13. oldal Arcélek-Sorsok
Bandi bácsi mesél
Janka Bandi bácsi október 23-án vette át díszpolgári oklevelét. Az ünnepségen elhangzott méltatásból sok mindent megtudhattunk életérõl, pedagógiai munkásságáról. Mi azonban ennél jóval többet szeretnénk tudni róla. Éppen ezért kerestük fel otthonában.
– Bandi bácsi, meséljen nekünk a háborús évekrõl, meg a fogságról!
 |
Janka András |
– Engem 1939-ben hívtak be katonának. Aki tanult ember volt, az gyorsan ment fel a katonai ranglétrán. Én már 1943-ban hadnagy voltam. Aztán 1945. február 11-én a budai gyűrűben sebesülten fogságba estem. Április végén kerültem az Uszmán nevű kolostorba, Voronyezstõl keletre. A tiszteknek a fogságban nem kellett dolgozni, õk csak sétáltak, beszélgettek. Egyik nap a sebesülésem miatt a rendelõbe mentem. Ott egy gyönyörű orosz orvosnõ fogadott. Valami isteni sugallatra kezet csókoltam neki. Ettõl fogva naponta kétszer átkötözte a sebemet. Meg is gyógyultam nemsokára. Aztán Voronyezsbe, majd Kijevbe kerültem. 1949-ben mindenkit hazavittek már, csak mi maradtunk a táborban, és nem tudtuk, miért. Éhségsztrájkot szerveztünk, hogy hazamehessünk. Akkor mondták meg, hogy nem kívánatos elemek vagyunk otthon.
– Hogy került végre haza?
– Kilencévi hadifogság és internálás után 1953-ban szabadultam, és rögtön Cigándra, a szülõfalumba mentem. Ott elsõ nap az iskolában Vahaja Katalin, késõbbi feleségem fogadott. Megközelíthetetlennek tűnt, már csak azért is, mert 16 év korkülönbség volt közöttünk. Mint kiderült, pilisvörösvári, csak ide helyezték Cigándra. Összebarátkoztunk, együtt jártunk színjátszó körbe is. 1956-ban a nyári szünet után már nem jött ide vissza.
– Bandi bácsi hogyan emlékszik viszsza 1956-ra?
– A pedagógusok abban az idõben vezérszerepet játszottak. 1956. október 25-én egyik órámon azt az üzenetet kaptam, hogy jöjjek gyorsan, mert nagy baj van. Azért megtartottam az órámat, és csak utána mentem. Hát kiderült, hogy a párttitkárt akarták kivégezni. Õt több napig bújtattam. Vér nélkül levezényeltem Cigándon a forradalmat. Már azt hittem, mindent megúsztunk, mikor 1957. április 1-jén letartóztattak izgatás miatt. Ennek volt egy kis személyes háttere, és ez aztán az igazgatónak nem tetszett.
– Nagy hódító volt akkor Bandi bácsi?
– Mindig jelentõs szerepe volt a nõknek az életemben. Mindig a nõk mentettek meg. Késõbb kiderült, hogy 57-ben is, mikor bekerültem a börtönbe, engem miért nem vertek agyon. A cellatársamat ugyanis agyonverték. Egy korábbi kislány, akit régente, még 1937 táján színházba kísérgettem, a rendõrség párttitkára lett, és szólt a rendõrségnek, hogy ne bántsanak.
– Mindig volt egy õrzõangyala, aki segített átvészelni a nehéz idõket?
– Igen, de ezen kívül sok más is hozzájárult, hogy ne veszítsük el a reményt. Mindig, még a fogságban is nagy kulturális élet folyt. Színjátszó kör, meg egyebek. Márianosztrán meg én voltam például a könyvtáros. És nagyon jó emberek vettek körül. Egy cellatársam, dr. Bornemissza Géza esténként operaelõadásokat tartott. Egy másik, dr. Vekerdi József meg szanszkritból fordított magyarra egy könyvet, közben számolta a verslábakat. Tizenegy nyelven beszélt, késõbb õ lett az Egyetemi Könyvtár igazgatója.
– Hogyan került aztán Vörösvárra?
– Két év börtön után 1959. április 1-jén kerültem vissza Pestre. Közben megtudtam, hogy Katika, akit Cigándon ismertem meg, érdeklõdött felõlem többször is. Találkoztunk. Eljött a születésnapom, s megkérdezte, hogy mit kérek. Azt feleltem, hogy ha õ se bánja, házasodjunk össze. Össze is házasodtunk 1959. június 16-án, a születésnapomon. A két tanút úgy fogtuk a folyosón, mert nem tudtam, hogy az is kell. Aztán egyházilag is megesküdtünk a Fasori Református Templomban. Majd ideköltöztünk anyósomékhoz Pilisvörösvárra.
– Mikor kezdett újra tanítani?
