5. oldal Jegyzet
Jó szegénynek lenni!
– Tudod, István papa, mi szegények vagyunk. – közli hároméves alig múlt Luca unokám minap bõséges reggelink elfogyasztása közben.
Bõségesnek mondom a reggelit, mert valóban az!
Szeretek komótosan, szertartásosan reggelizni, idõt hagyva az elõkészületekre, rákészülve az evés közbeni újságolvasásra.
Ez utóbbi most kimarad, mert cserfes unokámmal reggelizek, és örömmel tájékozódom nyiladozó értelmének színes és gazdag, folyamatos meglepetéseket tartalmazó térképén.
A reggeli attól is gazdag, mert friss, vagy frissé tett (mélyhűtõ és grillpirító, vagy mikrosütõ segítségével) magos péksüteményt eszünk.
Hozzá hagymás májas, szlovák kvargli – unokám kedvence, szerinte: büdös sajt – és fekete retek, jó adag citromos teával (természetesen Earl Gray – nem zacskós, filteres) a menü.
Egyébként mindennap ezt eszem, mert ezt szeretem legjobban, és mert konzervatív vagyok.
Szinte minden reggel mosolygok a friss zsemlye illatát érezve, mert felidézõdik az emlék: a 90-es évek eleji németországi meghívás alkalmával egy idegenbe-szakadt magyar disszidens magyarázta el, hogy számára a minden reggeli friss péksütemény a civilizáció csúcsa.
Errõl (a civilizációról) nekem igényesebb elképzelésem van, de vidámító napi gyakorlatnak jó erre a szamárságra visszaemlékezni.
Szóval ezt a szertartásos, jó hangulatú reggelizést robbantotta fel Luca az ártalmatlannak tűnõ ténymegállapításával.
Kétségtelen ténymegállapításról van szó, errõl gyorsan megbizonyosodhatok, mert a locsi gyermek a szegénységrõl gyors és pontos fogalom-meghatározást produkál nekem az alig egyhónapos óvodai ismeretségeit és viszonylatait is segítségül hívva.
Vélhetõen édesanyja használta a szót valamelyik bevásárlása közben gyerekkönyörgés kényszerébõl való kimenekülésre.
Ezek szerint hiába tanácsoltam lányomnak, hogy a bevásárló központok hatalmas árukínálatának ellenállni nem tudó kívánós gyerek leszerelésére nálam bevált módszert, miszerint azt kell mondani: „Ezek a játékok azoknak a gyerekeknek van kirakva, akinek ma van a születésnapjuk.”
Persze a gyermek és édesanyja nem járt messze a valóságtól, mert az anyagi mindennapjaikat tekintve valóban szegénynek mondhatók.
Az más kérdés, hogy Magyarországon vélhetõen további kétmillió emberre illik mindaz, amit vázolni készülök.
Tisztelettel hadd zárjam értekezésem témájából azt a csontig hatoló szegénységet, amellyel ország- és világszerte senki sem tud mit kezdeni. Mert alanyai az abszolút páriák, valódi nincstelenek, akiknek a létezés látóhatára a legközelebbi étkezessel be is csukódik, és akiknek már csak testközeli, folyamatos segélyezés a segítsége.
Amirõl szólni szeretnék, az az önálló, felelõs egzisztenciával rendelkezõk viszonylagos „szegénysége”.
Luca családja önálló lábraállásához egy használt családi házat vásárolt bankhitelre, államilag támogatott kamatokkal. Majd szüleiktõl odaköltöztek és megkezdték önálló életüket, a családalapítást.
Ennek eredményeként született Luca, és a rendszeres élet kialakulása után fél év elteltével, lassan kialakult a havi fizetnivalók rendje. És – a korábban a szülõk védõernyõje alatt nem ismert – havi kiadás, bevételi pengetáncolás.
A kiadások sora egy hatalmas bankkölcsön részletbefizetési csekkjével indul, és alig van remény havonta valamennyi kifizetnivalót a bevételekbõl fedezni.
Márpedig a bevételek sora igen szerény.
Gyermekgondozási díj egy legfeljebb másféléves tanítónõi munkaviszony utáni kondícióból. A férj egy multicégnél rabszolga, ennek megfelelõ bérrel és kizsákmányoltsággal.
A szülõi támogatáson kívül alig jön egy kis mellékes bevétel néhány leadott különóra ellentételezéseként.
A rozoga öreg autót a férj hozta a házasságba, így ez az egyszeri bevétel a továbbiakban is kiadásokat generál.
Akkor õk most szegények vagy gazdagok?
A régi rozoga autót, a gondtalan össze-vissza vásárlási lehetõség kizártságát tekintve, nem gazdagok.
Életminõséget tekintve nem szegények.
Errõl unokám értelmiségi apja és anyja gondoskodik.
