19. oldal Jegyzet
Példa a szeretetről
Tisztelt Szerkesztőség!
Állandó olvasójuk vagyok, innen értesülök, hogy mi van és mi lesz Vörösváron. De legjobban a verseket szeretem benne olvasni, és mások történeteit. Én egyedül nevelek már 35 éve egy sérült lányt. Hozzá írtam egy verset, ami szerintem Vörösváron velem együtt sok szülőt érint; az a fájdalom és gond, hogy mi lesz velük, ha mi már nem leszünk.
Elküldöm önöknek ezt a verset, és megköszönném, ha elolvasnák. Hogy mi legyen a vers sorsa? Magukra bízom, de nekem ezt valahogy ki kellett írnom magamból.
Köszönettel:
Szépvölgyi Istvánné
Kislányomnak
Félek a holnaptól, mi lesz majd veled
Ha lehunyom végleg szemem
Ki fogja majd kezed
Ki fog majd aggódni
őrizni álmod
Ki fog majd szeretni
Ezen a világon
Hisz Te vagy az életem
Egyetlen reményem
Remélem, a Jó Isten
Ad még sok-sok évet
Az, hogy Te más vagy
Arról Te nem tehetsz
Az emberek gonoszak
Nem értik meg
Naponta látom gúnyos pillantásuk
Ahogyan megnéznek
Mint valami bábut
Pedig Te ugyanúgy vágysz egy jó szóra
És ugyanúgy örülsz, mint más
Ha hozzád szépen szólnak
Remélem, sokáig fogom még kezed
Vigyázom lépteid, amíg csak lehet
őrzöm tovább álmod, amíg csak tehetem
Könnyítem életed
Hisz Te vagy a mindenem
Pilisvörösvár, 2008.
Vörösvári színesek
„Olyan vagy, mint a mesebeli legkisebb: neked mindig teljesül a három kívánságod!” – mondta nemrég a barátnőm.
A Szépszemű
Fogorvosra van szükségem. Félek a fogorvostól. Nagyon. Hová menjek? Kit keressek?
A tanítványaim segítettek.
– Menj a Szépszeműhöz! ő az iskolaorvosunk. Tuti. Nem balhézik, nem majrézik – mondta a hetedikes István.
– Fogorvos? Hát a Szépszemű! – nevetett Rita anyukája. – Tudod, Rita másnak ki sem nyitotta a száját, itt meg szó szerint sírás nélkül minden sikerült. Még nevettek is utána. Csak hozzá jelentkezzél!
Jelentkeztem, s továbbra is féltem. A párom is elkísért, s meg is mondtam mindjárt, hogy gyáva nyúl vagyok.
Aztán velem is minden sikerült. Másodjára egyedül mentem, harmadjára elhittem, hogy a Szépszemű nem csak a gyerekek tuti fogorvosa. Nem „balhézik” és nem „majrézik”. Teszi a dolgát pontosan, felelősen, kedvesen.
A Varázsló
– Nem, ne haragudjon, nem tudom vállalni a kertje gondozását! Nyolc van, meg a sajátom, nem, nem megy! No jó, megnézem, esetleg a metszést, permetezést.
– Ja, ez ilyen kicsi? Jó, a metszést, permetezést vállalom.
Röpültem a boldogságtól, nem pusztul a gyönyörű kertünk, csak mert kevesebb az erőnk.
S Zoli jött és varázsolt. Vergődő, kínlódó meggyfából termőt metszett, kopasz ágbogas körtefát termésre hívott, s életre kelt kicsi ribizlibokor, sápadt borostyán.
Már a cica is megismerte, ha hajnalban, senkit nem ébresztve körbejárt a kertben. Pici, gyógyító ampullákkal, egy-egy sarlóvágással, karóállítással megújult a kertünk.
Ugye, hogy Varázsló?
A Képmester
– Bocsánat a zavarásért, szervusz, Marika, tudod, az a helyzet, hogy… és daráltam a fontos eseményt: megtaláltam a még élő nagynénémet, vagyis a negyven éve meghalt anyám édes testvérhúgát, akiről nem is tudtam! Akihez vasárnap el is jutok „megismerkedni, bemutatkozni”. És a fényképek. A tervem, hogy fényképalbumot készítek neki, hisz' nyolcvanhárom éves, nem ismer senkit a mostani családunkból, szóval, érted, ugye, Marika?
És Marika értette. Elvittem a másolnivaló képeket a laboratóriumába. Cicakastély volt ez igazából, hiszen hat cica köszönt, bókolt, dorombolt, míg beszélgettünk.
– Vasárnap kész lesz, csak telefonálj előtte!
Telefonáltam, hogy biciklivel odaszaladok hozzájuk.
– Igen, csókolom, Marika helyett én indulok, viszem a képeket, jól sikerültek. Fő út hány szám?
Idehozza, helyembe? Párás lett a szemem. Ennyire szerethető ez a világ?
Kis csoki is volt a gyönyörű képek mellett.
Van ám kívánságom! Mondjam még?
S teljesülni fog!
Jankó Cecília
A türelemről
Ez az emberi képesség, melyre legnehezebben tehetünk csak szert, ez a tulajdonság, mely ellen lényünk legtitkosabb ösztönei lázadoznak, mert halandók vagyunk, mert időnk kimért, mert csillagunk lefut: ez a legfájdalmasabb kötelesség, önmagunkkal, sorsunkkal s annak legmélyebb értelmével, munkánkkal szemben. Nincs igazi alkotás végtelen, az ember legtitkosabb alkata fölött úrnak maradni tudó türelem nélkül. Mert az alkotás soha nem bűvészmutatvány, villámgyors kunszt, a cilinderből nem tud az alkotó műveket előhúzni. Nemcsak a lángész: türelem – maga a mű is türelem, az organikus fejlődés türelme, a visszatartás és érlelés csodája. Megtanulni a türelmet, életben és munkában, annyi, mint megtanulni a Teremtő titkát. Magold csak ezt a leckét, te nyugtalan és halandó.
Márai Sándor: Füves könyv