– A börtönbõl szabadulva nem dolgozhattam tanárként, így a budapesti Szerszámgépgyárban voltam festõ. Kiderült, hogy itt, Vörösváron nekem csupa ismerõsöm van, mert a hadifogságban együtt voltam velük. Egyik vasárnap apósom áthívott a Patika Étterembe, hogy leöblítsük az ebédet. Én két korsó sört rendeltem, és kihoztak négy korsót meg két konyakot. Kérdeztem a pincért, hogy mi ez. Azt mondja, az úr küldi a másik asztaltól. Hát, kiderült, hogy Mauterer György az, akivel a hadifogságban együtt voltunk. Lassanként elõkerültek a régi ismerõseim. Így kerültem vissza az iskolába is, ahol persze néhányan bizalmatlanul fogadtak, de az idõsebb kartársnõk sokat segítettek. Hatvanévesen nyugdíjba mentem, de szeptemberben Kapi-tányné rögtön visszahívott, és még kilenc évig tanítottam. Régen a tanárt tanító mesternek hívták. Helyesen tették, mert ez hivatás. Én hiszek a szó erejében, hogy amit elvetek magot a gyerekekben, az megfogan.
– Megfogant, Bandi bácsi, köszönjük!
Hidas Ildikó
Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplõben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.
Mert rút a világ, fekete.
Vak gyűlölettõl fekete.
Vak, mint az emberek szeme:
az égig sem látnak vele.
Pedig az égbõl lefele
porzik már Isten szekere!
Minden csillag egy kereke,
ezeregy angyal száll vele,
az Isten maga száll vele
és csillagtükröt nyujt felénk,
mesetükröt, a keze.
Szent tükrébe végre egyszer
Pillantsatok tiszta szemmel,
tiszta szemmel, Istenszemmel
milyen szép is minden ember!
Minden ember szépségtenger
s mint a tenger csillagszemmel
telve vagytok szeretettel…!
Wass Albert: Karácsonyi versek 2.
(részlet)
36 hónap fogságban
Apollónia Mátyás 1923. április 30-án született Pilisvörösváron. Az elemi iskola hat osztálya után, tizenhárom éves korától dolgozott. Kezdetben segédmunkás volt, téglát hordott építkezéseken, majd az alumíniumgyár, késõbb a hajógyár öntödéjében volt olvasztó. Huszonegy évesen behívták katonának, hamarosan fogságba esett. A hadifogság három esztendejérõl mesélt unokájának.
 |
Apollónia Mátyás |
1944. augusztus 23-án bevonultunk az elsõ honvéd gyalogezredbe. 1944. október 24-én, felderítés közben elfogtak az oroszok a frontvonalon. Négy embert fogtak el velem együtt. A tolmács azt mondta, hogy agyonlõnek. Most meg kell halni tizedes úr?– kérdeztem. Azt felelte, hogy nem tudom. A tolmács beszélt az orosz tiszttel, hogy ne lõjenek le minket.
Onnan 60 kilométert gyalogoltunk egyhuzamban Mezõtúrra. Aki elesett, azt agyonlõtték. Amikor a Tisza mellett mentünk, azt mondták, hogy dobjuk a fegyvereket a vízbe. Mezõtúron mindenki összeesett. Az orosz tiszt mellettem lõtte agyon a magyar tizedest. Négyezren voltunk. Vagonba raktak minket és Vezsenybe vittek. Egérpiszkos száraz kenyeret adtak enni.
Vezsenybõl Kijevbe vittek minket tehervonattal, -35 fokos hideg volt. 1945. január 5-én már kint voltam a Szovjetunióban. Éjjel érkeztünk meg. Egy orosz tiszt azt kérdezte: Tudják-e hogy hadifoglyok? Azt mondtuk, igen. Az orosz tiszt azt mondta, hogy ezt a gyárat fel kell építeni, nem bánja, ha mindenki elpusztul, de fel kell építeni.
Harminc ember volt egy brigádban. Én a vagonhúzóba kerültem. Már másnap munkába kellett állni. A kijevi táborban 20 dkg kenyeret adtak enni, egy kanál felforralt savanyúságlével. Adtak egy evõkanál kását is. Három hónap alatt kétezren haltak meg.
Volt, hogy fáért kellett mennem az erdõbe. Két ökör volt befogva a szekérbe. Én hajtottam az ökröket. Visszafele sötétedett. Már nagyon éhes voltam, bekéredzkedtem egy aszszonyhoz, hogy adjon levest. Mire kimentem, ellopták a fél fuvar fát. Utána valahonnan nekem is lopnom kellett, hogy meglegyen a teljes fuvar. Az asztalosműhelybe vittem. A mester pénzt adott nekem, mert jó száraz fát hoztam, és már lehetett vele dolgozni. Azt mondta, hogy vegyek a pénzbõl kenyeret.
