13. oldal Ünnep
Március tizenötödike Pilisvörösváron
„Talpra, magyar, hí a haza!” Petőfi
„A haza minden előtt!”
Kölcsey
Március 15-én az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 158. évfordulója alkalmából koszorúzási ünnepséget tartottak a Hősök terén. Délelőtt 10 órakor a Német Nemzetiségi Fúvószenekar előadásában felcsendült a Himnusz, amelyet együtt énekeltek a téren nagy számban összegyűlt vörösvári polgárok.
A Himnusz után Grószné Krupp Erzsébet polgármester mondta el ünnepi beszédét. A beszéd a szokásosnál szélesebb történelmi távlatban a reformkortól a kiegyezésig tartó küzdelmes kor összefüggéseibe helyezte a forradalom és szabadságharc eseményeit és Széchenyi, Kossuth és Deák törekvésein és példáján keresztül mutatott rá a hazaszeretet bátor és igazi megnyilvánulásaira, és arra, hogy a kiemelkedő egyéniségeknek mindig fel kell ismerniük a történelmi szükségszerűséget, az adott kor üzenetét. Városunk polgármestere beszédét dr. Réthy Zoltán „Én így imádkozom” című versével zárta.
Az ünnepi beszéd után a Palánta Iskola tanulói adták elő ünnepi műsorukat. A hazafias hangulatú, lendületes előadású, gyönyörű zenékkel aláfestett műsort nagy tetszéssel fogadta a közönség. Különösen meghatóak voltak az iskola pedagógusai által előadott énekek. (Dicsérendő, hogy a csak nemrégóta városunkban működő intézmény ilyen aktív szerepet vállal a közéletben.)
Az ünnepi műsort a koszorúzás követte. Az önkormányzatok, intézmények, egyesületek és pártok képviselői, valamint a város polgárai elhelyezték az emlékezés virágait és koszorúit a forradalom és szabadságharc emlékművénél. Az ünnepség a Szózattal ért véget.
Részletek Grószné Krupp Erzsébet polgármester ünnepi beszédéből:
Mindenki a saját tudása, műveltsége, világnézete, politikai meggyőződése egyedi szövetén szűri át a múltat, von le belőle erkölcsiséget saját jelenére vonatkozóan és merít erőt a jövőre. Sokan, sokféleképpen építhetjük hazánkat, a lényeg, hogy egyfelé haladjunk. Mindehhez gyűlölet nélküli vágyak, jó szándék és közös akarat kell.
„Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz végül egy erős akarat?” – kiált ránk Ady Endre közel 100 év távolából. Sokszor és sokhelyütt feltehettük ezt a kérdést a magyar történelemben és olykor tragikus válaszokat kaphattunk rá. Belviszályok és árulások, önzés és előítéletek, rövidlátás és vaskalaposság, forrófejű vakmerőség és langyos gyávaság, gőgös butaság és irigy kapzsiság rontotta évszázadokon át a magyart. És sajnos rontja ma is. Csak ritkán adódott olyan pillanat történelmünkben, amikor összeforrott egyén és nemzet, bátorság és hazaszeretet, önfeláldozás és bölcsesség, cselekvő erő és céltudatosság, akarat és tehetség. Ilyen történelmi korszakok még elbukásukban is nagyszerű forradalmaink és szabadságharcaink, köztük a dicsőséges 1848-49-es forradalom és szabadságharc.
E korszakok vezérszavai közül legfontosabb: a bátorság.
Gazdag történelmi tapasztalataink birtokában elmondhatjuk azonban: a bátorság önmagában kevés, bölcsességre és józanságra is szükségünk van ahhoz, hogy nemzetünk hajóját biztos kézzel átkormányozzuk a reánk leselkedő zátonyok között.
Minden korokban fel kell tudni ismerni a történelmi szükségszerűséget. Meg kell érteni a kor szavát. Ki kell fürkészni a sorsot.
Van, amikor kitartó és következetes, hangyaszorgalmú politikai munkával elért reformokra van szükség; van, amikor forradalomra, kardok csendülésére és puskák robajára; van, amikor néma, dacos ellenállásra; és van amikor bölcs kompromisszumokra és józan kiegyezésre.
E felszentelt helynél, ahol most állunk, jobb történelmi díszletet nem is találhatnánk. A különböző történelmi korok hősi halottainak emlékműi – a 48-as emlékműtől kezdődően Fedor Lajos tavaly felszentelt emléktáblájáig – arra intenek minket: egész életünkben azon munkálkodjunk, hogy az ő áldozatuk ne legyen hiábavaló, ne vesszen kárba. A magyar történelem a vértanúk, a hősök emlékmezeje. Nagyon sokan áldozták vérüket, verejtéküket, életüket a hazáért. Sok kiváló ember mutat nekünk példát hazaszeretetből, bátorságból, hűségből és hitből. Sok fényes csillag mutatja nekünk az utat az égbolton. Ha mégis eltévedünk, csak magunkra vethetünk.
Amikor a kokárdát a hajtókánkra tűzzük, és ajkainkra vesszük a Himnusz örökérvényű szavait: „Isten áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel”, tegyük ezt azzal a gondolattal, hogy mi egy nép, egy nemzet vagyunk – vágyainkkal, tetteinkkel és botlásainkkal együtt. Össze kell tartanunk, eltérő véleményeink, indulataink ellenére is.
Bátran és jól kell cselekednünk az előttünk álló években. Megőrizve 1848-49 szellemét, büszkén ápolva nemzeti hagyományainkat, de befogadva az európai gondolatot és részt vállalva a globalizálódó világ súlyos problémáinak megoldásából.
E gondolatok jegyében hajtok fejet nemcsak 1848-49 hősei, hanem a reformkortól a kiegyezésig tartó küzdelmes kor nagyszerű embereinek emléke előtt. Hősiességük, bölcsességük, emberi tartásuk legyen késő nemzedékek erkölcsi iránymutatója.
Dicsőség a hősöknek, kegyelet az elesetteknek, köszönet a hazáért munkálkodóknak!
