6. oldal Vallás
Nagyböjt hava
– gondolatok a szenvedésrõl
Ha közvélemény-kutatást tartanánk arról, hogy ki melyik ünnepet szereti jobban, a Karácsonyt-e vagy a Húsvétot, valószínűleg a Karácsony felé billenne a mérleg. Nem hiszem, hogy azért, mert mindenki a téli ünnepeket részesíti elõnyben. Inkább, mert nehezebb feldolgozni a szenvedést és a halált, mint a születést. A betegséget és a szenvedést hitetlennek s hívõnek elfogadni egyaránt nehéz. Hogy miért nehéz, arra elég könnyű megfelelni. Nem szeretünk szenvedni, nem szeretünk gyengének, kiszolgáltatottnak látszani. Erõsek, szépek, fiatalok, egészségesek, bölcsek és tökéletesek akarunk maradni örökre. Az ember ebbéli törekvése õsidõk óta él.
|
| Rogier van der Weyden: Mater Dolorosa |
A Teremtés kezdetén az elsõ emberpár is azért evett a Tudás Fájáról, hogy Istenhez hasonlóvá váljék. Azóta nem változott sok minden. Ki ne szeretné elhitetni másokkal és elsõsorban önmagával, hogy ereje, esze, bölcsessége, szépsége stb. mérhetetlen? Sokan próbálták ezzel az érzéssel a lelkükben az egész világot így-úgy meghódítani. A „szerényebbek” csak szűkebb környezetükben próbálkoztak.
Minden ellenkezõ törekvésünk ellenére olykor mégis meglátjuk elesett, erõtlen, megtört, meggyötört, elhagyott önmagunkat. Valljuk be õszintén, nem szeretjük ezt a képet. Még kevésbé szeretjük, ha felebarátunk gyenge, és ez jelenthet testi-lelki fogyatékosságot. Szándékosan írtam ezt a szót, hiszen a fogyatékosság hiány. Olyan hiány, amely miatt éppen nem vagyunk Isten(ek).
Valamikor dolgoztam mozgássérültekkel és szellemi fogyatékosokkal. Tõlük tanultam azt, hogy természetesnek vegyem a másik ember hiányosságait. Valakinek a karja hiányzik, valakinek a lába, valaki írni nem tud, valaki beszélni sem. Õk nem mutogattak egymásra, nem példálóztak, hogy bezzeg az X , miért nem így, az Y pedig miért nem úgy. Õk tudták, hogy gyengeségükben Isten ereje lesz teljessé. Megengedték önmaguknak ezeket a „hibákat”, és egyúttal megengedték a másiknak is.
Mi, átlagemberek hajlamosak vagyunk tudatosan vagy öntudatlanul azt az ószövetségi felfogást követni, hogy a betegség, a tökéletlenség és a szenvedés Isten büntetése. E régi-régi felfogás óta azonban eltelt néhány esztendõ, és közben megjelent az értünk szenvedõ Isten-ember, aki megtanította az emberiséget a szenvedés elviselésére, sõt a szenvedés értelmére. Jézus szerette a szenvedõ embert, mert õ maga is részt vállalt ebben a szenvedésben. És azt hiszem, ez a kulcsszó. A részt vállalás. Ahogy osztozom a másik ember szenvedésében, ahogy a magam szenvedésére sem úgy tekintek, mint sorscsapásra, mint valami kívülrõl érkezõ rosszra, akkor része leszek annak az egésznek, amit világnak hívunk. Akkor ez egy egészséges világ lehet. Egészséges, mert a gyenge és az erõs együtt élhet benne, és elviseli, sõt viszi, vállalja egymást. Én egy ilyen egészséges világot képzelek magunknak.
Errõl Aesopus meséje jutott eszembe az oroszlánról és az egérrõl. Az oroszlán találkozik az egérrel, s mivel nagyon éhes, meg akarja enni. Az egér könyörgõre fogja: „ Meglásd, ha bajban leszel, kisegítelek.”
Nem hisz az oroszlán az egérnek, mégis megkönyörül rajta. Nemsokára az oroszlánt foglyul ejtik a vadászok. Az egér történetesen arra jár, és kirágja az állatok királyára tekeredett hálót. Az apró állat beváltja ígéretét, valóban segít az oroszlánon.
