15. oldal Történelem
A múlt üzenete
– egy tanulmányút különös élményei. 2. rész
Nürnberg a falakon kívül
Sétáltunk a csodaszép, fallal kerített óvárosban. Megnéztük Albrecht Dürer házát. Láttuk a házasok kútját, amely a boldog, hamvas kezdetektől halad a hervadt vég felé, láttunk Tibetért tüntető müncheni polgárokat, és a nürnbergi állatkert új jegesmedvéjének plakátját.
 |
A befejezetlen stadion, a pártgyűlések tervezett helyszíne. Ötvenezer férőhelyes lett volna... |
Aztán megnéztük az óváros mellé épített másik világot: Hitler nagy álmát, aki olyan központot kívánt építeni, amely méltó a Harmadik Birodalom legnagyobb erődemonstrációjához. Olyan helyszínről álmodott, amely méltó hozzá, a nemzetiszocialista megváltóhoz, a szabadítóhoz, aki eljött, hogy megmentse az árja fajt és az egész világot a zsidó-keresztény erkölcs, hit és végső soron Isten rabságából. Így gondolta Hitler – szerencsére a történelem menete elsöpörte ezt az elmebeteg ábrándot.
A náci központ megépítését azért Nürnbergben tervezték, mert a település Németország közepén feküdt, nagyjából minden határtól egyenlő távolságra. A Hitlerjugend tagjai gyalogtúra keretében az ősz eleji pártnapokra Nürnbergbe zarándokoltak. Bár a központ nem készült el, de az éves náci találkozók mégis lezajlottak. Ezeken az összejöveteleken több ezer fiatal férfi jelent meg, vonult fel, ivott és látogatta az ez idő tájt igencsak megnövekedett forgalmú kuplerájokat. A területet betöltötte a vizelet és az ürülék szaga. Több ezer férfi végezte szükségét a környező parkok fáinál. Ennyit arról, ami nem látszik a korabeli képeken.
 |
A stadion belülről. A grandiózus - és megvalósíthatatlan - tervek szerint üvegtető fedte volna be |
Az eseményre tervezett épületeket csupán erre az évi egy alkalomra kívánták a nácik használni. Megnéztük azt az ötvenezer főt befogadó stadiont is, amelyben a pártgyűlések kaptak volna helyet. Hatalmas üvegtető fedte volna be (de ez nem készült el, mert ilyen méreteknél ez kivitelezhetetlen), természetesen azért, hogy a pulpitusnál álló Adolf Hitlert beragyogja a dicsfény, miközben az „új vallás” igéit osztja meg a tömeggel. A stadion falába egy orgonát is terveztek, akárcsak egy monumentális katedrálisban.
Az idegenvezető történeteit hallgatva többször elkapott bennünket a kényszeredett röhögés. Azért írom ezt a szót, mert ami az egyik pillanatban megdöbbentő tény volt számunkra, a másikban egy megalomán őrült röhejes ötletévé vált. És persze ebben az abszurd helyzetben nem állhattam meg, hogy ne kiáltsak egy hatalmasat a stadion közepén – négyszeres visszhang válaszolt az én egyetlen női kiáltásomra…
 |
A Pergamon oltár mintájára készült emelvény. Hitler innen szólt volna híveihez |
A stadion mellett található nagy Felvonulási út két kilométer hosszan nyúlik el egy mesterségesen kialakított tó partján. A tervek szerint itt kellett volna masírozniuk a csapatoknak, a precízen kidolgozott rituálé szerinti sorrendben: az SA, az SS, a Birodalmi Munkaszolgálat, a Wermacht és a Hitlerjugend csapatainak. A vonulás irányában a nürnbergi vár látszott volna a lemenő nap sugaraiban.
