyha segít az emberek ellátásában, mentességet kap. Hogyne segített volna? Amikor aztán az utolsó transzportra került sor, Leschinszki nevét is olvasták. Szegény Leschinszki sírt, átkozódott, de semmi sem használt, mennie kellett neki is. Megátkozta azokat, akik majd a házába költöznek, amit egy élet munkájával épített. Úgy tűnik, fogott az átok, mert abban a házban azóta sem maradt meg igazán senki. Valahogy semmi sem sikerült azoknak, akik a Leschinszki falai között próbának boldogulni. Az emberekben viszont nagyon megmaradt, hogy Rajk nem tartotta be a szavát. A faluban még ma is mondogatják az öregek: „Úgy tartja meg a szavát, mint Rajk László.”
Részlet egy szemtanú beszámolójából
(Forrás: Terror Háza Múzeum)
Denkmal eingeweiht
Zum 60. Jahrestag der Vertreibung wurde am 18. Juni in Wudersch/Budaörs in der Anwe-senheit geistlicher und weltlicher Würden-träger im Rahmen einer Gedenkfeier das Landesdenkmal der Vertreibung eingeweiht.
Die Feier begann mit einer deutschsprachigen Messe, die vom Bischof Mihály Mayer zelebriert wurde. Danach zogen die Anwesenden in den Alten Friedhof, wo sie vom Vorsitzenden der örtlichen deutschen Minderheitenselbstverwal-tung und Vizevorsitzenden der Landesselbst-verwaltung Imre Ritter begrüßt wurden. Von den einstigen Wuderschern sind über 100 Personen zur Einweihung nach Hause gekommen und aus den ungarndeutschen Siedlungen des Landes waren auch sehr viele anwesend.
Bürgermeister Tamás Wittinghof rief nach seinen Grußworten den 19. Januar 1946 in Erinnerung, als die Vertreibungen begonnen haben. (Aus Wudersch wurden binnen weniger Wochen 90% Prozent der Einwohner, rund 7000 Deutsche nach Deutschland deportiert. In den Jahren 1946 und 1947 wurden rund 200 000 Deutschstämmige aus ganz Ungarn vertrie-ben.). „Die für den ersten Transport vorgesehenen Familien wurden nachts auf die Straße getrieben. Sie hatten lediglich einige Minuten, um das Allernötigste zusammenzupacken. Angst und Unsicherheit ergriffen von den Menschen Besitz. Sie wussten nicht und wollten es auch nicht glauben, was ihnen bevorsteht.”
In Abwesenheit des Staatspräsidenten László Sólyom las Ferenc Kovács, der Christus darstellende Schauspieler des Wuderscher Passions-spiels seinen zu diesem Anlass verfassten Brief vor. „Die Vertreibung der Ungarndeutschen war lange Zeit ein Tabuthema. Nach der politischen Wende wurde gleich zugegeben, dass die Verschleppung der Ungarndeutschen ab 1944, die anschließenden Internierungen und die Vertreibung eine Reihe von unrechtmäßigen und ungerechten Maßnahmen darstellten. Die Schwaben haben unschuldig gelitten. … Trotzdem bin ich der Meinung, dass etwas wieder gutzumachen ist, wenn wir uns wieder dem Persönlichen, dem Respekt vor dem Einzelnen, sowie der Selbstachtung zuwenden. Diese Gedenkstätte schafft einen Ort der Erinnerung, wo man über das Schicksal nachdenken, trauern – aber auch wieder Kraft schöpfen kann. Mehrere Kinder von meinen Klassenkameraden und Bekannten haben ihre alten deutschen Familiennamen wieder aufge-nommen. Es gibt viele solche Menschen und das ist erfreulich. Ich als Staatsoberhaupt Ungarns verneige mich deshalb vor dem Denkmal der Ungarndeutschen und entschuldige mich bei den vertriebenen Schwaben und ihren Familien für das ihnen widerfahrende Unrecht und die Ungerechtigkeit in der Hoffnung, dass die Ungarndeutschen in Ungarn wieder zu Hause sind.”, schrieb der Staatspräsident.