1944-tõl 1946-ig öntödében dolgoztam. Ott olvasztottak, öntöttek. A kályhát kellett elõkészítenem. Homokbányában is dolgoztam. Disznópásztor is voltam. Volt, hogy sínvasat szállítottam. Vasutat is építettünk. Tíz órát kellett egy nap dolgozni. Ha több százalékot teljesítettünk, egy kicsit több ennivalót adtak. Háromszor 30 dkg kenyeret kaptam enni.
Vizes volt a bakancsom, a nadrágom, mindenem vizes volt, úgy feküdtünk le. Nem volt tüzelõ. Az orosz tiszt azt mondta, hogy lopjunk szenet, fát. Összetákoltak egy kályhát, behozták. Én mindjárt a kályha mellett feküdtem. Nem volt melegítõm, se semmim. Csak ingem, pulóverem, zubbonyom. Ruhát, pufajkát, fatalpú cipõt adtak. -35 fokos hideg volt. A prérin és a lágerben is sokan meghaltak. A halottakat ott kellett hagynunk a hóban.
1947 januárjában a Kaukázusnál, a Fekete-tengernél találkoztam a késõbbi feleségemmel. Kérdeztem, hogy van-e itt Pest megyei. Mondták, hogy van egy pilisvörösvári. Egymásra ismertünk. Pár nap múlva a nõket elvitték mandarint szedni.
A fogság harminchat hónapját szinte végig Kijevnél töltöttem, csak egy pár hétre vittek minket a Kaukázushoz.
1947 novemberében jöttem haza. 17-en kerültek haza a táboromból. A gyengéket engedték el. 1947 októberében szólítottak: Apollónia Mátyás, jöjjön!. Az orvos megvizsgált. Majd mondták, hogy szalmazsákot leadni.
Pár napig feljavítottak minket, hogy haza tudjunk jönni. Indulás elõtt felolvasták a nevünket az udvaron. Éjfélkor szálltunk be a vagonba, reggel indultunk el. Húsz ember volt a vagonban, egy-egy kenyér volt ott mindenkinek. Románián mentünk keresztül. Erdélyben babgulyást adtak. Kaptunk sálat, puliszkát is. Volt egy rossz ingem, az ingért cserében kaptam egy kiló almát. 11 nap alatt értünk haza.
Debrecenig marhavagonnal hoztak. Itt egy újságíró a nevemet kérdezte. Azt hittem, viszszavisznek. Debrecenben házakhoz kopogtunk be ennivalót kérni. Egyik helyen csirkecombot kaptunk. Egy másik helyen azt kérdezték, hogy tudunk-e valamit a gyerekükrõl. Debrecenbõl mindenki úgy ment tovább, ahogy tudott. Én vonattal mentem a Nyugati pályaudvarig. Este Pesten aludtam, utána reggel indultam haza. Nagyon gyengén értem haza. Csont és bõr voltam. Róza, a kistestvérem meg sem ismert. Anyám szaladt elém. Mindenki a kapuban várt, mert az újságban olvasták a nevem, tudták, hogy hazaérkeztünk.
Lejegyezte:
Fetter Katalin Dóra
Apa, nagypapa, dédapa, Mikulás
Hasenfratz János bácsi 86 éves nyugdíjas pilisvörösvári polgár, apa, nagyapa, dédapa, Mikulás, a szekerek és törpék mestere egy személyben, kinek neve bizonyára sokaknak ismerõsen cseng. Egy, az otthonában tett látogatás alkalmával megosztotta velem életének fontosabb történéseit, és elmondta, hogy miképp van jelen ma is városunk életében. Elõször gyermekkora néhány fontosabb pillanatát elevenítette fel. Elmesélte, hogy nagy szegénységben éltek, az iskolából egyenesen dolgozni ment, többek közt szenet szedett tüzelõnek. Édesanyjával gyalog jártak piacra árulni, általában fuvarosok vették fel õket.
– János bácsi beszél még svábul?
– Igen, jól beszélek svábul. Régen itthon is így beszéltünk, bár a kommunizmus idején tiltották a sváb nyelven való társalgást.
– Mivel kereste meg a kenyérre valót?
– 1936-ban kezdtem el a Hídépítõ Vállalatnál dolgozni. Innen mentem nyugdíjba 50 év után.
– Mióta és mi célból készít törpéket, illetve szekereket?
– Amióta nyugdíjas lettem, már 26 éve foglalkozom ezek készítésével. Valami hasznos dolgot akartam itthon tenni. Ráadásul kereslet is van rá.
– Részt vesz még valamilyen módon Pilisvörösvár életében?
– Igen. 20 éve vagyok Mikulás a Gradus óvodában. Nagy öröm számomra a gyermekeknek meglepetést szerezni, látni az arcukon a boldog mosolyt.
János bácsi örömmel fogadott otthonában. Büszkén mutatta meg csodálatosan kimunkált műveit. Reméljük, alkotó kedvét még sokáig megõrzi.
Brek Fruzsina
(újságíró gyakornok)
