6. oldal Emlékezés
Tuti néni történetei
Késői requiem egy néhai bányászért
Szeles, hideg eső esett és dühöngő szél fújt. A gyászmenet vacogva, sietős léptekkel haladt a temető felé. A halottaskocsin nagy, fekete koporsó, aranyozott betűkkel egy asszonyi és egy leánynév. Rajta friss koszorúk és virágok tömege. A nyitott gyászkocsit szinte oldalról támadta a fergeteges eső, a lobogó gyászszalagokat vadul tépdeste, cibálta a szél.
Mélyen lehajtott fejjel, bánattól összeroskadt, csuromvizesre ázott fiatal férfi, kisírt szemekkel, összeharapott szájjal, a széllel dacolva követte. Tragikus hirtelenséggel elhunyt fiatal feleségét kísérte utolsó útjára.
Otthon, a lakásban öreganyjukhoz bújva a két kis árva. Bözsi és Lajos. Ők nem értették a tragédiát, csak azt érezték, hogy baj van. Nagy baj. Egyikük sem volt több öt évesnél. A kislány nagyon sírt. A kisfiú vigasztalta: „Bodi ne síjjál! Ne síjjál Bodi!” De „Bodi” panaszosan zokogott…
Nem tudom, mi lesz ezután. Roskadt le egy székre a temetőből hazatérve Lajos, a fiatal özvegyember. Fejét a tenyerébe hajtotta. Álombasírt két gyermeke szuszogását hallgatta. S akkor visszaszállt a gondolata a múltba, a messzi Erdélybe, szülőfalujába Csalánosra, ahonnét származott. Ahol a sugaras éltető nap reggelente feltündököl a bihari hegyek mögött, s egy kicsi ház ragyogó ablakszemeiből mosolyog a muskátlivirág, ahol a szőlőlugas indái már messziről integetnek…
…ahol, mint alig hét éves kisfiú rocskaszám hordta a bányába az ivóvizet. Igen, kisgyermek korától volt bányász. Édesapját a föld mélyén egy hatalmas leomló kő zúzta agyon, ezt a kisfiú tudta és félt is nagyon, mikor itatta friss vízzel a bányászokat, akik érdes, izzadt, kormos tenyérrel megveregették az arcát, vagy összekuszálták sötétbarna szöghaját, így nyújtva szeretetet volt bányásztársuk árvájának. A kis Lajos gyerek évekig hordta a vizet, majd sepregető, takarító munkákat végzett a vágatokban, mert bizony abban az időben a kezdetleges körülmények közt üzemelő bányában – ahol még ló húzta a csillét évek múltán vakon –, hálásnak kellett lenni, hogy némi éhbérért dolgozhatott, mert az a pár garas is segítség volt özvegy édesanyjának, aki egyedül nevelte gyermekeit.
A bányászmesterséget már tökéletesen kitanulta. Családot is alapított, szeretetben éltek mostanáig. De az idő telik, az árváknak anya kell, s új asszony került a házhoz, Beregszászról, egy fiatal, tapasztalatlan felvidéki kislány személyében. Akkoriban szokás volt házastársakat „összekommendálni”. Így került a két kis ikerlány, Boriska és Zsuzsika két fiatalon özvegyen maradt bányászhoz feleségnek. Igaz, ők maguk is szinte gyermekek voltak meg. A mi Lajosunk Zsuzsikát választotta. Zsuzsika úgy szerette a két kis árvát, mint a sajátjait, s hamarosan született még három testvére egymás után: Zoltán, Piroska és Béla. Zsuzsika nem számított mostohának, mert a Lajos két gyermekét sokszor még jobban előnyben részesítette a sajátjainál, hogy ne érezzék a szülőanya hiányát. Mondogatta is anyósa, aki szintén velük élt: „Kislányom, te sokáig fogsz élni, majd meglátod, mert jó vagy a árvákhoz és öreganyjukhoz. Ezért az Isten megáld.”
A családfő járta a bányát, három műszakban. Végezte a legnehezebb testi munkát állandó életveszélyben, embertelen munkakörülmények között. Bányásznak lenni nem egyszerű foglalkozás. Bányásznak lenni: tradíció. Bányász volt az apja, tán a nagyapja is. Bányában szerencsétlenül járt a hozzátartozója, s ő mégis az marad: bányász. Én így fogalmaznék: a bányász nemzedék a társadalomnak egy hősi, egységesen összetartó, becsületes rétege. Lajos bácsi is ennek a megbízható rétegnek egy kimagaslóan tehetséges, igyekvő, társainak jóindulatúan segítő tagja volt. A fiatal vájárokat ő tanított a meg, hogy kell a dolomitba beágyazott szénrétegeket szabályosan, balesetmentesen kitermelni. Neki az egész bányaművelési technológia a kisujjában volt. Ő ezt a gyakorlatban, szorgalommal és nagy hozzáértéssel sajátította el. Mondta is neki a főbányamester: „Lajos, ha maga tanulhatott volna, a legkiválóbb bányamérnök lehetett volna”. Nem egy idős bányász mondta évtizedek múlva Lajos bácsi gyermekeinek, köztük Mártai Karcsi bácsi: „Dolgozni a maguk édesapjától tanultam meg”.
