9. oldal Nemzetiség
Hagyományaink bennünk élnek!
Sváb délelőttök az Idősek Klubjában
Bizony nem tegnap volt, hogy meghívást kaptunk a Gradus Óvoda nemzetiségi napjára. A vezető óvónő, Hasenfratzné Katika és kollégái lelkesen fogadták a Napos Oldal Idősek Klubjának sváb nemzetiségi ruhába öltözött tagjait. Az óvodások tágra nyílt szemekkel hallgatták a régi történeteket, miként játszottak az egykori gyerekek. Ott megfogalmazódott bennünk: ennek az alkalomnak folytatása kell hogy legyen! A Fóti Mida néni vezette sváb tanfolyam hallatán arra gondoltam, nem csak a most svábul tanuló fiataloknak van szükségük a gyökereikre, de biztosan vannak olyanok, akik szívesen beszélnének alkalmanként szüleik nyelvén. A svábot még jól beszélő klubtagok ezt örömmel fogadták, bátorítottak és segítettek a szervezésben.
Így született meg a „sváb délelőtt”. Havonta két alkalommal vendégeket hívunk és előre megbeszélt témákról folyamatosan beszélgetünk svábul, de mindig van, aki lefordítja, hogy senki ne érezze kirekesztve magát.
Ezeken a délelőttökön megtudhattuk, hogyan készültek a házi kenyerek, kik voltak a legjobb kertészek, milyenek az igazi sváb ételek, hogyan készültek a borok, és milyenek voltak az ünnepek. Az adventi készülődés jó alkalmat kínált kis barátaink vendéglátására. Hasenfratzné Katikával úgy láttuk, jó ha a gyermekek a német nyelv mellett a svábot is hallják. A farsangi mulatozást is sváb szokás szerint tartottuk. Májusfát is állítottunk. Óvodás kis barátainkat – akik ott voltak a városi májusfaállításon – meghívtuk, halljanak arról, milyen volt a lányos házaknál a fa lebontása. A gyönyörű öltözeteket a tájház kincseiből kaptuk, Gromon Mici néni az öltözködésben is segített. Még egy ereklyének számító menyasszonyruhára is lett jelentkező. Jó volt látni a szép nemzeti ruhákban a jövő nemzedékét. A kifogástalan jó hangulatról Oszt-heimer Gabi bátyánk gondoskodott.
Ezúton is szeretettel hívjuk mindazokat, akik még tudnak folyamatosam svábul beszélni. Jöjjenek közénk azok is, akik szeretnének svábul tanulni vagy érdeklődnek a vörösvári hagyományok iránt! A vidám jó hangulatot garantáljuk!
Találkozunk legközelebb június 29-én délelőtt 10 órakor a Napos Oldal Idősek Klubjában
E. Kozma Kata
klubvezető
Die Zukunft der deutschen Sprache in Werischwar
Vor einigen Monaten wartete ich auf die Reihe beim Arzt. Mehrere „Kranke” warteten auf die Sprechstunde.
Ich sah zwei deutschstämmige Frauen miteinander ungarisch plaudern. Ich ging zu ihnen und habe sie in unserer Muttersprache angesprochen. Als die Frauen mich erkannt haben, strahlten ihre Augen und mit Freude plauderten sie mit mir in unserer deutschen Muttersprache. Das heißt, sie warten darauf, dass man sie anspricht.
Der Diözesebischof, Michael Mayer ist pessimistisch. Er sagte: „Wir sind ein sterbendes Volk auf einem sinkenden Schiff. Wenn das Mutterland uns hilft, können wir uns noch einige Zeit über Wasser halten.”
Ich bin mit seiner Meinung nicht einverstanden. Man kann und darf nicht alles von Deutschland erwarten.
Éva Lieber (Tochter von Ottilia Lieber) schreibt in der Neuen Zeitung Folgendes:
Im November 1993 wurden in Werisch-war im Rahmen eines Symposiums über die Identität interessante Vorträge gehalten. Auf diesem Symposium wurde festgestellt, dass die heutigen Erwachsenen „deutscher Abstam-mung” einfach nicht mehr in der Lage sind, ihren Kindern die deutsche Identität und die Muttersprache übergeben zu können. Aus diesem Grund hat das Schulwesen eine sehr wichtige Rolle. Die Schule ist nämlich die einzige Möglichkeit, wo die Jugendlichen noch Deutsch lernen könnten. Und was unser Identitätsbewusstsein betrifft, muss auf diesem Gebiet noch viel getan werden. Aber wie sollte die Schule diese Rolle übernehmen, wenn sämtliche Materialien dazu fehlen; ganz zu schweigen von der Zahl der ungarn-deutschen Lehrkräfte. Es ist Tatsache, dass es in diesem Land kaum Deutschlehrer gibt, die ihren Schülern nicht nur die deutsche Spra-che, sondern auch die deutsche Identität übermitteln könnten.
