14. oldal Mesterségek
Iparosok, kereskedők Vörösváron
A kárpitos-lakástextiles Schreck család
Városunk egyik legidősebb iparosa, idősebb Schreck István kárpitos mester. A 82 éves iparosember ma is energikus, élénk tekintetű és kitűnő testi-lelki állapotnak örvend. Elbeszélgetve vele, fiával és menyével megtudtam, hogy a család a Fekete Erdőben fekvő Ulmból származik. Az első sváb családok közt települtek ide, Vörösvárra. Legelső üzlete helyén – szemben a jelenlegivel – pékműhely működött.
 |
Idősebb Schreck István kárpitos mester
István fiával és menyével. (Fotó: Pócsi János) |
István bácsi kárpitos-iparát 1955-ben kezdte. A jelenlegi, most éppen átalakítás alatt álló épületet 1958-ban vásárolta meg, és 1960 óta már tanulóval és segéddel folyt itt a munka.
Szó esik a Rákosi-, majd a Kádár-rendszer alatti évekről. Érdekes, hogy a mindvégig kisiparos családot a szakembereket gyárakba, szövetkezetekbe terelő hatalom kihagyta a kollektivizálás őrületéből; szabadon dolgozhattak. Akkoriban még nem gyárakban, hanem egyedileg készítették a bútorokat. Kényelmük, szépségük, tartósságuk az asztalos- és kárpitosmesterek szaktudását dicsérte.
Ebben az időben Vörösváron még a bányászat volt a főfoglalkozás. Bányásznapokon adták el a legtöbb kárpitozott bútort; ilyenkor jutott egy kis többletbevétel a családoknak. Megindult az országban az iparszerű gyártás, de a „kockabútorok” sok esetben igen gyatra minősége szinte folyamatosan igényelte az ügyes kezű, találékony kárpitos mester javításait. Nem voltak még alapanyagüzletek, mint ma, ezért pl. az afrik kikészítését is saját maguk végezték.
 |
A jelentősen kibővített, megnagyobbított épület
a Fő utca és a Puskin utca sarkán |
István bácsi vezetőségi tag volt a helyi KIOSZ szervezetben, s a „Kiváló munkáért” pecsétgyűrűt is megkapta. Az évek során legalább tíz kárpitosmester került ki keze alól.
Ifjabb Schreck István 1987-ben vette át az üzletet nejével, Tímeával együtt. Az édesapa tapasztalata, szaktudása azonban még sokáig segített nekik.
Változnak az idők... Mára ugyan a legtöbben bútorüzletekből rendezik be otthonukat, a minőségre igényesebbek azonban változatlanul az egyedi kárpitosmunkához ragaszkodnak. Sok olyan, kedvenc családi bútorral van dolguk, melyet még az édesapa készített, s a szövetet csupán az idő vasfoga, az egymást követő nemzedékek koptatták meg. Míg a kárpitosmunka az udvari épületben folyik, az utcai frontot az üzlet uralja. Tímea asszony vezeti, akinek családja ugyancsak vörösvári „őslakó”. Nemcsak az alapmesterséghez kötődő anyagokat, kellékeket, függönyöket árulják, hanem lakberendezéshez is jó szívvel, szaktudással adnak ötleteket, tanácsokat.
Napjainkban javában folyik az üzlet nagyobbítása: emelet épült a régi épületre. Az alsó szint korszerű, az áruk bemutatását segítő eszközökkel felszerelt eladótér, a felső pedig raktár, kiszolgáló- és szolgáltatórész lesz. Jóleső érzés, hogy az épületet eredeti, a város jellegének megfelelő stílusban újítják fel.
Két nagylányuk egyetemre jár, egyikük közgazdásznak készül. Bíznak-bízunk benne, hogy lesz folytatója e köztiszteletben álló család nemes hagyományainak…
Pócsi János
Múltidéző
|
|
A szentiváni István-akna kéményének ledöntése
(Kép forrása:
http://pilisibanyaszat.
googlepages.com) |
Ringlispíl a Vásár téren.
Régen itt rendezték a búcsút
(A fotót küldte: Feketéné Ziegler Ágota - Pilisszentiván) |
|
|
Az Ásványbánya kisvasútja
(A fotót küldte: Óvári Sándor - Pilisszentiván) |
Kőbe vésett évszám egy régi bálványprésen
(Fotó: F. A.) |
Bányászsorsok IV.
A föld alatti bányászkodás sajátossága, hogy a bányászok naponta szembesülnek a kőzetomlás, bányatűz, vízbetörés, sújtólégrobbanás és a szűk bányajáratokban történő nagytömegű anyagmozgatás számos veszélyével. A pilisvörösvári bányászokat sem kímélték ezek a veszélyek, sok bányász vesztette életét a nehéz bányamunka végzése során, rokkant meg vagy szenvedett maradandó sérülést.
 |
Asszonyok az asztal körül: özv. Zelenai Istvánné, Szauter Mihályné és
a Steiner-testvérek: Kati néni és Annus néni |
A Pilisi-medencében alig található olyan család, amelynek családtagja vagy közeli hozzátartozója ne lett volna kapcsolatban a bányászattal és ne ismerte volna a „Jó szerencsét!” köszöntés mély igazságát.