Egyébként azt az életet élték, amit a többi bányász család. A kétszoba-konyhás lakás mindig ragyogott a tisztaságtól „siktesen” járt haza, de a sparhelten már ott buzogott a nagyfazék forró víz, Zsuzsika elővette a nagy kék-fehér lavórt s a konyha közepén történt a mosakodás: „Gyere Zsuzsikám! Mosd meg a hátam!” És Zsuzsika néni szaladt a szappannal és törülközővel és mosdatta, törölgette emberét. Aztán, míg az ura falazott, ő leült a szenesládára a sparhelt előtt és hangosan felolvasta a Friss Újságot, vagy a Tolnai Világlapját, szóról szóra. Volt olyan részlet, amit kétszer is meg kellett ismételni. Mert Lajos bácsi csak a nevét tudta leírni, az előbb már leírt oknál fogva. Egy árva, hétéves kis bányász mikor tanult volna betűvetést? De ez viszont nem látszott meg rajta. Disztingváltan jó megjelenésű, jómodorú ember volt. Szabad idejében elegánsan, jólszabott ruhákba öltözött. A lábán mindig finom, csináltatott cipő. Így érezte jól magát. S olykor maga köré gyűjtötte a gyermekeit, (köztük minket is a szomszédból) és elvitt bennünket a hegyekbe. Pilisvörösvárt övező összes hegyet megmásztuk: Zsíros-hegy, Nagy-Szénás, Őrhegy, Kálvária, Nagy-Kevély, sőt még Dobogókőre is gyalog mentünk, nem is egyszer. Minden fát, minden bokrot, minden növényt ismert. Beszélt az éghajlatról, az évszakok változásáról, a Föld vonzerejéről, az égitestekről s azok hatásáról, egyszóval a természetben mindenről, beleértve az élőlényeket, sőt emberfajokat is.
Hazaértekor a természetjárástól megvidámodva tréfásan felkapta a tűzhely körül sürgölődő feleségét, magához szorította és mélyen a szemébe nézve fennhangon ezt mondta: „Zsuzsikám! Tetszik maga nekem?!” Zsuzsika néni ilyenkor mindig zavarba jött, mert nem értette, hogy ez kérdés volt-e vagy bók és mélyen elpi-rult…
Egyszerűen, de jól éltek. A gyermekeket is ápoltan, az akkori divatnak megfelelően járatták. Mindig volt külön vasárnapi „ünneplő” ruhájuk, a lányoknak Bemberg-selyem fodros ruhácskák, fehér zokni, lakkcipő. A fiúknak matrózruha. Ha esetleg lerúgták a cipő talpát, Lajos bácsi saját kezűleg „megsuszterolta”.
Az eresz alatt nagy kalitka függött, benne egy Mátyásmadárral. Felvágta a nyelvét, s nemsokára már a nevét is tudta mondani: „Matyóka, Matyóka”. A szomszéd kakastól magtanult kukorékolni, s ha pirkadt a hajnal, Matyóka mindig előadta műsorát: „Matyóka, Matyóka, … Anyuka, Anyuka, …Béla! … Béla!…”
Napközben is voltak vidámhangok a ház körül. Lajos bácsi szerette az akkor divatos slágereket kifigurázni, miközben a kertben tevékenykedett, így dudorászott:
„Repülj madár, repülj, Ménaságra repülj, az én galambomnak gyönge vállára ülj…”
Akkor már messze laktunk a Bányateleptől, a nagy tó fölötti dombon álló házunkban. Lajos bácsi hajnalban hazakísért. Ilyen gyengéd búcsúval vált el tőlem a kerti kapunál, de megvárta, amíg bementem a házba, csak aztán indult hazafelé. Még most is sokszor eszembe jut, milyen szívélyesek, milyen jóindulatúak voltak mindig, mindenkihez.