Parlamentspräsidentin Katalin Szili bat, bevor sie zum Rednerpult trat, die anwesenden Parlamentsabgeordneten (Ferenc Schmidt und János Hargitai (KDNP), Tímea Müller und László Keller (MSZP) sowie András Pettkó (MDF)) zu sich, um die einheitliche über Parteiinteressen stehende Unterstützung der Belange der Minderheiten durch das ungarische Parlament zum Ausdruck zu bringen. Sie brachte viele Beispiele aus der Geschichte für den Beitrag der Deutschen zur Stärkung des Landes und verurteilte die Maßnahmen der un-garischen Regierung in den Nachkriegsjahren. „Können denn eine Muttersprache, die die Zu-gehörigkeit zu einer Minderheit symbolisiert, oder das Bekenntnis einer solchen Zuge-hörigkeit oder eben die bilateralen Staatsver-träge in einer von Zynismus und Unmensch-lichkeit geprägten Ära zur kollektiven Brand-markung und Bestrafung einer Volksgruppe ausreichen? Oder dürfen denn Pogrome gegen eine aus irgendeinem Grund zum Sündenbock gestempelte Gemeinschaft stattfinden? In Lidice, Budapest, Brünn oder in Targu Mures /Marosvásárhely? Es obliegt den Historikern, die Ereignisse aufzudecken, authentisch zu dokumentieren und zu analysieren. Wir dagegen haben die Opfer um Vergebung zu bitten und mit unseren Mitteln dazu beitragen, dass sich das Geschehene nicht wiederholen kann.” – führte sie in ihrer Rede aus. Abschließend machte die Präsidentin eine wichtige Mittei-lung. Im Zusammenhang mit dem 60. Jahrestag der Entrechtung, Verschleppung und Vertrei-bung der Ungarndeutschen wird ein Parla-mentstag organisiert, zu dem die Erlebenden aus Deutschland und Ungarn, diejenigen, die damals aus ihrer Heimat vertrieben worden sind und nun in der Ferne leben, herzlichst eingeladen sind.
Auch im Mittelpunkt der Rede des Ombuds-manns Jenő Kaltenbach standen die Fragen nach dem warum und wie. Botschafterin der Bundesrepublik Deutschland, Frau Ursula Seiler-Albring unterstrich die Bedeutung der Gedenkstätte. Sie meinte, dadurch habe das Gedenken einen festen Ort, einen Bezugspunkt bekommen, der auch künftigen Generationen Anlass zur Beschäftigung mit den Vertreibungen sein kann. Der Bundesvorsitzende der Lands-mannschaft der Deutschen aus Ungarn Fried-rich Zimmermann sprach in seiner Festrede über die selbst erlebte Vertreibung.
Das Denkmal der Vertreibung der Ungarn-deutschen enthüllten im Namen der Heimat-vertriebenen Friedrich Zimmermann bzw. in dem der Heimatverbliebenen Landesselbstver-waltungsvorsitzender Otto Heinek. Das Denk-mal aus Stein und Bronze ist das Werk des jungen Bildhauers Péter Menasági. Es trägt den Titel „Geschlossenes Tor”, denn es das geschlos-sene Tor eines alten Presshauses und davor einen Schlüssel auf einem Tisch darstellt. „Das Denkmal erzählt über unser Schicksal. Es spricht über jene Menschen, die mit Tränen in den Augen die Türen ihres Geburtshauses abgeschlossen, die Schlüssel Fremden in die Hand gegeben und in Viehwaggons gepfercht die Reise ins Ungewisse angetreten haben. Es erzählt aber auch über diejenigen, die zwar daheim bleiben durften, aber ihrer Rechte, ihrer Würde, ihrer Muttersprache und ihres Ver-mögens beraubt weiterleben muss-ten. Das „Geschlossene Tor” verkündet eine Botschaft über die Verantwortung. Es erinnert uns an die Verantwortung jener, die die Vertreibung geplant, beschlossen und durchgeführt haben. Die die Tore Ungarns, durch welche Jahrhunderte hindurch zur Entwick-lung des Landes beitragende fleißige Bauern, Handwerker, Geschäftsleute hierher gekommen sind, zugesperrt haben, in der Meinung, das Land gehöre nur ihnen und sei nicht uns aller gemeinsame Heimat”, führte Otto Heinek aus.
Eingesegnet wurden die Gedenk-stätte und das Denkmal der vertriebenen Ungarndeutschen vom Kardinal Péter Erdő und dem evangelischen Dechant Dániel Krähling.
Die Teilnehmer der Gedenkstunde und der Einweihungsfeier legten an-schließend ihre Blumen am Denkmal nieder, während das Lied „Nach meiner Heimat, zieht's mich wieder” gesungen wurde.
Der Gedenktag fand mit der letzten deutsch-sprachigen Aufführung der Wuderscher Passi-onsspiele auf dem Steinberg einen krönenden Abschluss.
Ibolya Sax
Nach meiner Heimat zieht`s mich wieder …
Nach meiner Heimat zieht`s mich wieder
Es ist die teure Heimat mein.
/: Dieselbe Lust, dieselben frohen Lieder,
und alles ist ein andres doch.:/
Die Wellen rauschen wie einst vor Jahren
Im Walde springt wie einst das Reh.
/: Von ferne hör ich Heimatglocken läuten,
die Berge glänzen weiß im Schnee.:/
Am Waldessaume steht eine Hütte,
die Mutter ging dort ein und aus.
/: Jetzt schauen fremde Menschen aus dem Fenster,
es war einmal mein Elternhaus.:/
Mir schien als rief es aus der Ferne
Flieh, flieh und kehre nie zurück.
/: Die du geliebt sind alle fortgezogen,
sie kehren nie und nimmermehr.:/