A felvonulási tér köveit úgy rakták le, hogy pontosan egy díszlépésnyi távolságban legyenek egymástól, hogy a vonulók így tarthassák a távolságot. Erre nagyon kellett ügyelni, mert minden botlás sorokat borogathatott volna (és akkor megint kitör a röhögés). Arra is ügyeltek, hogy vonulás közben, ha esős az idő, és pocsolyák alakulhatnának ki, akkor azt megakadályozzák. Ezért a felvonulási út a két széle felé enyhén lejt. Mert hát igazán vicces, ha a díszlépések közben a vonulók egymás képébe csapják a pocsolyalevet. És persze még ott volt a csúszásveszély, ennek elkerülésére minden követ érdesre véstek. Hát mit mondjak… elképesztő…
 |
Készül egy újabb Hitler-fej
az erre szakosodott gyárban |
A tömeg az út végén a Zeppelin mezőre ért, ahol a nagygyűléseket tartották. A Pergamon oltár mintájára felépített emelvényen foglaltak helyett a náci párt, az állam prominens személyiségei és meghívott külföldi diplomaták. Középen volt egy még magasabb erkély, ahonnan Hitler szólt az övéihez.
Idővel azonban kezdtek unalmassá válni a szónoklatok, ezért az egy hétig tartó program során minden nap más-más csoportok parádéztak, más-más szónokokat hallgatva. Fiatal fiúk mutattak be tornagyakorlatokat, és Hitler csak az utolsó este, a tetőponton szólt az egybegyűltekhez. Ezekre az egyenruhás felvonulásokra egyébként belépőjegyeket is adtak el, ami szintén a náci párt kasszájába folyt be.
Külön nehézséget okozott, hogy ezeken a parádékon a náci vezetők is szerepelni akartak. Ám sörhasukkal, és gyakran alacsony termetükkel sehogy sem illettek bele az árja-képbe. De az ünnepségek szervezői végül megtalálták a megoldást: éjszakai fáklyás felvonulást szerveztek számukra, amely látványos is volt, és sem a has, sem a termet nem látszott.
 |
Társasjáték, amellyel játszva lehet megtanulni, hogy miért is kell gyűlölni a zsidókat |
Aztán ott volt a fényorgona… az a megdöbbentően látványos, zenére felgyulladó, fényeffekt, amely az egész Zeppelin teret, mint egy oszlopcsarnokot vette körül kilométeres magasságban. Amelynek láttán az egyik angol tudósító így írt: „egy percre én is nácivá váltam”.
Ma a területen emlékhely működik, valamint egy dokumentációs központ, ahol a náci ideológiáról és propagandáról szóló kiállítás látható, továbbá kutatóintézet és oktatási központ. A dokumentációs központban végigkísérhetjük az eseményeket a nemzetiszocializmus kezdeteitől a nürnbergi per időszakáig. Láttunk társasjátékot, ami kicsit a „gazdálkodj okosan!”-t idézte, azzal a különbséggel, hogy zsidóellenességre nevelte a kisgyerekeket. Láttunk kisiskolás olvasókönyvet, amely azt mutatta be, hogyan lehet felismerni egy zsidót, láttunk iskolai gyerekrajzokat „a zsidók a mi szerencsétlenségünk” felirattal, no és náci játékhadsereget. Temérdek korabeli plakátot, filmfelvételt és egy különös képet, ahol Hitler-fejeket gyártanak egy gyárban, majd aranyozzák azokat (a fej helyettesíthető is akár más korok, más országok diktátorainak fejeire).
 |
Zsidóábrázolás egy általános
iskolás olvasókönyvben |
Egy másik képen titkárnők gázolnak bokáig papírban, ahogy a nürnbergi per anyagát készítik elő a tárgyalásra. Rengeteg tárgy, kép, dokumentum a múltból. Örök emlékezet, amit meg kell nézni egyszer. Egy nemzet számol el, és meséli el a fiataloknak azt a kort, amelyben egy generáció nevelkedett fel.
A felvonulási úton ma fiatalok gördeszkáznak, a Zeppelin téren focimeccsek zajlanak, és Mc Donalds üzemel, az emelvény falánál fallabdások pattogtatják a labdát. A stadion tövében vidámpark működik, a mesterséges tavon pedig – amely arra szolgált, hogy viszszatükrözze a hatalmas épületet – hattyúnyakú vízibiciklikkel kerekeznek a víkendezők, és a szerelmesek, kerülgetve a tó kacsáit és vadludait.
Befejező rész következik.
Szeitz Teodóra
„Az 1990-es évek lendülete elmúlt...”