Aufgabe ist zur Zeit, unsere Muttersprache zu erlernen. Denn ohne Sprache gibt es keine Identität.
Heute wird die deutsche Sprache in den Werischwarer Grundschulen wöchentlich in 5 Stunden unterrichtet. In dem Gymnasium werden auch Unterrichtsfächer (Geschichte, Geo-graphie usw) in deutscher Sprache unterrichtet. Ob das genug ist, die verschiedenen Werisch-warer deutschen Sitten, Bräuche und Mutter-sprache zu bewahren, das wird erst die Zukunft beweisen.
Chance hätten wir dazu.
Zu einem Aufbruch braucht man vor allem deutsche Schulen, die die deutsche Identität vermitteln.
Michael Fogarasy-Fetter
„Bölcsőben ringattak, batyuval kidobtak”
A magyarországi németek elűzéséről II.
Június 1-jén nyílt meg az Andrássy úti Terror Házában a „Német sors Európában – sváb sors Magyarországon” című időszakos kiállítás, amely több mint 200 000 magyarországi német elűzésének szomorú történetét tárja elénk. A Terror Háza Múzeum, az ELTE BTK Germanisztikai Intézete és a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata által rendezett kiállítást Ursula Seiler-Albring, német nagykövet asszony és Heinek Ottó, a német önkormányzat elnöke nyitotta meg. A kiállítás szeptemberig látható a múzeum földszinti és harmadik emeleti helyiségeiben.
Batyu és koporsó
Folyosószerű keskeny terembe jut a látogató, amint belép a kitelepítés 60. évfordulójára emlékező kiállításra. A termet középen mennyezetig érő paraván osztja ketté, rajta korabeli újságcikkek, fényképek másolatai. Oldalt a falakon a kitelepítés által érintett települések nevei, mellettük az otthonukból elűzöttek számával. Ahogy körbe-körbejár az ember, úgy érzi, labirintusba jutott, ahonnan nincs szabadulás. A P betűhöz érve, nyomasztó érzés fog el: jól tudom, hogy Pilisvörösvárt nem érintette a kitelepítés, mégis szorongva olvasom le az adatokat: Pilisborosjenő: 1119, Pilisszentiván 207… és fellélegzem, amikor sehol sem találom szülővárosom nevét. A legnagyobb szám Budaörs neve mellett áll: 8359.
Oldalról egy szűk ajtón keresztül fényesség áramlik a labirintusba, s gyönyörű sváb énekek szűrődnek ki. Belépve, megdöbbentő látvány tárul elém: nyers deszkákból összeeszkábált alkalmatosságok sorakoznak a keskeny teremben, fölöttük jókora batyuk lógnak a mennyezetről. A középső ládának üvegteteje van: imakönyv, ruhadarabok, használati tárgyak, fényképek az üveg alatt: egy élet, egy sors jelképei. Ahogy szomorú valóság és jelkép egyben mindegyes mennyezetről lógó batyu is, a kiállítás alcímében is visszaköszönve: „bölcsőben ringattak, batyuval kidobtak”.
A leghátborzongatóbb, hogy a ládák sora leginkább egy temetésre emlékezteti az embert: mintha egy tömegszerencsétlenség vagy inkább tömeggyilkosság áldozatainak temetését látná: koporsók iszonyú egyformaságát…
Egy népet elűzni hazájából megbocsáthatatlan bűn, a gyökereket gyilkosan elvágva meghal a szülőföldbe ültetett fa.
Visszatérve az előző terembe vagy félórán keresztül álldogálok a szűk labirintusban egy nagyméretű képernyő előtt: a Germanisztikai Intézet munkatársai által készített németországi interjúkat nézem végig. Az egykori kitelepítettek emlékezései szívbemarkolóak. Ahogy az egyéni sorsok kibomlanak előttem, mind jobban és jobban átélem azt a tragédiát, amely 60 évvel ezelőtt több mint 200 000 ember szomorú sorsa volt.