Higgyük mi is el, hogy egerekkel és oroszlánokkal teljes a világ. Hogy a bennünk lévõ egér-én az oroszlán árnyéka ugyan, mégis segítõjévé válhat. A szenvedés, a betegség, a halál és az ezekre való felkészülés, azaz a Nagyböjt életünk része, mely segíti teljessé tenni életünket.
Hidas Ildikó
Köszönet a jóságért
„Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb” – írta egyik művében az ókori görög drámaíró, Szophoklész.
Ez az évezredek óta hittel fénylõ bölcsesség jutott eszembe akkor, amikor Oly Virág édesapja felkeresett a szerkesztõségben, hogy átnyújtsa a család köszönõlevelét. Oly Tamás kétségbeesett segítségkérõ levelét februári lapszámunkban közöltük abban a reményben, hogy lesz, aki segíteni tud nekik abban az elkeseredett küzdelemben, amit gyermekük életéért folytatnak.
Bevallom õszintén, kishitűen tettem közzé a segélykérést; nem gondoltam volna, hogy Vörösvár ilyen óriási „aranytartalékkal” rendelkezik: az együttérzés, a segítõkészség, az önzetlenség, a szeretet aranytartalékával. Piciny búvópatakokként indult meg az emberek szívében az érzés: segíteni, segíteni, segíteni kell! Egyszerre többek által, több helyen kezdõdött meg a gyűjtés a sokat szenvedett család megsegítésére. És nem csak pénzzel siettek a család segítségére, de jó szóval, sõt imával is. A lelki segítség legalább olyan fontos volt számukra, mint az anyagi. A búvópatakok széles folyóvá folytak össze…
Beszélgettem az egyik gyűjtõvel, aki elmondta, hogy amikor elolvasta az újságban megjelent felhívást, egész éjjel nem tudott aludni, egyfolytában azon töprengett, miként segíthetne Virágon. Másnap azután felkerekedett és végigjárta a szomszédokat; mindenhol tárt kapukra és nyílt szívekre talált. A boltban is, ahol dolgozik, sokan adakoztak. Sok kis emberi csoda történt ezekben a napokban, olyanok, amelyekre jó lesz emlékezni mindenkinek majd késõbb is – szeretetben ínségesebb idõkben.
Szerkesztõségünk tagjait végtelen öröm tölti el, hogy szerepet játszhatott abban, hogy ezek az emberi csodák létrejöttek.
Köszönjük mindenkinek a jóságát!
Fogarasy Attila
felelõs szerkesztõ
Az édesanya által írt köszönõ levél:
Tisztelt Fogarasy úr!
Ezúton szeretnénk megköszönni Önnek és egész Vörösvárnak azt a hatalmas összefogást és nagyon nagy segítséget, amit adtak kis családunknak. Az a rengeteg jó ember, aki járt nálunk, kedves szavaikkal több hitet és lelki támogatást adott nekünk, mint azt bármikor is gondoltuk volna. És hát persze az anyagiakban is hatalmas segítséget kaptunk, csak adja a Jó Isten, hogy legyen elég idõnk harcolni Virágért!
Olyan jó lenne, ha valaki tudna bármely fegyvert ez ellen a borzalmas kór ellen! Mert ha kell, mi emberfeletti erõket is megmozgatunk magunkban, hogy legyen erõnk tovább csinálni.
Sokan nem tudják, mit jelent ápolni egy ilyen súlyosan beteg kis gyereket, látni fájdalmát, törölgetni a könnyeit, és magunkhoz ölelni fájdalomtól reszketõ kis testét, amit e gyűlöletes kór okoz.
Ezt csak azért írom, hogy kicsit könynyebbé tegyem fájdalmunk és a lelkünkön lévõ terhet, amit viszünk magunkkal. Aki nem érti, mert nem élte át, csak ezekbõl a sorokból tudja, milyen fájdalmas és nehéz ez.
Isten áldja Vörösvárt és az itt élõ Embereket!
Köszönünk minden imát és szép szót!
Olyné Havasi Ágnes
