8. oldal Közélet - Kultúra
Ne féljetek!
„Távoli csodás fény világított rám:
Egy perc volt, de megvillant lelkem falán
S bennem egy égő fáklya gyúlt
Miért?… hogy világítsak én is talán?”
(Szokolay Bálint)
Február 25-én, az esti órákban örömteli várakozással telt meg a csobánkai művelődési ház nagyterme. Különleges embert vártunk. A vendéget Hoffler József atya, az est szervezője konferálta fel, akitől megtudtuk, létezik egy sikerkönyv, „Ne féljetek!” címmel, mely immár a tizennyolcadik kiadást élte meg. Írója tudásával, magyarságával és tiszta gondolkodásával rávilágít világunk igazi betegségeire, és vigaszt nyújt minden gondjaiban megfáradt magyarnak. A szerzőt úgy hívják: Jókai Anna.
Meggyőződésem, hogy minden ember született valamire, s az is biztos, hogy Jókai Anna rátalált saját, evilági feladatára. Ő az, aki lényével a legközvetlenebbül képes megszólítani hallgatóságát. Igen, erre születni kell. A közönség soraiban ülve olyan érzés volt hallgatni előadását, mintha egy kellemes, otthonos szobában, egy csendes estén, kandalló mellett kuporogva beszélgetnénk. Pedig csak ő beszélt. Ha humorosan is, mégis komoly dologról. A jövőnkről. Az erről szóló előadásából szeretnék az alábbiakban minél többet átadni azok számára, akik nem lehettek jelen az esten.
Ha valaki komoly dolgokról kezd el beszélni, akkor tudhatjuk, hogy baj van. Ha a mi jövőnkkel kapcsolatosak ezek a komoly dolgok, akkor a mi jövőnk van veszélyben. Szükséges lenne, hogy legalább a nagy szellemi és erkölcsi kérdésekben összetartás legyen. Sajnos, napjainkra ez egyre kevésbé jellemző. Nem az a baj, hogy nem értünk egyet, hiszen emberek vagyunk, különbözünk egymástól. A probléma ott kezdődik, mikor ez az egyet nem értés gyilkos indulattá fajul. Tudnunk kell megbeszélni a gondjainkat, kulturált módon összevetni véleményeinket.
Ebben van nagy felelősége a művésztársadalomnak. Nemcsak az írók, hanem a többi művészeti ág képviselői is felemelték szavukat, ha az ország helyzete vészes irányba fordult. Jókai Anna is ezt teszi, mert feladata van, vagy ahogy ő vallja, azért, mert „vétkesek közt cinkos, aki néma.”
„Csendes előkészítője voltam a rendszerváltásnak, a műveimmel – jegyezte meg az írónő – nem tetszett a hatalom, mely alá kényszeríttettek bennünket, s ez ellen tiltakoztam.” Majd miután elkövetkezett a rendszerváltás, mint oly' sokan, ő maga is úgy gondolta, ez a változás együtt jár azzal, hogy a régi emberek eltűnnek a vezetői posztokról és soha többé nem jutnak lehetőségekhez. Nem így történt. Napjaink politikája már nem a tiszta értelemben vett politika – ha létezett ilyen valaha… Az ellentétesség ellenségességgé süllyedt. A politikai csatározások híján vannak a nemes eszközöknek. Kampányfogásnak tartják, hogy az emberekkel törődni kell, az elszegényedés problémáját orvosolni kell, miközben ez nem politikai kérdés. Ez keresztény ügy. A Biblia szavaival élve: „Amit a legkisebb testvéretekkel cselekszetek, velem cselekedtétek” – e szerint kellene a politikusoknak vezetniük az országot, s aki nem eszerint munkálkodik, az bűnt követ el – mutatott rá Jókai Anna.
A dolgokat követni persze mindig nehezebb, mint beszélni róluk. Ez lehet az oka annak is, ha egyesek a nyugati világot, tévesen, ideának
tekintik. Segítséget várnak tőlük, azok pedig kisemmiznek és kihasználnak bennünket. Nyugatról beszivárognak és a hazai munkaerőt alkalmazzák, majd pedig nem hajlandók kifizetni a bérüket. Ha valakinek ez nem tetszik, egyszerűen továbbállnak. A mai világ sem lett jobb. Nem szabadságunk, csupán szabadosságunk van. Ez vonatkozik a sajtóra és a médiára is. Régen, még ha tudtuk is, miről nem szabad beszélnünk, a televízióban megnézhettük a magyar klasszikusokat, s tudtunk olvasni a sorok között. Ehelyett ma a Mónika és Balázs Show adásait láthatjuk a képernyőn. Ezeknek a műsoroknak a vendégeit úgy helyezik premier plánba, hogy elhitetik velünk, ebből áll a világ. A gyerekeknek, a fiataloknak, de még az idősebbeknek is ez válik eszménnyé.