A mostani riport során olyan bányászasszonyokkal beszélgetünk, akik férjüket vagy közeli családtagjukat vesztették el a bányában.
Négy idős asszony foglal helyet az asztal körül. A sors keményen próbára tette őket, s megtapasztalták, milyen az, midőn a jó szerencse elhagyja a bányászt. De nem panaszkodnak. Csendesen ülnek az asztal körül, s igyekeznek felidézni a múltban azt, ami szép, ami jó volt. Arról a bizonyos sorsfordító napról, amikor rossz hírt kaptak a bányából, szűkszavúan beszélnek. A bányászasszonyok kemények. Megkeményített őket az állandó rettegés a rossz hírektől, balsorstól. Ha meg a tragédia valóban rájuk szakadt, nemcsak a gyászt kellett viselniük, hanem a családfenntartó kiesése miatti ínséget, nélkülözést is.
Szauter Mihályné édesapjára, Hívó Mártonra emlékezik, aki 1955. május 23-án szenvedett balesetet a csolnoki 12-es aknán. A 48 éves csapatvezető vájár korábban dolgozott a vörösvári Lipót-aknán, majd a nagykovácsi bányában is. Sok-sok jó szerencsés nap után, azon a végzetes májusi napon elhagyta a bányászszerencse: ráomlott a kőzet a vágatban.
– Murner Matyi bácsi hozta a rossz hírt, hogy apámat baleset érte – mondja Erzsi néni. – Két napig élt még, azután belehalt súlyos sérüléseibe. Borzalmas volt, amikor megtudtuk, hogy már nem jön haza. Szép temetése volt, a bánya fizette, még a sírhelyet is. Négyen vagyunk testvérek, három húgom van. Amikor apám meghalt, én már férjnél voltam. ők még otthon voltak. Anyám kapott özvegyi nyugdíjat, de nagyon nehéz volt a megélhetés így is…
A négy asszony közül a legidősebb Zelenai Istvánné, aki a 90. évében jár. Bányászcsaládban született, gyerekként élte át az 1928-as bányászsztrájk nélkülözéseit, komor időszakát. A sorsa a későbbiekben is egybeforrt a bányával: bányászemberhez ment feleségül. Zele-nai István a harmincas években a vörösvári Lipót aknán dolgozott, a háború után először a szentiváni István-aknán, majd Dorogon kapott munkát.
Róza néni két fia is bányász lett. Az idősebbik – aki bányamérnökségig vitte – szénbányász, a fiatalabbik ásványbányász.
A család életének legnehezebb napja 1955. június 25-én jött el, amikor Róza néni szörnyű hírt kapott Dorogról: bányaomlás volt, ahogy férje és társai műszak végén kifelé igyekeztek a bányából, rájuk szakadt a kőzet. A férjét holtan húzták ki a törmelék alól.
– A nyakcsigolyája tört el, ahogy ráomlott a nehéz kőzet. Azonnal meghalt – mondja fakó hangon Róza néni. – Egy másik vörösvári vájár, Nagy György és egy dorogi csillés is ott halt meg… Ez este történt. Reggel jöttek csak szólni, hogy az uram meghalt…
Kurányi József 34 éves csillés 1961. április 18-án szenvedett halálos balesetet a szentiváni altáróban. Két csille közé szorult, azonnal meghalt. Este hozták haza lovas kocsival Vörösvárra.
Felesége így idézi fel a végzetes napot:
– A Büfében vásároltam éppen, amikor szaladnak s mondják nekem: Kati, baleset történt… Nem kívánom senkinek azt a gyötrelmes pillanatot…
Testvérhúga, Annus hozzáteszi, hogy mivel neki is bányász volt a férje, először sokan azt hitték, hogy az ő férje halt meg. – Amikor az uram biciklivel átment intézkedni a halálesettel kapcsolatban, sokan rácsodálkoztak: „Nézzétek, ott megy, mégsem halt meg…” – emlékezik Annus néni.
Mivel Kati néninek és férjének nem volt lakása, a húgánál laktak egy mosókonyhában. Amikor a férje szerencsétlenül járt, kapott egy szoba-konyhás lakást a Bányatelepen.
A Steiner-lányok sok megpróbáltatáson mentek át az évek során. Annus néni férje, Kovács József betegségben halt meg. Mindketten újra férjhez mentek. Ismét csak bányászokhoz. Értük is állandóan aggódni kellett, minden egyes leszálláskor.