Heinek Ottó, az MNOÖ elnökének beszéde a kitelepítés
60. évfordulója emlékezetére tartott parlamenti emléknapon
Amikor a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata 1996-ban a kitelepítés 50. évfordulója alkalmából tudományos konferenciát rendezett a magyarországi németek szerepéről közös hazánk felépítésében, hivatali elődöm, Kerner Lőrinc a következőket mondta zárszavában: „Anélkül, hogy elfelejtenénk és elfeledtetnénk ezt az időszakot és az ellenünk elkövetett bűnöket, úgy akarunk búcsút mondani történelmünk ezen sötét fejezetének, hogy erőnket és képességeinket kisebbségként való továbbélésünk további feltételeinek megteremtésére koncentráljuk.”
 |
Svábok kitelepítése Magyarországról |
Ez a program ma is érvényes ránk, magyarországi németekre. De nem csupán ránk kell hogy érvényes legyen, hanem mindenkire, aki felelősséget visel a magyarországi németség jólétéért, és általában a népcsoportokért hazánkban, Magyarországon és Európában.
Akkoriban, 1996-ban, tele voltunk optimizmussal. Új kisebbségi törvényünk volt, éppen mögöttünk voltak az első sikeres önkormányzati választások, a parlamenti képviseletünket érintő tárgyalások eredménynyel kecsegtettek. A kisebbségpolitikában megmozdult valami. Joggal lehettünk büszkék arra, hogy megfelelően használtuk fel a szabadságot és az új lehetőségeket. Büszkék voltunk a kétnyelvű iskolák növekvő számára, a szekszárdi Német Színházra (Deutsche Bühne), az újonnan alakult magyarországi német egyesületek és szövetségek munkájára, a számos városi partnerkapcsolatra.
Ma kevésbé vagyunk optimisták. Az 1990-es évek lendülete elmúlt, ma az érdektelenség a jellemző. Önkormányzataink és egyesületeink munkája gyakran közömbösségbe vagy elutasításba ütközik, számos művelődési és kulturális intézményünk a túlélésért küzd. A kisebbségek kulturális autonómiája csak töredékesen létezik. Parlamenti képviseletünk 1992 óta beváltatlan ígéret, és két évvel ezelőtt ránk erőltették a kisebbségi törvény módosítását, amelyet ebben a formájában nem akartunk.
Mi, magyarországi németek hálásak vagyunk a politikának a mai emlékülésért és a bocsánatkérés világos szavaiért a deportációkra, jogfosztásokra és kitelepítésekre vonatkozóan a második világháború után. De újra és újra figyelmeztetnünk kell a politikát: a magyar nemzetiségi politika egyre veszít hitelességéből, ha nem hallgatja meg és nem teljesíti a népcsoportok jogos, az alkotmányon és a kisebbségi törvényen nyugvó követeléseit, ha a „nyelvi és kulturális sokszínűség” csak az ünnepi beszédek és választási kampányok kliséje marad; ha a politika nem tesz lényegesen többet azért, hogy Magyarország hosszú távon az itt élő népcsoportok közös hazája maradhasson.
Elődeink több generáción át szorgalommal és értelemmel járultak hozzá ennek az országnak a felépítéséhez. Kitelepített honfi társaink a hazájuk elvesztésének sokkja után új otthonra találtak Németországban. Az itthon maradottak, szüleink és nagyszüleink generációjának a jogfosztás utáni nehéz években szintén új életet kellett felépítenie. Mindannyian sokat vesztettünk: barátokat, rokonokat, vagyont, sokan az anyanyelvüket, identitásukat és az igazságosságba vetett hitüket.
Szétválasztott népcsoportunk két része – csakúgy, mint anyaországaink – az elmúlt évtizedekben újra megtalálta az egymáshoz vezető utat. Közös Európában élünk és néhány hét múlva az utolsó, minket elválasztó határ is eltűnik. Éppen a magyarországi németek példája kell, hogy bátorítson minket, hogy lehetséges az újrakezdés, amit a kisebbségpolitikára vonatkoztatva is érvényesíteni kell.
Köszönöm figyelmüket!
Megjelent a Barátság című folyóirat 2007. 6-os számában (www.nemzetisegek.hu).
A kitelepítési emléknapot 2007. november 16-án tartották a Parlamentben.
(A kép forrása: www.mult-kor.hu)