Nem csak beszélnünk kell róla, de meg kell próbálnunk követni a jézusi mércét! Hiszen nem szabad elfelejteni, hogy a világban létezik egy örök erkölcsi törvény! Ezt kell palackba zárnunk, remélvén, hogy két-háromszáz év múlva valaki kibontja majd. Ilyen értelemben nevezi az írónő önmagát „szellemi konzervkészítőnek”, aki mint a befőtteket, elteszi, átmenti az igaz értékeket azokra az időkre, mikor még több szükségünk lesz majd rájuk. Így adhatja át az idősebb generáció mindazt, amit a fiatalságnak tudni kell. Hiszen ezt a tudást a mai társadalmi felfogás nem adhatja meg, de nem is akarja megadni. Kulcskérdéssé vált napjainkra, hogy a fiatalok számára a karrierépítés vagy a családalapítás fontosabb. Az ideológiává magasztosult szingli életforma a felnövekvő nemzedék súlyos félrevezetése, mely szétszakítja a közösségeket. Pedig a család és a házasság legfontosabb alapkövetelménye, hogy „egymás terhét hordozzátok!”. Nem arra születtünk, hogy a karrierrel pótoljuk azokat a dolgokat, melyeket az élettől nem kaptunk meg.
Fogy a nemzet. Óriási probléma ez. A párok nem vállalnak gyerekeket, a nők nem szülik meg az utódokat, mert engedélyezve van az abortusz. Ha ez így megy tovább, megeshet, hogy a csecsemőgyilkosság sem lesz már bűn, szabad lesz ölni? Mit jelent ez egy nemzet szempontjából? Azt, hogy kipusztulunk. Vörösmarty Szózatának sorait, „A sírt, hol nemzet süllyed el, / Népek veszik körül, / S az emberek millióinak / Szemében gyászkönny ül”, egykor még úgy tanultuk, nem következhet be. De ma már látjuk, hogy mégis… Mi még nem teljesítettük, amit Isten kiszabott ránk. Sokat tettünk már Európának, minden hála nélkül, de erre a magyar népre még valami nagyon fontos feladat vár! Fontos, hogy mi higgyünk magunkban! A december 5-i választásokkal a határontúliak semmi másra nem vártak, csak arra, hogy ha másnap meghallgatják a híreket, azt érezzék az anyaország felől, hogy szeretjük őket. Ez a választás számukra tragédia volt, a mi részünkről viszont őshiba.
Ragaszkodnunk kell hozzá, hogy ami a miénk, legalább azt hagyják meg nekünk! Klebelsberg Kunó háromféle hazaszeretetet különböztetett meg: a kesergőt, a szónoklót és a cselekvőt. Önmagát, jó hazafihoz méltón, az utóbbihoz sorolta. Nem az állandó kesergésre és szónoklatokra van szükség, cselekedni kell! „A magam részéről – folytatta az írónő – a hazaszeretetet és a segítségnyújtást szeretném a kisiskolás gyerekekbe átplántálni.” Hiszen mi nem várhatunk segítséget az Európai Uniótól, mert maga is ingatag lábakon áll, és hiányzik belőle a legfontosabb… Az ismert mítosz szerint, a gyönyörű főníciai lányt, Europae-t a főisten szerette volna elcsábítani, ezért bikává változott. „Én inkább – vette humorosra a történetet Jókai Anna – azt látom, hogy ez az Europae egy öregecskedő, ledér nő, akit az aranyborjú egy sötét fordulóban megerőszakolt (például a bró-kerecskék…)” Az unió zászlaján tizenkét csillag van, melyről leginkább olyan nagyszerű személyekre asszociálhatunk, mint amilyenek a Grál-lovagok, vagy Jézus tanítványai. Ők is tizenketten voltak – de középen ott volt valaki, akitől a Fény jött. Az Európai Unióban hiányzik ez a közép. „Bár, a legújabb terv szerint, a csillagok helyett minden tagállamot egy-egy csík fog szimbolizálni. Nem is tudom…, olyan lesz a zászló, mint egy vonalkód…”
A fogyasztói társadalomnak vonalkódos zászló. Elüzletiesedett a világ. A hirdetések pedig lépten-nyomon kiabálnak felénk. Nem csak az a szörnyű, amit hirdetnek, hanem ahogy hirdetik. Az óvodás gyerekek a költőink versei helyett a reklámszövegeket mondják. „A télapóvá lefokozott Mikulás Coca-Colával kíván boldog karácsonyt. Hol van ma már az egészséges almalé?” Elfelejtettük, mert olyan erős más termék reklámkampánya, hogy nem tudjuk kivonni magunkat alóla. Miért van az, hogy a legszegényebb afrikai faluban is ott van a Coca-Cola? Mert eladhatóvá, sőt, életszükségletté teszik a terméket. A régi korok felfogásával ellentétben, Lucifer ma már nagyon szép és kívánatos. Nagyon kell vigyáznunk, hogy fel tudjuk ismerni a gonoszt! Ez egy karikatúra-világ. De ne csüggedjünk, mert ahogy Vörösmarty írja a Vén cigányban: „Lesz még egyszer ünnep a világon” – mert ezt nem vehetik el tőlünk. „Én azt vallom, – mondta Jókai Anna – hogy az öregedésnél szebb nincs. Ez a lázadás időszaka. Már nem félünk, megbocsátóbbak vagyunk, letisztultabbak a dolgok.” Az idős korban, jobb esetben már előbb, eljön az a Fény, melyről János evangéliumában olvashatunk: „Én vagyok a Világ Világossága”. De nem szabad felednünk, hogy nekünk kell lennünk a lámpásnak!
Vörös Ildikó