„1973-ban jártunk először Magyarországon – emlékezik a film végén az egyik kitaszított –, amikor német rendszámú autónkkal megálltunk az egyik alföldi településen, csodálkozva kérdezte tőlünk egy ottani asszony, hogy honnan tudunk magyarul. Mire én: Mi itt születtünk, ez a hazánk, csak a háború végén kitelepítettek Németországba. Most ott élünk. – Tényleg?! – kerekedett el az asszony szeme – Kitelepítették? Hát Magyarországon volt ilyen??? Ne mondja!!!”
A film végére elfáradtam, szívesen leültem volna, de nem lehetett, egy árva széket nem raktak a helyiségbe a rendezők. Szándékosan. Mi ez a kis fáradtság ahhoz képest, amit a kitelepítetteknek kellett átélni. Ezt a filmet nem lehet, nem szabad fotelból nézni…
13 millió elüldözött
Fáradtan baktatok fel a harmadik emeletre, ahol a kiállítás második része található. Ez afféle dokumentumtár, ahol kivetítőkön és érintőképernyős számítógépen korabeli fotók, újságcikkek, visszaemlékezések jeleníthetők meg. A földszinti helyiségekhez képest, ahol a mély megrendülést a művészi esztétikum váltja ki az emberben, itt a tényszerűen elénk tárt adatok, emberi sorsok, dokumentumok.
Súlyos, mellbevágó adatokkal szembesül itt az ember. Történelemórán gimnazista koromban számos évszámot és adatot kellett megtanulnom. De azzal az adattal még az apró betűs részekben sem találkoztam, hogy 1945 után 20 millió ember, köztük 13 millió német nemzetiségű ember volt kénytelen elhagyni hazáját. Meg kell ismételnem nagyobb számokkal:
13 000 000
Voltak, akik félve a megtorlástól elmenekültek, sokakat elüldöztek, százezreket kényszermunkára hurcoltak, legnagyobb részüket pedig tervszerűen kitelepítették. A legtöbbet Lengyelországból, Csehszlovákiából és Romániából. Az újkor legnagyobb népvándorlása volt ez, amely Magyarországot sem kerülte el. Több tízezer német (főleg volksbundista) már a háború végén elmenekült az országból, mintegy 180 ezer embert pedig 1946 és 1948 között telepítettek ki.
Egy korabeli filmhíradóban elképesztő csúsztatással és cinizmussal kommentálják az eseményeket: „Megkezdődött a németek hazaköltöztetése. Ez az intézkedés nem büntetés. A hatóságok demokratikus módon, emberségesen hajtják végre. A magyarországi németek, otthonukba, fajtestvéreikhez kerülnek vissza.”
Egy másik híradórészletben egy gulyát láthatunk a teremben elhelyezett vetítővásznon, amint békésen legelésznek az állatok. Kitaszított német gazdáik nem vihették magukkal őket, maximum húsz kilogrammnyi élelmiszerrel és 80 kg ruhával kényszerültek távozni az országból. A képsorokhoz a következő kommentárt fűzi a bemondó: „A svábok magukra hagyták a jószágot!”
Lehet-e ennél aljasabb hazugságot kieszelni???
A három teremben látható időszaki kiállítással a rendezők szeretnének „méltó emléket állítani, hiteles képet adni arról a korról, azokról a bűnökről, melyekről a történelemkönyvek még hallgatnak.” Ennek jegyében neveztetnek meg a bűnösök is, akik e megbocsáthatatlan történelmi bűn kigondolói voltak, illetve statisztáltak ahhoz, hogy megtörténhessen: Tildy Zoltán, Rákosi Mátyás, Dobi István, Péter Gábor, Rajk László… és hosszú még a sor. De ott vannak azok arcképei is, akik tiltakoztak a németek elüldözése ellen Mindszenthytől Shvoy Lajosig, a mi egykori püspökünkig.
„A múltnak beszélnie kell”
A múzeum és a Germanisztikai Intézet az évforduló kapcsán felhívást tett közzé „azon állampolgárok felkutatására, beszámolóik, személyes tárgyaik, dokumentumaik, fotóik összegyűjtésére, akiknek a családja átélte, áldozata volt ezeknek a tragikus eseményeknek.”
