13. oldal Arcélek
Vendégünk volt Jókai Anna
A polgári körök szervezésében újabb rendezvényt tartottunk 2006. december 10-én a református templomban. Köszönet illeti Balogh Sándor lelkész urat, hogy ismét helyet és lehetőséget adott a Jókai Anna-est megrendezésére.
Nem volt egyszerű a Kossuth-díjas írónőt éppen Adventben beszélgetésre hívni Pilisvörösvárra, hiszen a honi és a határon túli magyaroknak is nagy igénye van az igaz szóra és az írónő jelenlétére.
Polgári körös rendezvényeink mindig telt házzal működnek, mely ezúttal is így történt. Az aranyvasárnapi bevásárlások és a hideg ellenére az emberek úgy érezték, a fontossági sorrendben mégiscsak előbbre van a lelkek felmelegedése.
Az írónő igazi keresztény ember, akinek fontos mondanivalója van ebben a kiüresedett, hitevesztett világban. Õszinte szavai az alázatosság, a pontosság, a lényegre törekvés, a mai ember egzisztenciális gondjainak bemutatásáról szóltak. Kitűnő érzékkel szólította meg a különböző korosztályokba tartozó közönséget. Értékes tanácsaival, melyek életbölcsességből fakadtak, elkápráztatta a rendezvény hallgatóságát. Beszélt a házaspárokhoz, a magányosokhoz,szólt a gyermekvállalás felelősségéről, az ifjúságnevelés buktatóiról. Mondatainak, gondolatainak a háttere az önfeláldozó és hatékonyan cselekvő krisztusi szeretet volt. Úgy beszélt élethelyzetekről, emberi kapcsolatokról, közösségteremtésről, egymás vállalásáról, hogy a résztvevők hol kacagtak, hol elszomorodtak, időnként csendben 
elgondolkodtak. Másnap többen mondták, hogy az előadás felért egy kiadós lelki gyakorlattal. Elégedetten, jóleső érzéssel néztem az érdeklődő tekinteteket, nyugtázva magamban, hogy nincs minden elveszve. Amíg egy közösségből az emberi szó hallatán a szeretet és az összefogás sugárzik, addig érdemes munkálkodni.
Az írónő előadása után dedikálta könyveit, melyek karácsonyi ajándékként mind elfogytak.
A Polgári Körök rendezvényeire gyűjtött adományokat ezúton is köszönjük és a továbbiakban is elfogadjuk.
Továbbra is szeretettel várunk minden érdeklődőt rendezvényeinkre.
Dr. Gábeli Zoltánné
Hóman a váci börtönben
Dénes Béla orvos a cionista per fővádlottjaként, majd elítéltjeként került az ÁVÓ börtöneibe. Életben hagyták, mert szükség volt rá. Gyógyította rabtársait. Visszaemlékezései erről a sötét, lélektelen korszakról „Ávós világ Magyarországon” címen megjelent könyvében olvashatók.
Dénes Béla a váci rabkórházban kezelte Hóman Bálintot. Így emlékezik az egykori kultuszminiszterre, Vörösvár díszpolgárára:
„Hóman igen súlyos beteg volt. Normális testsúlyáról, 120 kilóról 70-75 kilóra fogyott le, bőre csak úgy lötyögött, pulzusa 200-220 volt; a legsúlyosabb aritmiával küszködött. Persze első ízben is csak pár napig volt a kórházban … aztán kitették. …1950. nyár végén Hóman újra nagyon rosszul lett. Pap Tibor [aki szintén raborvos volt] nézte meg a magánzárkában, s azzal jött vissza, hogy azonnal fel kell venni, sürgősségi alapon. Így hát Hóman Bálint újból átkerült a kórházba, ez alkalommal vagy három hétre. Másnap a főorvos, ha kedvetlenül is, de helybenhagyta a felvételt, hiszen ismerte a helyzetet. Előterjesztettem, hogy Hómant alaposan föl kell javítani. Legalább 20 kg-ot kell híznia, diétára van szüksége. Halász [főorvos] elfogadta érvelésemet, megírta a diétarendelvényt, amit a konyhának kellett továbbítani. Eltelt két nap. Szóltam a főorvosnak, nézzen utána.
Megint eltelt két nap. Halász végre rászánta magát és telefonált. Megrökönyödve hallottuk a választ: A Hóman-féle csirkefogóknak nincs diéta.
Nem kapott hát diétát, viszont az intézetvezető minden második-harmadik napon jött és piszkált, hogy meddig kell még Hómannak kórházban lennie? Három hétig sikerült tartanunk, s diéta nélkül is vagy 20 kilóval felhizlaltuk, hiszen a kórházban volt bőven ennivaló. Hóman olyan súlyos beteg volt, hogy a kezelés sem javíthatott állapotán. Mindazok ellenére, ami őt a börtönben érte, elég sokáig húzta szegény. Csak 1951 őszén halt meg.”
A zsidó orvos igen emberségesen bánt Hómannal, sokat tett érte. Ugyanakkor nem rokonszenvezett Hóman nézeteivel. Már csak azért sem, mivel az évtizedeken át, több kormányban is kultuszminiszterként tevékenykedő Hóman még a nyilas kormányzás alatt sem vált meg a miniszteri tárcától. Így akaratától függetlenül cinkosává vált a vidéki zsidóság deportálásának is.
Dénes Béla iránta érzett ellenszenve a könyv következő bekezdésének egyes megjegyzéseiből tűnik ki:
„Hóman Bálinttal rengeteget vitáztam, szellemi frissessége mindenkit meglepett. A magyar néppel szemben mindvégig gyűlöletet tanúsított. Szerinte Magyarországon a svábok teremtettek kultúrát és rendezett államot, és a magyar nép mindvégig csak arra való volt, hogy a fejére üssenek. Most először találkoztam valakivel, aki a Horthy-rendszer politikai és kulturális életének évtizedeken át egyik vezető személyisége volt; kultuszminiszter, akadémikus, történelemtudós és író, és mégis, a lehető legtávolabb állt a magyar néptől; azt nemcsak hogy nem ismerte, de lebecsülte, megvetette és még a börtönben is becsmérelte.”
Megvetette és gyűlölte volna Hóman a magyar népet? Ez nyilván a zsidó börtönorvos elfogult, félrehalláson alapuló megjegyzése. Persze, az tagadhatatlan, hogy Hóman nagyra tartotta a németség szerepét hazánk újkori történetében, hiszen maga is német származású volt. Nagyszülei vörösvári sváb emberek voltak. Néhány évvel ezelőtt feltettem egy kérdést ezen újság hasábjain Hómannal kapcsolatban: „Szégyelljük vagy büszkék legyünk rá?” A kérdésre továbbra sincs egyértelmű válasz...
F. A.