– A bányászasszonyoknak nincs egy nyugodt percük, ha a férjük munkába megy. Emlékszem, hogy megrémültem, amikor egyszer azt a hírt hozták, hogy az András bent maradt a bányában. Én úgy értettem: balesetet szenvedett. Pedig csak azért maradt ott, hogy a balesetveszély elhárításában közreműködjön…
Huber András, Kati néni második férje 33 évet dolgozott a bányaiparban. A Dorogi Aknamélyítő Vállalattól ment volna nyugdíjba, de betegsége miatt ezt már nem érte meg. Annus néni második férje, Wenczl Géza is 30 éven át volt bányász. Az ő erejét is kivette a bánya. Leszázalékolták, úgy hagyta abba a munkát. Ma már ő sem él.
A két Steiner-lány, Katalin és Annus, az ötvenes évek elején maguk is leszálltak a bányába, hogy a család megélhetését biztosítsák. Nagyon nehéz munkát végeztek: csillések voltak Szentivánon az északi mezőben. Egy műszakban dolgoztak. Mindketten ott ismerték meg későbbi férjüket is. Az alatt a néhány év alatt is, míg a szentiváni bányában dolgoztak, több balesetet láttak. Amikor Danok Józsefet végzetes baleset érte, ők is részt vettek a mentésben.
– Egész fekete volt már a teste, ki volt hűlve, amikor kiszabadítottuk a törmelék alól – emlékezik vissza a mentésre Annus néni. – Bevitték a kórházban, de már nem tudtak rajta segíteni. Meghalt.
(Danok József felesége – Manci néni – nemrégiben hunyt el. Lásd a vele készült interjút a Vörösvári Újság 2008. márciusi számában. – a szerk.)
Küzdelmes élet, hit, tragédiák és újrakezdés, állandó harc és örökös szembenézés a halállal. Ez jellemezte a bányászok életét annak idején, s jellemzi ma is, ahol még folyik bányaművelés. Nehéz sorsú, kemény emberek ők, akik minden elismerést megérdemelnek.
Egyik legjobb ismerőjük dr. Réthy Zoltán így ír „Éjjeli műszak” című versében:
Találkozunk az éjszakába',
Súrolják egymást útaink,
Az én kezemben műszertáska,
Övében csáklya s lámpa ring.
Műszakra járunk. őt a tárna,
Engem vajúdó kínja vár,
Köszöntjük egymást: Jó szerencsét!
S kitér utunkból a halál.
Fogarasy Attila
In memoriam
Két egymás utáni évben, 1954-ben és 1955-ben hat vörösvári bányász vesztette életét bányaszerencsétlenség következtében. Hárman a szentiváni bányában lelték halálukat az 1954. júniusi vízbetörés során: Wohl Miklós, Mártai József, Fetter Mátyás. A következő évben bányaomlás végzett három Dorogon dolgozó bányásszal: Hívó Mártonnal, Zelenai Istvánnal és Nagy Györggyel. A hat bányász a pilisvörösvári köztemető ravatalozójával szemben egymás melletti sírokban aluszszák örök álmukat.
Nagy György, Zelenai István és Hívó Márton sírja a vörösvári temetőben.
A lap alján Zelenai István síremlékének domborműve látható
Z. I.
Zs. Dobozi Erzsébet
(Tuti néni)
Ilyen a bányász élete
A bányász hangja érces,
dolgos tenyere kérges.
Nyolc órát tölt naponta föld alatt
– s nem tudja, kint esik
vagy süt a nap. –
Éltét nehéz munkában tölti el.
Szerencse fel!
A szívük együtt dobban
örömben, jóban, rosszban,
életveszélyes sorsban
összetartozva. Küzd a föld alatt,
– míg te élvezed, hogy
kint süt a nap. –
Halálos vészben is kitart, ha kell!
Szerencse fel!
Mindegy, csillés vagy vájár,
mindennap föld alá jár.
Viszi a „népes” le a bányába,
– kihozza-e még a
napvilágra –
hol felszabadult szívvel énekel:
Szerencse fel!
Ha elindul munkába,
gyermeke homlokára
s alvó szemére könnyű csókot ad
– s asszonyának, ki
hozzá hű marad, –
kis otthonukban főzni, mosni kell…
Szerencse fel!
Mert bányász volt az apja,
ő is a bánya rabja.
De hétvégéit vígan tölti el,
– zsebpénzét egy kis
sörre költi –
vagy kirándul a gyermekeivel,
és nem cserélne senkivel.
Szerencse fel!
Megöregszik, nyugdíjba megy
s kézhez kapja a lezárt munkakönyvet,
szeme sarkában elmorzsol egy könnyet…
Kérges kezét búcsúra nyújtva
– úgy válaszol, ahogyan
szíve súgja –
s nem csügged el!
Szerencse fel!
Pilisszentiván, 1969. V. 30.
(A Pilisi Szénbánya bezárásakor)
