16. oldal Néprajz
Tuti néni történetei
A félelemkereső János
A bányatelepi asszonyok – főleg ahol több gyermek is volt – libákat és kacsákat neveltek. Az állattok tollát időnként megfosztották, a tollat könnyű tüll- vagy papírzacskókban száraz helyen tárolták és téli estéken dolgozták fel. Ilyenkor a szomszédasszonyok összeültek tollfosztásra. Ez nekünk, gyerekeknek nagy mulatság volt, ha csendben üldögéltünk, nem kellett már nyolc órakor lefeküdni, a vendégeknek készített rumos teából is kaptunk egy kis csészével és a hájas-lekváros süteményt majszolgatva nagy érdeklődéssel hallgattuk a rémtörténeteket, melyekkel ilyenkor szórakoztatták egymást, miközben serényen fosztották a tollat, s mindenki előtt halomba gyűlt a könnyű, hófehér pihe.
|
| Archív felvétel a régi temetőről |
Egy ilyen történet sokáig borzongatott éjszakánként. Varga néni, egy kicsi sovány öregasszony mesélte, míg a férje a sarokban ülve pipázgatott, s a nagyobb nyomaték kedvéért néha rábólintott, és sercintve egyet, kibökte: „Úgy volt biz'a!”
Az öreg temetőben történt, régen. A temetővel szemben a nagy árok mellett volt a Gechter kocsma. Aznap délután valakit temettek, s a végén többen behúzódtak melegedni. A legények külön csoportokban iddogáltak, beszélgettek. Köztük János, aki arról volt híres, hogy senkitől és semmitől nem félt, bárki ellen kiállt és büszkén fitogtatta nagy erejét. Itt is hetvenkedett a többiek között. Közben beesteledett, besötétedett. Valaki odaszólt Jánosnak:
„Na mibe, hogy éjjel nem mersz átmenni a temetőn, mert félsz, hogy az új síron még ott ül a halál?”
„Na mibe, hogy átmegyek, méghozzá éjfélkor, és még a bicskámat is belevágom?”
Fogadtak száz pengőbe. Akkor az nagy pénz volt.
Az órák múltak, a poharak ürültek, és éjfélkor a félelemkereső János elindult a temető felé. A többi legény tisztes távolságban követte, és a temető sarkánál megállva figyelte az eseményeket. Az éjszaka sötét volt és szeles. A hold néha előbújt az esőterhes felhők mögül. A sötéten magasodó kőkeresztek és sűrű bozót közt elszántan haladt a félelemkereső János. Nem nézett se jobbra, se balra, csak ment egyenesen a frissen hantolt sírdomb felé. A kíváncsi cimborák hangtalanul, feszült idegekkel figyeltek. És elérkezett a régóta várt pillanat:
János meglendítette a karját és hosszúpengéjű bicskájával mélyen meghajolva belevágott a sírhalomba. Aztán hirtelen fel akart egyenesedni, de visszazuhant és elterült a rögökre borulva.
A rémületből felocsúdva egy emberként rohantak oda az eddig némán szemlélődő legények:
„János! János! Mi van veled? Kelj fel, János!” De az meg sem mozdult. Ketten megfogták, megfordították, fel akarták emelni, s akkor látták, hogy a hosszú melles köténye (akkoriban az iparos legények ilyent viseltek) oda van tűzve a tövig földbe vágott bicskával. Ezért nem tudott felállni, ő meg azt hitte, húzza a halál be a sírba és ijedtében meghalt.
Megdöbbenve ültek a tollfosztók, még a tollpihe is megtorpant a körmük alatt.
Végül Varga bácsi ütötte el a gyászos hangulatot. Előjött a sarokból, kivette szájából a pipát, a pihével teli asztal fölé hajolt és jó hangosan elkiáltotta magát:
„Phüs-phök-phá-pha!” A tollpihék csak úgy repkedtek, kavarogtak az asztal fölött. Az asszonyok mind felugráltak, nekiestek a Varga bácsinak, kapott jobbról, balról, még a szakállát is megrángatták. De az öreg csak kacagott, a sok tollpihe alatt úgy nézett ki, mint egy vidám Mikulás.
A teáskannában újból duruzsolni kezdett a víz, s több szó már nem esett a félelemkereső Jánosról.