A kiállítás szeptemberben ugyan bezárja kapuit, de a gyűjtőmunka folytatódik tovább, s remélhetőleg néhány éven belül egy olyan jelentős archívum jön létre itt, amely komoly kutatómunka alapjául szolgálhat, és anyagát képezheti egy átfogóbb kiállítás megrendezésének is.
– Magyarországon még soha nem rendeztek önálló kiállítást a svábok kitelepítéséről – tudom meg hitetlenkedve Tallai Gábor programigazgatótól –, a rendszerváltás után volt ugyan egy kiállítás a magyarországi németek történetéről, kultúrájáról, de annak csak egy kis szelete foglalkozott a kitelepítéssel. Ez a mostani kiállítás szervesen illeszkedik időszaki kiállításaink sorába, amelyekben a magyarságot a XX. században megrázkódtató tragédiákat tárjuk fel. A Magyar Tragédia c. sorozat keretében nyílt meg 2004-ben a Holocaust magyar áldozataira emlékező kiállítás, 2005-ben a szovjet fogságba került, illetve kényszermunkára hurcolt honfitársaink előtt tisztelegtünk. Ezt követte idén a magyarországi németek elüldözéséről szóló kiállítás. Ezek a hatvan évvel ezelőtti események pótolhatatlan veszteséget jelentettek számunkra, több mint 1 millió embert veszített a magyarság. Különösen fájdalmas, hogy két évvel azután, hogy faji alapon száműzték és jórészt megsemmisítették a vidéki zsidóságot, száműzték a magyarországi németek közel felét is. Tehetséges, szorgalmas emberek százezreit veszítette el a nemzet. A mi célunk az volt, hogy felhívjuk ezekre a tragikus eseményekre a figyelmet, felidézzük az egykor történteket, feltárjuk a tényeket, nagyon sok személyes visszaemlékezéssel alátámasztva. Ezek a mikro-történetek adják meg a hitelét az egész kiállításnak. Évtizedeket töltöttünk egy olyan marxista osztályharcos szemléletben, amelyben a megélt történelmi tapasztalatok, személyes élmények nem álltak köszönőviszonyban a „hivatalosan rögzített valósággal”. Az ideológiai maszlag gyakran bevonta és átjárta a történetírók munkáit. Hitelesnek éppen ezért ezek közül csak azokat vehetjük, amelyeket az eseményeket megélt szemtanúk mikrotörténetei is igazolnak. Gyűjtőmunkánk során gyakran tapasztaltuk, hogy ezek az emberek nehezen nyílnak meg, zavarban vannak, tördelik a kezüket és szinte szégyellik magukat azon bűnök miatt, amiket velük szemben követtek el. Ez szomorú. Véleményünk szerint – s a kiállításunk is ezt hangsúlyozza – el kellene végre ismerni a magyarországi és európai németség áldozat státuszát. Szakítani kellene végre azzal a szemlélettel, hogy a második világháborút kirobbantó náci Németország bűneiért minden német anyanyelvű vagy nemzetiségű polgárt felelőssé tegyünk. Különösen nagy igazságtalanság ez a hazai németséggel szemben, amely háromszáz éve szerves része a nemzetnek és nemcsak tehetségével és munkájával járult hozzá az ország felemelkedéséhez, hanem gyakran vérét is áldozta a hazáért.”
A kiállítás megtekintése nem jelent könnyű perceket, felhőtlen szórakozást. Mégis mindenkit arra biztatok, a nyár folyamán szakítson időt a megtekintésére és az elmélyült magábafordulásra. A múltunk tragikus részét tárja elénk őszintén és hitelesen a Terror Háza Múzeum három dísztelenül, szinte szegényesen berendezett terme, s arra szorít minket, hogy nézzünk szembe ezzel a múlttal. Dr. Schmidt Mária, a múzeum főigazgatója így fogalmazta meg mindezt egy korábbi kiállítás megnyitójában: „A múltnak beszélnie kell, a mi dolgunk pedig, hogy meghallgassuk, még akkor is, ha őrjítően fáj. E nélkül sem mi, sem pedig a múlt nem talál nyugalmat. Mert ne feledjük: »Aki elfut a múltja elől, az mindig elveszíti a versenyt.« (T. S. Eliot)”
Fogarasy Attila
További információk:
www.terrorhaza.hu
