8. oldal Vallás
Szentlélekjárás
Prohászka Ottokár pünkösdi írása
Új világot csak új lélek alakíthat, s ezt az új lelket a történelem folyamán a Szentlélek árasztja ki a világra, kiből minden lélek s lelkesülés való s ki mindannyiszor új pünkösdi tüzeket gyújt ki úgy az egyesek lelki világában, mint a nemzetek életében.
Pünkösd ünnepén oly jól esik e feneketlen mélységekbe s e határtalan magasságokba betekinteni, melyek közé bele van akasztva ez a föld s rajta az ember. A Szentlélek akkor is, amikor tűzzel keresztelt apostolokat s híveket, s alapjait vetette meg az új keresztény világnak, e mélységekből jött, s úgy hisszük, hogy jön ő onnan közénk máskor is; jön mindannyiszor, ahányszor ha nem is tüzes nyelvek alakjában, de izzó gondolatokkal s érzésekkel keresztel; mindannyiszor, ahányszor új hevet szít föl a szívekben, ahányszor új, friss vérhullámokat lüktet bele a megszokott s fonnyadt gondolatokba, hogy eszményekké legyenek, melyek sugározzanak, s a biztatóan bevilágított új utakra ösztönözzék a régi utakon már elfáradt emberiséget.
Most is oly korszakban élünk, amikor a Lélek jár köztünk, amikor új világ készül körülöttünk. Új világ azért mert új meglátásokban van részünk, s új érzések fakadnak lelkünkben, melyek elharapóznak mint a tűz, s lángba borítanak mindenkit, aki köztünk él s a világ kínjait s vágyait s méltányos igényeit megérzi. Ez új érzésektől másképp látjuk a történelem folyamát, másképp nézzük az emberi társadalom struktúráját, más szemmel nézzük a történelmi osztályokat s az azoknak kimért jogokat, más világításban szemléljük a munkást, a szegényt, a jogtalant, s ennek következtében másféle érdeklődéssel viseltetünk fejlődés s haladás s világelváltozás iránt. Ez érzésektől valamiképpen folyamszerűvé válik az élet, elváltozó félben látjuk a társadalmi alakulást, a jogot és a részesedést a hatalomban. Azt vesszük észre, hogy közelebb állunk egymáshoz, mint ahogyan hittük volna, s hogy nem is azon fordul, mintha közeledtünk volna egymáshoz, hanem csak azon, hogy a szoros közellétet, az egymással való kapcsolatot, melyet eddig nem úgy láttunk, most észrevesszük. Mind ez az észrevevés az érzéken s nem a dolgokon múlik. Azért veszünk észre, mert lélek van bennünk, s azért veszünk észre tüzetesebben s valószerűbben, mert finomabb lett az érzékünk s az érzésünk – más szóval, mert több lélek van most bennünk.
De hát nem önhittség-e azt gondolni, hogy mi valamit látunk, amit elődeink nem láttak? Cseppet sem az, mert ezzel csak azt mondjuk, hogy másképp érzünk. Hiszen azért látunk e dolgokban másképp, mert másképp érzünk; az pedig, hogy másképp érzünk, nem onnan van, hogy tán bölcsebbek vagy szentebbek volnánk mint elődeink, hanem onnan, hogy érzéseink elváltoznak. Az érzéseknek is van fejlődésük; azoknak is van tavaszuk és nyaruk; azok is érnek s érlelődnek, s mi most szerencsénkre ily érzés-kitavaszodásba kerültünk bele.
