9. oldal Vallás
1000 éve született Szent Imre
A hagyomány szerint 1000 esztendõvel ezelõtt született Szent István királyunk fia, Szent Imre herceg. A katolikus egyház november 5-én tartja az ünnepét. Összeállításunkkal e jeles magyar történelmi alakra és példás életű szentre emlékezünk.
Szent Imre herceg élete
 |
Szent Imre a vörösvári plébánia-
templom üvegablakán |
Szent Istvánnak, a magyarok elsõ királyának és feleségének, Boldog Gizellának a hagyomány szerint több gyermeke volt. A gyermekek azonban nagyobbrészt már kiskorukban meghaltak. Imre születésének idejét a legújabb történetírás az 1000 és 1007 közötti évekre teszi, helyét pedig Székesfehérvárra.
Imre herceg életével kapcsolatban legnagyobbrészt a krónikák és legendák kevés adataira vagyunk utalva. Szüzessége miatt századokon át valami nõies, finom, nem e világból való alaknak rajzolták. „Pedig – írja joggal Sík Sándor – Szent Imre kétségtelenül erõteljes, férfias jelenség volt.” Elsõ nevelõi szülei voltak, hitre és hitben nevelték, mindennap imádkoztak érte. 1015-tõl egy bencés szerzetes, Gellért érkezett Pannónia területére, és a király kérésére Imre herceg nevelõje lett. A herceg egy velencei krónika szerint „tudós és szent” volt, azaz a világi tudományokban is jeleskedett, valamint igyekezett az életszentség útján járni. A veszprémi Szent György templomban imádkozott, amikor szüzességi fogadalmat tett szívében. Ekkor még élhetett valamelyik bátyja, így nem is gondolt arra, hogy a királyi család utódairól neki kellene gondoskodnia.
Amikor tizenöt éves lett, édesapja személyesen folytatta a nevelését huszonhárom éves koráig. Ekkor születtek az „Intelmek” is. Ezután feleséget kellett választania, akinek a kilétét pontosan nem tudjuk, azt viszont igen, hogy szűzi tisztaságban élték házasságukat. Föltehetõ, hogy Imre úgy gondolta, hogy Istennek tett szüzességi fogadalma többet jelent majd az ország javára is, mint az a veszteség, ami ezzel járt.
1031-ben István Székesfehérváron koronázásra készült. Egyetlen életben maradt fiát akarta megkoronáztatni, amikor meghozták a hírt: Imre herceget vadászat közben egy földühödött vadkan halálra sebezte, és sebeibe 1031. szeptember 2-án belehalt.
Szent László király Szent Imrét atyjával, Istvánnal, és nevelõjével, Gellért püspökkel 1083-ban az ország fõpapjai és világi nagyjai jelenlétében szentté avatta. Azóta példaképe a magyarságnak, elsõsorban a magyar ifjúságnak. Nevét szívesen viselik.
Prohászka Ottokár így írt róla: „Szent Imre hivatása az, hogy eszményt hirdet, példája kihat századokra, s nemzetének nagyobb szolgálatot tesz, ha az erény uralmát benne biztosítja, mint ha az országot arasznyi uralmával boldogítja.”
Forrás: www.katolikus.hu
Az Intelmekbõl:
„Uralkodjál mindnyájuknak felette békességesen, alázatosan, szelíden, haragnak, kevélynek és gyűlölségnek nélküle, mindiglen elmédben tarván, hogy mind az embereknek egy állapotjuk vagyon, és hogy semmi föl nem emel, hanemha az alázatosság, és hogy semmi meg nem aláz, hanemha a kevélység és gyűlölség. Ha békességes lész, akkor királynak mondatol és király fiának, és szeretve lész mind a vitézektõl. Ha haragos, kevély, gyűlölködõ, békétlen lész, nyakadat az ispánoknak és fõ jobbágy uraknak felébe felemeled, bizony a vitézeknek ereje a királyi méltóságoknak lankadására lészen és idegeneknek adatik a te országod. Ettõl félvén, az ispánoknak életét jó erkölcsöknek rendtartásával kormányozzad, hogy is szereteteddel felövezetten a királyság méltóságához mindiglen hívségest ragaszkodjanak, hogy országlásod mindiglen békességes legyen. ”
Karácsony és újév
Ma koszorút kötünk a karácsony öröme-ibôl s az újév reményeibôl, glóriás fenyõgallyból s küzdelmes pálmaágból. Gondolatainkra két világosság vetôdik, az egyik a karácsonyéj fényessége, a másik az újév hajnalának bíborsugárzása. Bűbájt gyakorol, izgalmat kelt mindkettô; az egyik a régi öröm bája, mely mindig új, – a másik az újév izgalma, mely már oly régi. S különös, hogy mindkettô éjtszakával kapcsolja össze a fényt: a Megváltó glóriája fénybe állít, s az újév reménye a jövendônek ködös ádventjébe vezet bele, mintha csak azt mondaná: ,,Glóriás fényt gyújtok köréd, de az éjt el nem veszem; éjben láss!'' S ismét: ,,Remé-nyeid csillagát támasztom föl neked, de ha csillag az a csillag, akkor gondolhatod, hogy éj vesz körül téged; éjben élsz, éjben jársz, de – bízzál, én vezetlek téged.''
 |
Giotto: Királyok imádása |
Valóban úgy van: éjbe, bár szent éjbe állítja bele a karácsony misztériuma lelkünket, s ugyancsak folytonos éjnek, sűrű homálynak indítja neki az újév reménye életünket. Mind a kettô keményen fog; mind a kettô készen semmit sem ad; hanem küzdelmek elébe állít, útjainkra tövist szór, bár ugyanakkor bíztat: ,,Elôre, így kell haladnod; higgy, bízzál, küzdj, s biztosítlak, hogy gyôzni fogsz!''
Bámulatos dolog, hogy mily következetességgel valósul meg ez a nap-éj-szerű, ez az édes-keserű, ez a küzdelmes-békés jellege az emberi létnek az élet egész vonalán! Mert kell-e édesebb kép a karácsonyi éjnél s lendületesebb költemény az Isten szeretetének e legszebb énekénél? S mégis mennyi kemény, küzdelmes vonás van e képbe, mennyi éles, ijesztô hang ez énekbe szôve! Mintha galamb búgna, úgy üti meg füleinket az Istennek embert keresô panasza, de az a galamb sziklahasadékba veszi magát; kemény sziklában fészkel! Mily kedves az a Megváltó, de mily érdes a jászol! Mily mosolygó az arca, de mily rideg az éj arculatja! Mily édes az angyali ének, de mily rikácsoló, sivító a botránkozás s a pártütés visszhangja!
Így vagyunk az élettel, a reménnyel, így vagyunk a megváltással. Lágyan, simán, puhán nem nyertünk eddig s nem érünk el ezentúl sem semmit. S még a megváltás is ilyen; az sem kész! Szentigaz, hogy éj van világosságunkba, orkán angyali énekünkbe, üröm van mézünkbe keverve, s mikor a megváltás a szent karácsonyi éjben kihirdette programját, nem változtatta meg az emberi életnek ezt az irányát; békét ígér, de harc után; s megváltást hoz ugyan, de azt mindenkinek magának kell tetté s boldog valósággá váltania! Megváltani az Isten sem fog, ha mi magunk nem váltjuk meg önmagunkat! Ezt hirdeti az a régi szózat: Teremtett téged az Isten saját közreműködésed nélkül; de nem fog üdvözíteni, csak ha magad is akarsz üdvözülni! (...)
Prohászka Ottokár (1902)
