10. oldal Vallás
In memoriam II. János Pál pápa
Egy évvel ezelőtt, 2005. április 2-án hunyt el II. János Pál pápa, a Katolikus Egyház történetének egyik legjelentősebb egyházfője. A temetési szertartáson Joseph Ratzinger bíboros – a nem sokkal később XVI. Benedek néven megválasztott új pápa – mondott szentbeszédet. II. János Pál pápára halálának évfordulóján e szentbeszéd egy részletével és egyik írásának néhány sorával emlékezünk.
Ő úgy közvetítette nekünk Húsvét misztériumát, mint az isteni irgalom misztériumát. Utolsó könyvében így írt: A gonosznak „végül az Isteni Irgalom” szab határt. Az őt ért merényletről így ír: „Krisztus, amikor mindannyiunkért feláldozta magát, új jelentést adott a szenvedésnek, megnyitva egy új dimenziót, egy új parancsot: a szeretet parancsát… Ez a szenvedés elégeti és felemészti a gonoszt a szeretet lángjával és még a bűnből is a jóság virágzik”. Ettől a látomástól ösztönözve a pápa Krisztussal egységben szenvedett és szeretett – szenvedésének és némaságának üzenete ezért bizonyult annyira emelkedettnek és gyümölcsözőnek. Isteni Irgalom: a Szentatya a Szűzanyában találta meg Isten irgalmának legtisztább visszatükröződését. Ő, aki fiatalon elvesztette édesanyját, égi édesanyját annál jobban szerette. Hallotta a keresztrefeszített Úr szavait, amelyek személyesen is neki szóltak: „Íme a te anyád”. És ő is úgy tett, ahogy a szeretett tanítvány: hazavitte őt otthonába. Totus Tuus. És ettől az édesanyától megtanulta, hogyan váljon Krisztushoz hasonlóvá.
Egyikünk sem felejtheti el, hogy a Szentatya életének utolsó Húsvétvasárnapján, a szenvedéstől megjelölve még egyszer megjelent az Apostoli Palota ablakában, és utoljára osztott Urbi et Orbi áldást. Biztosak lehetünk abban, hogy szeretett pápánk ma a Mennyei Atya házának ablakából néz bennünket, és megáld. Igen, áldj meg minket, Szentatyánk! Drága lelkedet a Szűzanya, a Te édesanyád kezébe ajánljuk, aki minden nap vezetett, és most az ő Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus örök dicsőségébe vezet téged. Ámen.
(A Magyar Kurír nem hivatalos fordítása)
II. János-Pál pápa írása:
Mosolyod, mely szívből fakad,
Aranyozza be arcodat!
Mosolyod nem kerül pénzbe,
Mégis sokat ér testvéred szemében.
Gazdagítja azt, aki kapja,
S nem lesz szegényebb az sem, aki adja.
Pillanatig tart csupán,
De örök nyomot hagy maga után.
Senki sem oly gazdag,
Hogy nélkülözni tudná,
És senki sem oly szegény,
Hogy meg nem érdemelné.
Az igaz barátság látható jele,
Hintsd be a világot egészen vele.
Mosolyod: nyugalom a megfáradottnak,
Bátorság a csüggedőnek,
Vigasztalás a szomorkodónak.
Mosolyod értékes, nagyon nagy jó,
De semmiért meg nem vásárolható.
Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem,
Mert csak abban a percben van értéke,
Amelyben arcodon megjelen.
És, ha ezután olyannal találkozol,
Aki nem sugározza a várt mosolyt,
Légy nagylelkű, s a magadét add,
Mert senkinek sincs nagyobb szüksége mosolyra,
Mint annak, aki azt másnak adni nem tudja.
Húsvéti hit
Részlet Prohászka Ottokár 1905-ben
papírra vetett elmélkedéséből
Föltámadt az Úr! Alleluja.
Föltámadása ünnep, mint ahogy a ragyogó nap ünnepel, midőn éltetőleg s biztatólag önti ki fényét az emberiség küzdő porondjára s késztet élni s örvendezni. A föltámadt Úr az életet örök életté, az örömöt halhatatlan örömmé varázsolja; azért húsvéti reggele a halhatatlan, örök élet napkelete. Személyében ez a halhatatlan, örök élet lépett be a mi empirikus, historikus világunkba s egymásba köti a fájdalomnak s a halhatatlanságnak világát, azt, melyben küzdünk, azzal, melyben hiszünk. Meglengeti fejünk fölött a győzelem pálmáját. E pálma suhogása a leghatalmasabb hősköltemény, a legfölségesebb zsoltár, a leglendületesebb himnusz egyben, s nemcsak győzelemről, hanem végleges diadalról suttog, mellyel csak az élet győzhet a halál fölött, mikor hirdeti: vagyok, leszek, meg nem halok soha.
S ezt az Ember-fia mondja, a föltámadott, megdicsőült Isten-ember, s ezt nekünk mondja. Nem mint szimbólumot, hanem mint tényt; nem mint páratlan kiváltságot, hanem mint általános világrendet a hitnek s az erénynek világában. S a kereszténység úgy is fogja föl Krisztus Urunk húsvétjét, mint tényt és just, mint történelmet s örök reményt, melyet bennünk történelemmé, valósággá vált majd ki az ő kegyelme. Eszményekkel s elvont ideákkal, szimbólumokkal és üres reménységgel be nem érjük; mi realisták vagyunk – a történelemben Krisztus föltámadásának realizmusáig s reményeinkben saját feltámadásunk világot koronázó kegyelméig.
Ez a kettős realizmus jellemzi a kereszténységet, ez állítja bele diadalmasan a világba a krisztusi hitet a filozófiák absztrakcióival és szimbólumaival szemben!
A filozófiák is vajúdnak; embert akarnak teremteni; megalkotják hosszú sorokban egymást váltogatva s egymást cáfolva az ideális ember képét; a képet, az eszmét, az üres, de meg nem testesült ideált. Ez üres nonsens-szel jönnek a vásárra s kínálgatják nagy hanggal az ideált, mely nem valóság, s az ideális életet, mely nem él. Csoda-e, hogy az emberiség vállat vonva megy el a vásári kikiáltók bódéi mellett, ahol gondolatot mérnek meleg élet helyett?!
A kereszténység másképp tesz: a valóságos életet kereső emberiségnek bemutatja a megdicsőült embert; a föltámadás fényében állítja szemeink elé a legragyogóbb valóságot, minden fejlődésnek tetőpontját, minden filozófiának vérmes álmát: a megdicsőült, halhatatlan embert!
Képünkön: Részlet M. S. Mester
„Feltámadás” című festményéből