Zsuzsika néni valóban magas életkort, kilencvenhat évet élt, szerető családi körben. A bányászok ritkán érnek meg magas életkort. Lajos bácsi tüdejének hatvankét évet engedélyezett a gyilkos szénpor. Mikor testét visszaadták a földnek, a gyászoló család, a kolónia népe és a falu színe-vaja fájó szívvel, zokogva vett tőle végbúcsút. A pilisvörösvári szénbánya már rég nem működött, de egykori bányásztársai – jórészt tanítványai – régi bányászegyenruhájukba öltözve ünnepélyesen, vállukon vitték őt végső nyughelyére. S hogy lelke elindult az Örökkévalóságba, először biztosan a messzi kis erdélyi falu felé vette az útját, ahol hat évig volt csak gondtalan gyermek, ahol a sugaras éltető nap reggelente a bihari bércek mögött feltündököl, s egy kicsi ház ablakszemeiből mosolyog a muskátlivirág és a szőlőlugas indái már messziről integetnek…
Igaz, nem volt parádés bányász zenekar. Aranyosan csillogó trombitákból nem harsant fel a bányászok örök himnusza, pedig Őt is megillette volna az utolsó búcsúdal:
„Szerencse fel, szerencse le, Ilyen a bányász élete”…
Pilisvörösvár, 2006. (bányásznap)
(tuti)
Bányásznap Pilisvörösvárott
Szeptember 1-jén az 56. bányásznap alkalmából koszorúzási ünnepséget rendeztek a Városháza előtti Bányász-emlékműnél. A Pilisi Nyugdíjas Bányász Szakszervezet nevében Székely József elnök, a város nevében Grószné Krupp Erzsébet polgármester helyezett el koszorút Bajnok Béla szobrászművész alkotása előtt, amely az 1928-as vörösvári bányászsztrájknak állít emléket. A koszorúzás után a megjelentek ünnepi ülésen vettek részt a Városháza tanácskozótermében.
 |
 |
A szakszervezet koszorújának elhelyezése
a Bányász-emlékműnél |
Székely József, a pilisi bányászszakszervezet elnöke köszönti a megjelenteket. Mellette Grószné Krupp Erzsébet polgármester és Kakas János |
A bányásznapi ünnepi ülésen Székely József köszöntötte a nyugdíjas bányászokat, majd Kakas János, a hajdani pilisszentiváni bánya műszaki vezetője, a pilisvörösvári szénbányászat történetéről tartott előadást. A pontos adatokkal alátámasztott, számos, először hallott információval kiegészített előadás igen jelentős érdeklődést és elismerést keltett. Kakas János előadása végén annak a reményének adott hangot, hogy a mára szinte teljesen feledésbe merült vörösvári szénbányászat emlékét előbb-utóbb könyv alakban is meg fogja valaki örökíteni.
Az ünnepi ülésen a résztvevők felvetették egy emlékszoba létesítésének gondolatát is, ahol össze lehetne gyűjteni a 35 évig tartó vörösvári szénbányászatnak és a bányászok életének relikviáit, emléktárgyait, dokumentumait, fényképfelvételeit.
Az 56. bányásznap alkalmából Hoffer Károlyné Zs. Dobozy Erzsébet egy szép írásával tiszteleg szerkesztőségünk.
F. A.
Őrizzük és adjuk tovább!
Augusztus 7-én a bányatelepi kápolnában szentmisét mondott főtisztelendő Verőczei Gábor atya, volt bányatelepi plébános az elhunyt főtisztelendő Mits János plébánosért. Azok a hívek, akik a munkanap miatt nem tudtak részt venni Bakony-szentivánon János atya temetésén, azok most a születésnapján emlékeztek így meg róla. Zengett a kápolna a lelkes énekléstől, s több mint kétszáz ember hallhatta Gábor atyától, hogy miután Mits János atya szétosztotta kincseit, és hazatért, azokat most nekünk kell megőrizni és továbbadni. Mits plébános úr előző helyeiről is voltak képviselők a szentmisén. Elhatároztuk, hogy alakítunk egy baráti kört mindazokkal, akik ezt a célkitűzést szemük előtt tartják.
Akiket érdekel ez a szerveződés, az jelentkezhet Halmschláger Györgynél vagy dr. Hidas Istvánnénál.
Tisztelői nevében:
Halmschláger György
Tel.: 331-390
06-70-333-1720
Zsirai László
Rajtunk múlik
Persze, az eső hullik,
ám hogy megázol-e,
bizony, rajtad is múlik.
Lelkedben fázol-e?
Ne hagyd, hogy a szemedbe
mosolyodó jó Nap
árnyékokba ütközve
aludjon el holnap!
Ne hagyd, hogy a szívemben
ébredező bánat
más szívében keressen
majd vigaszt utánad.
Persze, az eső hullik,
ám hogy megázunk-e,
bizony, csak rajtunk múlik.
Lelkünkben fázunk-e?
In memoriam
Szíven ütött az emléke minap
a „nagy kanyar”-ban járva,
ott áll a néma udvarház,
két nagy ablakszeme lezárva
a régi „községháza” ellenében,
ahol dolgozott egész életében.
Egykor rég Neisz Ferenc volt itt a főjegyző.
Így neveztük: Elza. Ő volt a titkárnő.
Komoly arccal ült a régi forgószéken,
Szorgalmasan kopogott az írógépen.
Ragyogott a napfény aranyszőke haján…
Két Istvánt szeretett, de szívből, igazán.
* * *
Egyik volt a férjed. Másik volt a fiad.
Csak múlt van. Jövő nincs. Az otthonod kihalt.
„Már nincs miért élnem. Mindhiába.”
…És elmentél utánuk, a Túlvilágra…
Szemed kékjét azúrkék ég színe rejti…
Isten veled, Rubányiné, Peller Erzsi…
(tuti)