Márpedig az életminõséget mindenki saját maga állítja be. Például, hogy reggel fogat mos és tiszta-e a lehelete. Rajta múlik, hogy ha nem káromkodik, nem átkozódik, akkor a szellemi kipárolgása kellemes a környezetére.
Aki kesereg a pénzhiányról, magárahagyatottságról, rontja saját és mások hangulatát.
Aki megkeresi a környezetében lévõ közösségeket (nyugdíjas, ifjúsági klub, templomi közösség), gazdagodik társakkal, társaságot nyújt másoknak, gazdája, és átélõje lehet közösségi élményeknek.
Életminõség kérdése az is, hogy reggel a tükörben mosolyogni tudok, és elhatározom, mindenkit megajándékozok ezzel a mosolyommal. A reggeli rosszkedvvel és egész nap mogorván nemcsak a környezetemet, hanem elsõsorban magamat mérgezem.
Luca unokám természetesnek tartja, hogy természetimádó édesapjával, amint csak mód adódik, kerékpárra pattanva rohannak kirándulni. Ennek következtében a környék fehér popsijú õzikéi Lucának személyes ismerõsei, és unokám nevén nevezi a gombákat, és sok más növényt.
Így nem is volt alkalma az általa gazdagnak gondolt óvodatársaival életének ezt a gazdag oldalát relativizálni, és megállapítani, mily mérhetetlen gazdagság részese a drága. Azt, hogy szegény unokámnak milyen gazdag a szókincse, azt heccelõdõ társai nem veszik észre, és csak az óvónõ tudja. Mert anyja magzati kora óta beszélgetett vele. Most már felolvas is, így Luca hároméves korára olyan szókinccsel rendelkezik, hogy rendszeresen másfél-két évvel idõsebbnek nézik, és artikulációban elsõ a csoportjában.
Vajon mennyi pénz kellett ahhoz, hogy Luca óvodás kortársai közül a legszebben beszéljen, és artikulációja senkivel össze nem hasonlítható?
Milyen pénzhiány akadályozza meg Magyarországon az anyukákat abban, hogy magzati állapotuk óta beszéljenek, késõbb meséljenek gyereküknek?
Azt természetesen nem itt kell tárgyalni, hogy az egészségnek és a gazdagságnak összefüggése nem mutatható ki.
Tágabb horizontot tekintve országunkat például szegénynek tekinthetjük, mert nekünk csak egy koronánk van, miközben a bécsi, vagy londoni kincstárakban tömegével untig találhatunk koronákat, koronácskákat.
De a mi számunkra szent egyetlenünket, hihetetlen kalandos sorsa, szentségét csodálatos ezeréves története hitelesíti.
Szegények vagyunk rokonságban, itt állunk majdnem egyedül Európában finnugor eredetünkkel.
Gazdagságunkat, erõnket évszázados történelmünk során elért megmaradásunk támasztja alá.
Szegénynek tekinthetném magamat, mert még nem találtam meg õshazabeli kapcsolódásomat, Ádám õsapámtól visszamenve az Elzászból származó, fellelhetõ névrokonaimhoz.
De kutatásaim során egyre gazdagabbnak éreztem magam, mert megismerhettem egy nemesi családot, aki jogászt, gyógyszerészt adott Strassburgnak, papot annak Mün-sterébe, és katonákat a német nyelvterület korabeli háborúiba, akik még a lovagias és nemes eszmékért harcoltak.
Hiába válogathatok európai és német sörök között, melyek címkéjén alapításként 1576 vagy 1379 évszám szerepel, számomra a városombeli Rotburger sör szegénysége tetszik az 1993-as alapítással. Nem gondolom, hogy az alapító Jáki Attila utódai elkéstek volna.
Hanem büszke vagyok arra, hogy amikor a németek és Nyugat-Európa legnagyobb gondja a serfõzdék alapítása volt, akkor az én magyar hazám, az innen- onnan érkezõ hódítók rablását volt kénytelen elviselni, és Európától való távoltartásával volt elfoglalva.
És míg Németországban nincs olyan város, ahol ne találnék ajtófélfát, szemöldökfát 1684-es évszámú felirattal, addig már nálunk mindenki összeszalad, ha egy 1855-os sírkövet találunk.
És ennek a szegénységnek is szívesen vagyok részese, mert tudom, milyen gazdagok lettünk tapasztalatokban és szívósságban.
Szóval, ha a szegénység a ragaszkodást, a hűséget jelenti családomhoz, hagyományaimhoz, földijeimhez, hazámhoz, akkor jó szegénynek lenni.
Hidd el, drága unokám, ha így fogod fel, jó szegénynek lenni.
Ezt akkor, a reggelinél elmulasztottam elmondani Neked.
Ha megfogalmazom is, talán meg sem értetted volna.
Ezért írtam le.
Remélem, mire olvasni fogod, már nem is kell magyarázni.
Botzheim István