Zs. Dobozy Erzsébet
A sírjel a hiedelmekben
A sírjelekhez (a temetési hely megjelölésére készített különféle eszközök, építmények és tárgyak) minden nép folklórjában számos hiedelem, babonás szokás, történet fűződik. Hoffer Károlyné, Tuti néni rövid balladisztikus novellája a sírjelekhez kapcsolódó hiedelemtörténetek egyik jellegzetes csoportjába tartozik, amelyet a néprajzi szakirodalomban is leírnak.
Az effajta történetek bátorságpróbáról szólnak, amelynek végén a félelmet nem ismerő legényt elragadja a halál. A történet alapja, hogy a néphit szerint a halott lelke a temetés után még egy ideig a sírjelen tanyázik. Ezért azt nem szabad háborgatni.
Kunt Ernő a következőket írja e történettípusról „Temetők népművészete” című könyvének (Corvina Kiadó, Budapest, 1983.) „A sírjelek a hiedelmekben” fejezetében:
„A történetek ezen csoportja virtuskodó legényről szól, akinek bátorsága próbájaképpen kell éjszaka a temetőben egy megadott sírjelet a sírból kihúzva megfordítani, vagy róla szalagot vinni a temetőn kívül várakozó társainak. A vállalkozó a feladat végrehajtása közben sietségében saját ruháját szorítja oda a megfordítva földbe szúrt sírjellel, vagy fennakad a sír körüli bokrokon. Ijedtében azt hiszi, hogy a nyugalmában háborgatott halott tartja őt vissza, s szörnyethal. A hős tehát mégis pórul jár. Az ifjúi életerő sem fordulhat az elhunytak, az elődök és tiszteletük ellen: azaz az élők nem vethetik el a hagyományokat, mert életükkel fizetnek ezért. A történetcsoport a halottak, a múlt erejét hirdeti, s tiszteletére int, és egyúttal biztosítja a temető védelmét is.”
A Tuti néni által elmesélt – gyermekkorában halott – történet a fent leírt típusnak egy erdélyi változata. A bányatelepi családok az ország minden részéből érkeztek – így Erdélyből is –, magukkal hozva sajátos hiedelemvilágukat. Ha az öreg erdélyi származású néni a „bicskás” csíki székelyek közül való volt, annál érthetőbb, hogy a történetben nem a fejfát szúrja a félelemkereső legény a friss sírhantba, hanem a bicskáját, amit mindig magával hord.
A hátborzongató történet Kunt Ernő által leírt „fejfás” változata ismertebb Vörösváron. A vörösvári svábok inkább így tartják „igaznak” .
„Nem bicskával történt az, egy bicskával nem lehet odaszögezni egy embert a friss sírhalomhoz – igazított ki a múltkorjában egy Dózsa György utcai ismerősöm, amikor a történetet említettem neki. – Az úgy volt, hogy a fejfával odaszúrta a köpenyét a sírra és azt hitte, hogy a halott ragadja meg őt. Ettől úgy megijedt, hogy szörnyethalt. De ez igaz történet, az öregek, akiktől hallottam, a nevét is mondták, meg hogy hol lakott…”
Ismerősöm egyébként nem idős ember, ami bizonyítja, hogy ez a hiedelemtörténet mennyire élő még ma is Vörösváron.
Puszta léte is nagy érték globalizálódó, túlmodernizálódó társadalmunkban.
Tuti néni története katarzis gyanús csattanóval ér véget – ezért nevezem bátran novellának. A döbbent csendben először Varga bácsi kapcsol: érzi, hogy a halál képét valami hatásos eszközzel el kell űzni, mert a szobára rátelepedett tehetetlen szomorúság megrontja az együttlét meghitt örömét. Ezért egy burleszkes ötlettel belekiabál a pihekupacba. A hatást fokozza, hogy az általa szinte köpködve kiejtett szavak vallásos tartalmúak: püspök, pápa. Mintha halálűző varázsszavak lennének.
Az asszonyok hálásan esnek neki az öregnek, aki kikacagja őket is és a halált is. A Chaplin filmjeibe illő jelenetben a döbbent rosszkedv egy pillanat alatt elmúlik: az élet győzedelmeskedett a halál felett.
Köszönjük Tuti néninek a hátborzongató, ám mégis szép történetet, amelyet a közelgő Mindenszentek és Halottak napja alkalmából közöltünk.
Fogarasy Attila