A mi érzésünk most az, hogy akarunk nagyobb egyenlőséget ember s ember között, s nem akarjuk, hogy a történeti választófalak örök érvényűeknek látszassanak. Akarunk több szeretetet folyósítani s az életbe átvinni; akarunk több nemességet s jóságot s több lelkiséget oda juttatni, hol eddig gond és keserűség fonnyasztott arcokat s lázadásba kergetett százezreket; akarunk több örömöt oda varázsolni, hol eddig a rideg szükség s ínség ült bele mint valami unalmas s borzalmas szürkeség s szomorúság. A történelmi fejlődés távolságokat dobott közénk, melyek a szegénység, a szenvedés, az elgyötört s elsatnyult élet társadalmi kategóriáit, vagy talán inkább karikatúráit teremtették meg. Ezek a csúnya alakulások mint iga ülnek nyakunkon s uralkodnak, azaz hogy kínoznak minket. Nem isteni gondolat-e s nem pünkösdi tűzből pattant szikra-e az az érzés és törekvés, hogy mindezen változtassunk, s hogy a több szabadság s a nagyobb testvériség eszményei szerint alakítsuk a világot. Elborzadunk a kínai, hindu, japán és indián istenek szörnyképein; érzéseink lázadnak ily bálványok ellen, miután mi más Isten-képet, az Isten-ember képét hordozzuk magunkban; de íme, ha azután társadalmi viszonyainkra, ha az élet s a jog formáira tekintünk, nem vagyunk-e mi is, kik ezeket megteremtettük s tiszteljük, bálványimádók és szörnyképfaragók? Ez az elkényszeredett gazdasági élet, az életkontár társadalom, az életpusztító csatározás, a társadalmi osztályharc, ezek a társadalmi rétegekben önmagukkal meghasonlott nemzetek, a kegyetlenség, az önzés pusztító s köztünk jogerős szokásai nem vádolnak-e minket is ily bálványfaragással? Azok az úgynevezett pogányok az Isten-képet torzítják el, mi meg az Istennek eleven képét, az embert s az emberiséget torzítjuk el s tesszük satnyává s nyomorékká!
Már most erre nézve gondolom én, hogy nagy revelációban lett részünk, hogy a szeretet új megérzésében átéreztük kötelességeinket a jövőre nézve s mulasztásainkat a múltban. Ez a mi pünkösdünk!
Ez a szeretet maga az isteni szeretet, s ez a kiindulás s megindulás azoknak a feneketlen mélységeknek lökéseitől van. Onnan jön az, ahonnan a világalakító Lélek árad belénk. Ezt a mély megindulást nem lehet csak a háborúra visszavezetni, aminthogy ez új, erős emberségi s testvériségi érzéseket nem lehet csak érzelmi s ingerszerű reakcióknak tekinteni, mint amelyekkel az érző ember reagál mások szenvedésére s bajára. Nem, a háború nem teremt nemes érzéseket s nem tesz jobbá senkit; sőt ellenkezőleg, önkényesebbé, durvábbá és kegyetlenebbé tesz mindenkit. De a háborúban igenis lepattan a szívekről a történelmi kéreg; a háború leüti a földi poklok zárait, szétdobja az önzés rekeszeit, melyek a mélységet, az igaz, szent s szerető érzések mélységeit lefogták s elzárták, s most azután a lélek mélységei ismét szabadon lüktetnek, lüktetéseiket mint meleget, mint finom érzéket, mint testvériséget s több igazságot érezzük meg, s eszerint indulunk el az új s jobb világ kialakítására.
,,Ezeket pedig mind ugyanazon egy Lélek cselekszi, osztogatván kinek-kinek, amint akarja” (1Kor 12,11), akár egyes embereknek, akár nemzedékeknek, koroknak és korszakoknak: érzést, érzéket, belátást s teremtési inspirációt és kedvet. Nem a körülményekből, nem a kültermészetből való mindez, hanem a belső világnak tisztább s világosabb öntudatra-ébredéséből. Ez is világ, sajátos s titokzatos világ, melynek immanens, vagyis benne lappangó erői, eszményei s céljai vannak s ez erők s célok érvényesülése által változik el a külvilág is. A nemesebb megérzésekben, a finomabb sejtelmekben, az igazabb meglátásokban pattan ki a mélység lelke, s ezekben üli meg a nyiladozásnak s az új virágzásnak májusi korszakát. Az új érzésekben úgy fakad a Lélek, mint a mélység vize a forrásokban s új elemet állít a világba s új plaszticitással gazdagítja a létet s új motívumokat ébreszt az emberekben, hogy azok szerint alakítsák s dolgozzák ki a jobb világot.
Ezt mind a Lélek teszi! Ezt a lelket nem akarjuk megszomorítani az új idők megértésének hiánya által, ezt a Lelket nem akarjuk kioltani a régihez való oktalan s makacs ragaszkodás által; hanem örülünk neki, hogy pünkösdi életizgalmait érezhetjük s hogy munkatársai lehetünk abban a műben, mely leginkább jellemzi küldetését, a világfejlesztésnek s a világ folytonos megújításának nagy művében; hiszen úgyis imádkozunk: ,,Küldd ki lelkedet, s minden föléled, s megújítod a föld színét''.
(1917)
